Ezer nevezés. Kínaiak, dánok, tibetiek, szlovákok, ujgurok, németek, amerikaiak.... Mintha a világ komolyabban venné a fényírók fesztiválját, mint mi magunk.

Gyõr híres város, kisfilmes körökben világhíres, a Mediawave miatt az. Csak kiejteni nehéz a nevét idegen nyelven, aki György, tudja, mire gondolok. Ezer film -- ennyi nevezés érkezett az idei fesztiválra. Tartsunk itt most szünetet, és próbáljuk meg elképzelni, hogy ez mit jelent valójában, mennyi embert, energiát, idõt. A pénzt ne firtassuk, az a fényírók válogatására éppen nem jellemzõ, jóllehet, az sem igaz, hogy pont fordítva van. Portugál, versenykategóriás, fikciós film: „Az üres moziban egy nõ amerikai filmet néz, ami egy középkorú feleség õrült féltékenységtõl és mély halálfélelemtõl vezérelt furcsa bosszújának története". Egy szinttel lejjebb, az elõzõ nap látottak konzultációját követõen forogni kezd egy munka egy lengyel ikerpár felérõl, rettenetes, keserû, ironikus vízió az elmagányosodásról. A zsinagógában kifeszített vásznon mûkormozott janicsárok rohamozzák a várfalat a gyerekszekcióban (Egri csillagok, 1968, rendezte Várkonyi), az SZF klubban pedig fiatal, pesti vagabundok olvasnak fel humoros nüanszokat a Sárkányfû címû periodikából.

Hol van még az este.

Négy-öt helyszínen párhuzamos programok, kapcsolt és társított rendezvények, színházak, mozgásszínházak, bábszínházak, performanszok és kabarék, koncertek és táncmulatságok, irodalmi délutánok, folyóiratbemutatók, futball, népszínmû, perditakultusz, máriáshuncut, kínaiak, dánok, tibetiek, németek, amerikaiak, szlovákok, ujgurok, és a többi... Lajstrom, a teljesség igénye nélkül, jelzésértékûen legalább, mert már megint azzal kellett szembesülnünk, hogy ez a fesztivál, amelynek csak a lényege, közepe és apropója a mozgó kép, fontosabbnak tûnik a külföldiek számára, mintha annak az ezer filmnek az alkotója komolyabban venné magát és a Mediawave-et, mint mi magunk, a rendezõ város, a hazai képírók, és egyáltalán.

Nem akarok én senkit se kapacitálni, felnõtt ember azt tesz, amit akar, de megemlítek egy számomra kivételes, ritka alkalmat, két olyan órát, amikor azt éreztem, hogy jó, nagyon jó magyarnak lenni: egy este a zsinagógában a fesztivál idei logója, egy giccshatáron mosolygó, cserzett bõrû, nomád kisfiú festménye alatt a pódiumon a román származású, Londonban élõ hegedûvirtuóz, Alexander Balanescu Bartók Béla gyûjtéseibõl versenyt prímált a Muzsikás együttessel, és hiába keverte a technikus hazafiatlanul botrányosan a koncertet, ott, kérem, megállt az idõ, megállt az ütõ, tapintható volt az eufória és extatikus az öröm.

Elõtte fél órával meg szégyelltem magam a fehér emberek nevében. Pedig nem könnyû zavarba hozni a magamfajta mûholdinformált fásult tájékozottat, Hubert Sauper a Kisangani naplóval mégis megtalált, ugyanis felismertem az osztrák fiú alkotó- és élettársát, Várkonyi Zsuzsát, akit tíz év után a vásznon láttam elõször viszont, amint nyakában tangóharmónikával megnevettetett és megtáncoltatott egy sátornyi fekete szenvedõ gyereket, törékeny, szõke bölcsészlány a dzsungelben.

