A jégviharban a Nixon-korszak amerikai középosztálya fagyoskodik. Ang Lee-mozgókép Gothár-keretben.

Mi másért bujtatná kosztümbe a szerzõi film rendezõje hõseit, ha nem hiszi úgy, hogy a kiszemelt kor valamely izgalmas vetületében a jelenre emlékeztet, a jelen maga pedig történelmi példázat után kiált?

Még egy oka lehet rá: ha nincs hasonlóság, akkor érintkezés van. A kosztümös idõ ilyenkor a jelen nyilvánvaló elõzménye, és a mai nap titkát a tegnapi nap fejti meg. Ha viszont se hasonlóság, se érintkezés, akkor az idõutaztatás drága hókusz-pókusza felesleges.

Ang Lee Jégvihar címû filmjében talán nem az. 1973-as év természetesen nem hasonlít 1997-re, de talán tényleg van valami -- valami valaki számára --, ami éppen 1973-ban megkezdõdik, és legalábbis 1997-ig biztosan kitart, és az út kezdete egy, ha nem is korszakos, de tisztességes filmalkotás magaslatáról visszafelé belátható.

A jelenig tartó út a rendezõ szerint egy téli, elegánsan jégbefagyott amerikai kertvárosban kezdõdik, ahol a Hood házaspár és a szomszédban lakó Carver házaspár egymás barátai, ahol felnõttek és gyerekek is összejárnak, ahol Paul Hood, a gimnazista korú nagyfiú hazajön a kollégiumból Hálaadás ünnepére, és nõre vágyik, de Dosztojevszkijt is szereti, miközben húga fiúkról ábrándozik és Nixont gyûlöli. Ezután jön egy rémes, széllel, ónos esõvel terhes éjszaka, és botrányos körülmények között kiderül a boldognak látszó családapa viszonya szomszédja feleségével, közben zavaros, értelmetlen kalandokba keverednek gyerekek és felnõttek, Carverék excentrikus fiúgyermeke életét veszíti a jégviharban, és amikor a házasságtörõ Hood papa fáradtan és másnaposan végre-valahára autójába gyûjti szerte-bóklászó családját, mindenki meglepetésére hosszú, fájdalmas zokogógörccsel köszönti az új napot, mely -- higgyük tehát bátran -- éppen a jelenig tart...

A film egyébként idézet-gyûjtemény. Családi vacsora képe a Hair-bõl. Kollégiumi szoba-belsõ az Eper és vérbõl. Szülõi orgia és gyermek-szerelem párhuzama az Elszakadásból.

Tegyünk az idézetekhez még egy filmet, melyre a rendezõ biztosan nem gondolt. Ezt a filmet csakis nekünk, magyaroknak juttathatja eszébe Ang Lee mozidarabja. Nekünk viszont igenis eszünkbe juttatja. Hiszen miért is ne idézhetné az egyik nemzedéki emlék a tõle nagyon különbözõt, az egyik kosztümös idõpillanat egy másikat, valahol messze, valahol nagyon máshol?

Párhuzamosok a végtelenbõl

Gothár Péternél, egy bizonyos kiskatona, név szerint Dini, részegen, falnak dõlve vizel, mások énekelnek, és megint másoknak gyerekük születik.

Mert ha meg állt is az idõ, mind meg fogják élni a nyolcvankettes esztendõt, amikor majd a film készül róluk. Dini nemzedéke -- azóta tudjuk -- vesztes és elveszett nemzedék, mindazonáltal elég fontos nemzedék ahhoz, hogy elsõ vonalbeli szociológusok és mûvészek sirassák benne magukat, nemzedéktárs milliomosok csendes szponzori támogatásával. Nem hihetjük, hogy Dini közéjük tartozik: belõle legfeljebb repülõegyetem- és filmklub-töltelék lett, zavaros sorsú bölcsész, folyamatosan romló kilátásokkal.

A hatvanas évek vége, amikor a Megáll az idõ végzõdik, innen nézve igazán nincs messze a hetvenes évek elejétõl, amikor a Jégvihar hõsei kitûnnek a képbõl. Ott dalra fakad a család, és kívülrõl nézi õket a Fiú, aki talán krónikása az egésznek, itt zokogó görcsben tör ki az Apa, a család néz zavartan, a Fiú pedig itt is kívülrõl látja az egészet, elvégre krónikás volna õ is, nemzedéki tanú, aki majd most, az ezredvég árnyékában filmet csinál, és emlékezik.

