M mint Mozart, M mint muzsika, M mint mozgás, M mint modor. Greenaway és Mozart találkozása a vágóasztalon.
Az a film, amelyikben egy meztelen pasi teszi-veszi magát?
-- Ühüm, felelem helyeslõen, de lehetõleg érthetetlenül, és érzem, hogy közben az arcomba szalad a vér. Mit lehet mást felelni? Hogy nem, ez a film sokkal több annál, összmûvészeti alkotás, ha Wagner ezt láthatta volna, barátom... Vagy mondjam, hogy igen, ismerjem be, hogy nekem is ez a legemlékezetesebb jelenet ebbõl a 29 percbõl és 15 másodpercbõl, amelynek az a címe, hogy M for Man, Music, Mozart? Ühüm, nyögöm tehát, ezzel azonosítottuk a filmet, és közben legalább magamnak jeleztem, hogy az érzékenységem, a halhatatlan lelkem, a Peter Greenaway-jel közös tudásom és kulturális hátterem alapján nekem ez a film sokkal-sokkal több, mint a meztelen férfi és a két meztelen táncosnõ. De ez az ühüm is hazugság, mert -- csak egy példát mondva --, az ördög szónál a két táncosnõ között, a kép leghangsúlyosabb pontján megjelenõ 666-ot csak harmadik megnézésre vettem észre, mivel a szememet(?) jobban foglalkoztatta a két nõ a számmisztikánál.
Rohadt egy film, rohadt rendezõ. Legszívesebben azt mondanám, hogy modor, modor, modor, ezzel föl is menthetném magamat a töprengés alól. Hiszen tényleg az, a régi anyag újra elmondása 1991-ben, az írott szó dicsérete, írásmûvészet, képalkotás, számok, szavak, zene, ha nem is Michael Nyman mûve, de akár az is lehetne a stílus, a hangzás, az idegen anyag újrahasznosítása miatt. És táncfilm is, celluloidra rögzített, zenén alapuló koreográfiai mozdulatok sorozata. Modor, ahol a mondanivaló lapos. M, mint ember, mozgás, muzsika, Mozart. Így, egymás után, szükségszerûséget sugallva. Nyelvészeti alapú világkép, ami angolul meggyõzõbb, mint más nyelveken. Képek, színek, mozdulatok, hangok zuhataga, a felét sem lehet egyszerre megérteni, tizedét sem megjegyzeni. És közben a feliratok, két idézet. Az egyik Bruno Schulztól, a másik szerzõjét nem is tudtam elolvasni, csak az évszámot: 1534.
M, mint modor, kiabálta belõlem a mûkedvelõ kalligráfus, akinek a legelsõ tankönyvében ott volt a felirat: "don't overdo it!" El lehet helyezni a szövegben itt-ott egy farkincát, díszt, cirádát, de az soha ne legyen olyan és akkora, hogy a szöveg egységes képét megtörje. Hát annál jobban overdo sort, mint itt a "various random involuntary notions", elképzelni is nehéz.
A baj ott kezdõdött, amikor rájöttem, hogy ez a szöveg utolsó sora, hogy azért van benne az a hatalmas r, határozott v és cirkalmas s, hogy az is megérezze a szövegvéget, aki nem láthatja a teljes szöveget. A baj ott folytatódott, hogy ha valaki nem Napóleon, akkor ha egyszer már hátrálni kezdett, végig defenzívában marad. Jön Greenaway, és lepofozza. Jön a bizonytalanság. Modor a kép keretezése? De kinek jutna eszébe egy festõt, egy képalkotót arra kötelezni, hogy mindig ugyanabban a formában gondolkozzon, hogy a képek aránya mindig 1:1,33 legyen? Greenaway tervezi a képeket, vonalzóval, körzõvel. Nem tehetek róla, de nekem megdobban a szívem, amikor látom a régi egyetemi elõadó tengelyes szimmetriáját, középen, az asztalon ott a meztelen, szõrtelenített test, aztán a test hirtelen felül, és a köldöke a kép átlóinak keresztezõdésére esik. Az így rendbetett világ nekem biztonságot ad. Lehet, hogy a teremtett változat izgalmasabb, de Greenaway nem teremtõ. Igaz, a film a Teremtéssel kezdõdik. Egy nõ énekli az írott világ õsanyagát, az ábécét, de rögtön az elején elhibázza. "A, mint Ádám, é, mint Éva", kezdi, aztán jön b, c, d, mint devil, egész m-ig. M az ábécé középsõ betûje, angolul az emberiség kezdete. De a Teremtés itt véget ér, a többi, a mozgás, muzsika, Mozart csak feltalálás.
Greenaway is csak feltaláló. Ahogyan õ is mondta: a világban a képek 95%-a csupán szövegillusztráció. És nem mondja, hogy õ lenne a kivétel. Csak annyit állít, hogy a mozgókép története még nem kezdõdött el, az elsõ száz év csupán a bevezetés volt. Õszintén szólva nem érdekel, hogy igaza van-e. Michelangelo is csak a Bibliát illusztrálta a Sixtus kápolnában, a festészet története mégis elkezdõdött.