Nehéz mûfaj az Afrika-film, már túl sokat kellett bosszankodnunk segélykoncerteken, ahol temérdek jótékony kosztümös sztár farigcsált magának nimbuszt mások nyomorából, ennek a két fiatal európainak viszont sikerült máshogy, sikerült másképp. Kenyában voltak, vagy hol, segítettek beindítani az ottani televíziót, jött a hír a menekülõkrõl, hogy százezernyi szálkás hutu menekül a biztos halálból az esélytelen jövõbe, felsírták hát magukat az elsõ vöröskeresztes gépre, hozzácsapódtak egy orvoscsapathoz, és harmincöt miliméterre rögzítették a tapasztalati valóságot. Egy huszonkilenc kilós apát. Egy nõt, aki sebesre járta a lábát, a gennyes kelésben kukacok tenyésznek, mellette egy ismeretlen, magára hagyott, hat hónapos csecsemõt, aki arccal a flórába temetve fekszik étlen-szomjan. Csõmellû kiszáradtakat, közömbös zavartakat, reménykedõ nyomorékokat, méltóságteljes aggokat, és somolygást, haragot, játékosságot, utálatot azokban a tenyérnyi szemekben.

Ilyet nem mutat a doboz a nappaliban, a polgári miliõk nyugalmába nem szállítják ráközelikben a hús-vér horrort, a vágóképezett iszonyt akkurátusan a jó ízlés határaihoz igazítják. Ami persze szimpla hazugság, káros és etikátlan médiaprakszis. Ez a játékfilmrendezõ meg odament, és elkészített egy becsületes munkát, amely nem riogat és nem kamuzik, hanem informál, felráz, és, hangozzék bármilyen ellentmondásosan, esztétikai élvezetet nyújt. És pont ettõl lesz jó ez a film, éppen emiatt mutat komplex képet a buja õserdõben vonagló kiszolgáltatott roncsokról, a tehetetlenség kiváltotta dührõl, hogy gyakorló orvosok szeme elõtt haldokolnak csendben és méltósággal tömegek, miközben, hiába mindenha szándék, nem tehetnek semmit se, mert nincs tej a karonülõknek, nincs antibiotikum, takaró, de még élelmiszer se igen, késik a szállítmány, a segítség, késésben van minden és mindenki.

Sauper simulékony zenébe ágyazza az õserdõ hangjait, ahol kell, vaksötét vászon fölött narrálja németes angolul egyes szám elsõ személyben az eseményeket, és, ahol lehet, belekomponálja képeibe a stáb vagy az egészségügyesek egy-egy tagját, hogy véletlenül se érzõdjön, a felvevõ egy etnográfus, antropológus, szamaritánus vagy zsurnalista vállán forog.

A film utolsó jelenetében a kamerát tartó lehajol egy ülõ gyerekhez, és megkérdezi tõle, hogy van. Jól van, válaszolja. Tényleg? -- kérdezi a kamerás férfi. Igen, jól, mondja a kis afrikai mosolyogva, mégsem hat az emésztéselõsegítõ kvázi-hepiend erõltetettnek, pláne, hogy az epilógusból értesülünk, a fegyvertelenül menekülõk ideiglenes ENSZ-táborán rajtaütöttek, nagy részüket lemészárolták.

Nemigen beszélgettek a népek a moziból kifelé. Mentünk Muzsikásra.

Aprócska általános iskolás koromban játszottak a mozik egy dokumentumfilmet, az volt a címe, hogy Ez Amerika. Naná, hogy meg kellett nézni, nézni kellett legalább. Valami balos nímand készíthette az õ hazájáról, ami, olvasatában, aberrációk, perverziók és szánalmas bumfordiságok terepe, olyan hely, ahol kutyuskupiba hurcolják a négylábú kedvenceket, kukacos gilisztaturmixot shake-elnek uzsonnára, és ahol a csatornatöltelék patkánysültet lakmároz. A propaganda-ellenpropaganda mára a múlté, a rendszerfüggetlen baromságok megtalálták méltó helyüket a kereskedelmi tévécsatornák kuriózumbörzéiben, de azok a földalatti nutriaevõk nem mentek ki a fejembõl, õk jutottak eszembe a Menekülés New Yorkból jelmeztervezett véglényeirõl, vagy amikor néha magam is láttam egy-egy hajléktalant beletûnni a peronvégi ovális feketeségbe.