Éneklõ család és zokogó család képe: részeg avagy józanul figyelõ fiúgyerekkel: ez is, az is ugyanazzal az intéssel búcsúztatja a nézõt: innentõl kezdve „érik az idõ", szépen megérik, egészen a jelenig. Érik, de persze más-más lesz a gyümölcse. Ahogy a felidézett kezdet is meglehetõsen különbözõ. Ha a Megáll az idõben sejtett tinédzser-motívációkat prózai-konkrétra lefordítanánk, akkor Dini és filmbéli társai éppen abba a New York-i középiskolába kívánkoznak, amit Paul magától értetõdõen látogat, elérhetõ vágyaik Ecserin beszerezhetõ netovábbja pedig még a hetvenes évek elején is az a csizma, az a farmer, az a széldzseki, amiben a Jégvihar ifjú hõsei és hõsnõi kamaszkoruk hétköznapjait morzsolgatják, mit sem tudva róla, hogy konfekció-szerelésük másképpen számít majd korszak-relikviának New Canaan kertvárosában és másképpen Budapesten. Amúgy, itt, is ott is annak számít.

Gyerekbarát felnõtt-gyerekek

Talán még emlékezünk rá: arról is csak egy bizonyos Szukics Magda tudott valamit, hogy a kopott kis Wartburg hátsó ülését ugyanúgy lehet hátradönteni, mint túl az óperencián a böhöm limuzinét. Ott viszont minden párhuzamnak vége szakad, amikor ebben a limuzinban nem gátlásos kamasz fiúnak, hanem gátlásos, ám tehetõs és boldogtalan családapának kell férfiasságát bizonyítani.

És ez a különbség nagyon fontos.

A hatvanas-hetvenes évek fordulóján az amerikai felnõttnek lelke van, éppen úgy mint ugyanezen évtizedforduló amerikai kamaszának. A kor magyar kamaszának szintén van szerzõi filmre termett lelke, a kor magyar felnõttjének viszont csak sorsa van: végig-gyerekeskedett Ostrommal és Rákosi-rendszerrel, átügyeskedett Forradalommal és Konszolidációval. Ami a lelkét illeti, az mellékes. Pontosabban, éppen ekkor, a nagy generációs összecsapások idején, egyáltalán nem számít mozivászonra kívánkozó motívumnak.

Ami ebbõl következik: a katonaviselt Dini Budapestrõl, ha majd többszöri próbálkozás után végre felveszik a bölcsészkarra, 1973-ban, a Jégvihar évében maga is fog tudni egyet mást -- talán igazat is -- Nixonról, Vietnámról, Dosztojevszkijrõl. Majdnem annyit, mint Paul és Wendy, a kedves, koravén suburb-gyerekek. Dini édesanyja viszont, továbbá Dini „Malacpofa" nevû tanárnõje, és „Rajnák" nevû férfitanárja -- felnõtt jó- és rosszakarói -- bárhogy is alakul az életük, valószínûleg úgy fognak megöregedni, hogy példának okáért mit sem hallottak a középkorú férfiak és nõk lelki egészségét szolgáló csoport-terápia hasznos szolgáltatásáról. Így, történelmi sorssal megverve, de pszichiáter nélkül élik életüket Kádár-korszakbeli dolgozóként és rendszerváltás utáni kisnyugdíjasként. Ezt kívánja tõlük a szigorú és igazságtalan Közép-kelet Európa.

Ami viszont a Hood és Carver házaspárokat illeti, a New York melletti kertvárosból, nekik lelkük van. Történelmi sorsuk nincs, ám hogy a lelkük olyan legyen, amilyen, és hogy végül megfizethetõ ápolásra szoruljon, ezen azért õk gyerekségüktõl fogva dolgoztak.