A Nagy Alma az egyetlen város a világon, ahol non-stop nyitva a földalatti, egy megbízható statisztikai adat szerint cirka kétezer otthontalan lakik az alagutakban, és nem ám úgy, mint tette azt a hidrogénszõke, görkoris Christopher Lambert a franciásan radikális Metróban, dehogy, ott ugyanis nincsenek szépen fotografálható, körbecsempézett helyiségek, hanem vackok vannak, kutrucok és papundekli-rekeszek, vastag a koszos sötét, fémesen üvölt a vonat és a légvonat, vágni lehet a szutymák nyirkot.

Jacob Thuesen New York alattjaGerryrõl, a fekete homelessrõl, és Johnról, a metrózsaruról szól. Meg a tömegközlekedési vállalat egészérõl, a metropoliszról és lakosairól, vakondperspektívából mutatja meg nekünk a kiszorított, ráutalt, zárványlétbe rekedt veszteseket. És megint, ez a munka túlmegy a dokumentáláson, mert az erõs anyagtól nem rezelt be a rendezõ, és bátran, invenciózusan formálta, gyúrta, szerkesztette alkotássá a tényeket. Videóklipet látunk, portrékat, filmesszét meg álfikciót, humorral körítve, derûs tálalásban, amitõl semmi sem lesz csak fekete meg fehér, a jó és rossz és a csúf is különbözõ árnyalatokat kap.

John különben amatõr hobbi-komikus, olyan, aki kiáll egy mikrofonnal, löki a dumát, a közönség meg dõl és borul. Hozott anyagból dolgozik, témában nem szenved hiányt, ahol õ tölti a napjait, ördög és pokol, az mindennek a legalja, szószerinti értelemben, ha tetszik. A Transit Police rendõreinek az a dolga, hogy felkutassák a csatornalakókat, kitessékeljék az odúkból, és rávegyék õket, hogy legyenek hajlandóak bemenni a menhelyre, pokróc, gyógyszer, szendvics és fuvar fedezve. Kapva kapnak az alkalmon, gondolnánk, de nem, mi, külsõsök nem érthetjük, miért szabadabbak ott, ahol mi beleõrülnénk a szorongásba --, úgy rettegünk mi a sötéttõl, a patkányoktól és rovaroktól, mint ahogy fenyegetõ számukra az odafönti világ, amire egyre kevésbé, foszladozó nosztalgiával emlékeznek.

Gerry a kalauzunk ebben a sûrû rengetegben, minden állomást ismer, támaszpontja az, ahol Eddie Murphy nõsült a Coming to Americában, tudja, hogy nem kéne, mégis rágyújt a metrókocsiban, és a film kedvéért felszínre jön, elmegy Queensbe, a házhoz, ahol született és ahol középosztálybeli nõvérkéje él a családjával. Szerkesztett, hiteles dráma, hogy a férfi meg van rázva, nem a sminkesek keze nyomát dícséri.

Rengeteg vágással, roncsolással, úsztatással, lassítással és zenével darabolja fel nekünk a dán rendezõ a New York-i metrót, portrézik, elméláz, amatõröket instruál, álljanak helyt, pózt vagy odébb, alakítsák magukat, mondják a magukét. Az arányosan keveredõ mûfajok és stílusok, a megkapó narratíva és szenvtelen operatõri munka eredménye ez a ritka film.

Az elõzsûri díját elnyert New York alatt egy blokkba került a megosztott elsõ díjban részesült orosz munkával, Igor Malakhov kísérletével (A végzet maga. Egy álom). A fiatal történész korábban nem ismert tekercsekbõl állította össze az õ privát-archívumát az utolsó cár napjaitól a második világháborúig. Némán, hangi utómunkálatokkal. Mióta Forgács Péter hasonló dolgokkal foglalkozik, tudjuk, milyen hálás módszer ez, elsajátítható, míves szakfoglalatosság. Malakhov kicsit rosszabb helyzetben volt, mert retusált, kozmetikázott, cenzúrált történelmük képi feltámasztásához és újraértelmezéséhez sajátos és személyes rendezõelvet kellett találnia, mivel felismerte, hogy a közös, mitológikus, átpolitizált és banálisan civil kultúrkincs nem adja meg magát máskülönben. Az õ értelmezésében másnak tetszik a kenyér, a hullámzó búzamezõ, a fehér gyolcsba öltözött aratóparasztok hada, mint korábban bármely honfitársánál, máshogy tragikus a háború és másképpen vidám a béke, máshol megrázó az éhínség és karikaturisztikus az arisztokrácia, mint korábbi szovjet, posztszovjet munkákban.

Malakhov szerkeszt, halad idõrendben elõre, de ez édeskevés egy másfél órás dokumentumfilmhez, belsõ összefüggéseket kell teremtenie tehát. Mondjuk, egy katonalány célba lõ a pisztolyával, egy repülõgép zuhanni kezd, egy légibalettezõ gépbõl véve látszik a pörögve közeledõ földfelszín, megint a zuhanó gép, mosolyog a katonalány, civilek fürkészik az égboltot, gázmaszkot húznak a fejükre, becsapódik a gép, felhangzik az Internacionálé... A rendezõ azt tesz, amit akar, ismétel számára fontos, vagy egyszerûen szemet gyönyörködtetõ snitteket, ami nem csak strukturálja, hanem újabb és újabb jelentésrétegekkel gazdagítja a filmet. Ugyanaz az elefánt nem ugyanaz, mikor egy vásári komédiában pukedlizik, vagy ha átvérzett, gézbe csavart hadirokkantak elõtt bókol.

Szép, hosszú film A végzet maga, sok humorral, helyzetkomikummal, valószerûtlen képekkel, amiket egészen egyszerûen jó nézni: egy zeppelint vontató csoportot például, e-e-júh-nyem, egy jancsósan meredezõ keresztet a homokviharban, amely körül lovasok keringenek, egy expresszionista megvilágításban guruló liszteszsákot, németalföldi havas festményeket idézõ élet-halálképeket, vagy a gomolygó felhõk mögött fokozatosan csökkenõ holdat, amely, mintegy digitális kijelzõ, mutatja, hol tart a történelem, merre járunk a filmidõben.

„Olyan ez, mint az a régi, filozófiai kérdés, hogy ha egy fa eldõl az erdõben, de senki nincs ott, aki hallaná, akkor az csap zajt, vagy nem..." öregember hangja, nem vagyok egy Higgins, de Közép-Nyugat Amerikára tájolom az akcentus eredetét. Így kezdõdik az Egy film róla -- az egyes szám harmadik személy egy pornószínésznõt takar --, Bill Morrison 12 perces hommage-a, tisztelgés a száz éves film elõtt. Egy mázlista, moziba szerelmes kistisztviselõrõl szól a történet, aki egész életében hagyatékokat katalogizált a Kongresszusi Könyvtárban, míg egy napon, szezám tárulj!, betévedt egy hatalmas raktárhelyiségbe, ahol a filmezés kezdeti idõszakából származó, papírra nyomtatott képsorokat õriztek. Ezeket a tekercseket soha nem hívták elõ celluloidra, ezek a szalagok enyészetre voltak ítélve, és hely híján szisztematikusan semmisítették meg az anyagot, teherautók szállították kemencékbe az amerikai cinéma elsõ eredményeit. Talán semmi sem történik, ha a pusztulásra szánt állományban emberünk nem bukkan egy századeleji szexbálványról készült felvételekre, akibe, így a fikcionális keret, beleszeret. Õt akarja életre kelteni, a nõt, a nagy Õ-t. Toposzszerû, mint a Pygmalion. Naprakész ötlet a virtuálrealitás jelenidejébõl. És ahogy megvalósul: Bill Crissel monoton zenéjére vágott archívok, tornászversenyek, pornográf etüdök, történelmi események, tûzijátékok és õsi kultúrák nyomai, lassítva, gyorsítva, visszafelé lejátszva, sõt, élve az alkotói szabadsággal, a rendezõ színészekkel forgatott, tónusban és stílben tartott jeleneteket illesztett a talált leletblokkok közé.