Mi itt tudjuk, amire Ang Lee nyilván nem gondolhatott, hogy Benjamin Hood éppen a Rajk-per idején volt baseball-sapkás, hamburger-majszoló, képregény-faló kisiskolás. És hogy talán Nagy Imre kivégzésének évében, egy Elvis-koncerten ismerkedett meg Elena Hooddal. És hogy már a Paul-gyerekkel a nyakában, fiatal apaként üdvözölte a Beatlest a Central Parkban, csinos feleségével az oldalán, alig túlkorosan barátkozva a szexuális forradalom íncsiklandó eszméivel, mit sem tudott arról, hogy közben ez az év egy bizonyos Varsói Paktumhoz kicsiny országban az amnesztia esztendeje.

Benjamin ezután luxus-kertvárosba költözött, és összebarátkozott valamennyi szomszédjával, akiknek emlékei között ugyanez mind megvolt: Pókember, Elvis és Beatles, és akikkel azután már együtt, golfozva-pocakosodva nézte végig a tévében Woodstockot és a Holdraszállást, Kissingert Kínában, Angela Davis-t bilincsben. Közben fejét csóválta, felháborodott és egyetértett, gyerekeiért aggódott és bankbetétjét hízlalta. Azután, egy szép napon ott találta magát azon a bizonyos csoport-terápián, továbbá a szomszédasszony ágyában, és a kertvárosi „kulcs-bulin", melynek utolsó szakaszában amerikai családapák és családanyák egymás párjával mennek szobára.

Kisgenerációs kézfogás

A kulcs-buli külön történetét Ang Lee hosszan, párhuzamosan meséli el a gyerekek partijával, az õ szexuális próbálkozásaik apró kudarcaival. Vagyis szólhatna arról is egy igen érdektelen, és szájbarágós példázat, hogy lám, az apák nemzedéke romlott, a fiúké meg ártatlan. Ettõl a közhelytõl az menti meg a filmet, hogy a kulcs-buli végére a felnõttekrõl kiderül, hogy maguk is riadt gyerekek, akik nem tudják mit cselekszenek, mert hogy eleve nem tudták, mit is akarnak cselekedni. Ezután jön a vég: egy szép nagy családi batárban együtt itatják az egereket a kiskorúakkal, akikért felelnek, akiknek meg kellene mutatniuk az utat, miközben odakint vihar tombol, és a jégvirágos szélvédõn nem lehet kilátni se elõre, se hátra, se jobbra, se balra.

Két nemzedék találkozik ebben az autóban tehát, a 73-as Hálaadási Vakáció iskolaszünetének idején, két nemzedék, akik között már nincs generációs szakadék, viszont kettõjük között ott lebeg egy harmadik fél-generáció kísértete. Ez a fél-generáció ebben a filmben amúgy nincs képviselve. Az apa elképzelt unokaöccse tartozna ide, vagy a fiú huszonéves nagybátyja, ha volna ilyen. Egyik sincs, de ki lehet találni õket. Hatvanhárom és hetvenhárom között eszmélõ fiatalembereket, akik most öregszenek ki az egyetem padjaiból: ám fénykorukban, vagyis néhány esztendõvel korábban pontosan tudták, mit kezdjenek Mao, Guevara, Marcuse forradalmával, Johnson és Nixon Vietnámjával, hasissal, LSD-vel, flover-power-rel. És fõleg: autóban, erdõben, kölcsönlakásban, szülõi ház alagsorában, de akár „kulcsos bulin" is urai maradtak volna a helyzetnek: tudták volna mit, hová, miért és meddig romlatlanul, és milyen elvi alapon...

Ilyen elvi alap, ilyen fekete-fehér radikalizmus és hatvanas évek végi lendület nélkül igyekszik felcsípni mindebbõl valamit a nagybácsik nyitott, és mégis reménytelen nemzedéke, és igyekeznek utána érezni az unokaöcsikék, a kiskamasz-generáció, mindannak, ami már elmúlt, aminek végleg vége van. És eképpen találkozhatnak, egy jégvirág benõtte limuzinba szorulva, a korán érkezett apák saját elkésett gyerekeikkel. Egymásra lelnek, mivel életük mintája ott van, idõben éppen kettõjük között: gyarló, kisstílû álom egy bûntudat nélküli tini-orgiáról, vagy egy lelkiismeretfurdalás-mentes kulcsos buliról, a lázadás félévtizede, melybõl kiskorúként is, és túlkorosként is örökre kimaradtak.

Esélyek

Lám, Dininek, a Megáll az idõbõl, ha limuzinja és menõ széldzsekije nincs is, mekkora szerencséje van! Születésének jogán gyönyörûen bele fog trafálni a közép-európai idõ szerint vett Nagy Generációba. Lesznek -- lehetnek -- radikális elvei, melyekben majd csak utólag csalódik. Ha fénykora lejár: lehet belõle öngyilkos, alkoholista, lehet Balázs Béla-díjas, lehet nosztalgia-felelõs közíró és második nyilvánosságbeli politikus.

Ami a hetvenhármas esztendõ amerikai kiskorúit illeti, elõttük is tetszetõs jövõ áll. Az apai zokogás ott és akkor elmosta soha meg nem száradt elveiket. Mintha a dekoratívan csillogó jégvirágokat olvasztotta volna fel: elmosta a vágyat a gyerekként lekésett hatvanas évek iránt. És a gyerekek, ha nem tudják is, hogy apjuk egyenesen a modernitást siratja, és hogy megkönnyebbülésük a posztmodernnek szól, azt valószínûleg rögtön, még ott a kocsiban megérzik, hogy nincs értelme többé erõltetni a Nixon-utálatot, és a Dosztojevszkij-szeretetet.

Mi nézõk is tudhatjuk: õk lesznek azok, akiknek ettõl kezdve ideák helyett a praxis vezérli lépteiket, akiket néhány éven belül „juppie-nak" nevez majd a beavatott köznyelv, és õk azok, akik fiatalon, de minden elvi alap nélkül el fognak indulni a világ négy sarka felé, Új-Hollywoodot álmodni, Szilícium Völgyet alapítani, média-birodalmat grundolni, és ördöngös pénzügyi-guruként megdönteni a kommunizmust.

Történetük pedig, ezen a ponton igenis találkozhat szegény kis Dini, továbbá honfitársai szerényebb történetével.

Happy end: amerikai-magyar parallaxis

A folytatás mintha egyenesen Bereményi Géza tollára kívánkozna.

Szólhat mondjuk Wendy Hoodról, a Nixon-gyûlölõ tini-lányról, aki felnõtt üzletasszonyként egy virágzó multi-óriás közép-európai rezidense. Wendy -- az õ Wendy-jük -- felfedezi magának a Dini -- mi Dinink -- snájdig közgazdász-fiát.A fiú tehetséges és kíméletlen, mintha csak egy fél nemzedékkel korábbi, született amerikai volna. Lám, Wendy és ifjabb-Dini: a rokonlelkek. És megint fél-nemzedéknyi a csúszás: Wendy Hood azért nem a mamája, csak fiatal nagynénje lehetne magyar barátjának.

A fiatalember pedig, új idõknek új parancsa szerint, amerikai fõnökasszonya közbenjárására huszonévesen lesz ügyvezetõ igazgató, és ha májzsugorban elhunyt apja emlékét nem ápolja is, van benne családi érzület: felajánlja, hogy Dini bátyját, a kitartó, de örökké balszerencsés kutatóorvost, továbbá apja gyermekkori szerelmét, a rég elvált Szukics Magdát a Budapest legjobb pszichiáterénél fizeti be egy nõi- és férfi-klimax idején igen hatásos csoport-terápiára. Mintha csak a szülei

lennének.

Azok már tudják, mirõl van szó. Elvégre 1998-at írunk.

Tudják, és köszönettel elfogadják.

Jégvihar (The Ice Strorm) - amerikai, 1997. Rendezte: Ang Lee. Írta: James Schamus. Kép: Frederick Elmes. Zene: Mychael Danna. Szereplõk: Kevin Kline (Benjamin Hood), Joan Allen (Elena Hood), Tobey Maguire (Paul Hood), Christina Ricci (Wendy Hood) Jamey Sheridan (Jim Carver), Elijah Wood (Mickey Carver), Sigourney Weaver (Janey Carver). Gyártó: Good Machine Production. Forgalmazó: MOKÉP Rt. Feliratos. 112 perc.