1954, ül a hivatalnok kedvenc dinerében, a televízió az elsõ nyilvános Oscar-díj kiosztót közvetíti, együtt nézi az adást a törzsalkoholistákkal, a monitorról értesül arról, hogy elévülhetetlen érdemei okán speciális díjban részesítette az Akadémia. Nem ezért csinálta. Csupán csak beleszeretett valakibe, egy papírra nyomtatott, teltkarcsú ribancba. Rögeszméje a mi szerencsénk. Az õ vetített nõjének köszönhetjük ezt a felbecsülhetetlen értékû kincset, ahogy azt mondani szokás.

Fantázia és valóság kibonthatatlanul, alig felfejthetõen kavarodik ezekben a mûvi áldokumentumokban, az alkotó képzelet tényekkel játszadozik, ha az igaz illetve hamis kategóriák szerint próbáljuk értelmezni a látottakat, kudarcot vallunk. És ez így van rendjén. Átfedéses, egymásba érõ részhalmazokban, formailag kevert, idézõjelek közötti oda-vissza hatásokban születik a legtöbb fontos mû, a meghatározások kiüresednek, a keretek kitágulnak, a Mediawave egyik tanulsága szerintem, hogy radikálisan mûfajtalan és mûnemtelen, eklektikus, egyedi alkotások irányában tapogatóznak azok, akik kísérletezve próbálják megújítani a filmes hagyományt.

Beskatulyázhatatlan például Franco De Pena venezuelai-lengyel kooprodukcióban készült Egy illúzió jövõje címû dolgozata. Témája Havanna, az idõpont a ‘96-ról ‘97-re forduló szilveszter napja és éje. Hét tõrõl metszett kubai zavarba hozóan személyesen vall magányáról, hogy melyikük miért és hol szúrta el az életét. Egy kurva, a macsó szivar-orgazda, az idõs vízhordó, a megbolondult tábornok, a kisfiú, akit elhagyott az apja, a költõ, aki városa szellemét keresgéli az utcán, az öreg hölgy, aki harminchét éve háborítatlan, rettentõ csendben él. Szomorúak ezek az emberek, kivétel nélkül, szenvednek a kilátástalanságtól, latinos melankóliával törõdnek bele a személyre szabott rosszba. Egyikükben nincsen szeretet, a másik mellõl elhalt, akit szeretett, a harmadikat megcsalta, a negyediket elhagyta a szeretett, az ötödik magát sem szereti, a hatodik nem ismeri a szó jelentését... Sorsszerûen illúzióvesztettek ezek a találom figurák, nincsen bennük semmi extra, átlagpolgárok, látszólag temperamentumosak, valójában rendíthetetlen bennük a mélabú. De Pena valamiért mégis vonzóvá teszi számunkra ezt a mágikusan szürreális tájat. Nagyfahrtokat látni, hurrikán korbácsolta hullámok rohamozzák az öböl épületeit, párában lebegnek a teraszos tetõk, gyerekek skandálnak az utcán az egy igaz útról, de úgy van lefényképezve az a város, hogy oda lehet vágyni, hogy szívünk szerint átterveznénk a nyarat, hogy megtapasztaljuk mi magunk azt a környezetet, ahol ez a szellem uralkodik.

Magyarországon Lisszabon Alain Tanner filmje, A fehér városban után jött divatba.

Fesztiválról beszámolót készíteni háládatlan feladat, mert semmi se jön át a papíron az élménybõl, a hangulatból, a ritka katarzisközeli érzetekbõl. Ezer film az ezer film. Az említetteken kívül, megengedem, másoknak talán elsõsorban, láthattunk tökéletesen kivitelezett, szellemes kisjátékfilmeket, hohch-amerikás, reklámízû sallangoktól sem mentes, John Waters színvilágát idézõ német paródiát a TV-baby generáció egy pórul járt mutánsáról Hilda Humphrey-ról (Nicholas Lyon), fanyar ír szatírát egy halmozottan hátrányos helyzetû kisbalekról, aki született vesztes és az iskola hülyéje, és akivel, köszönet érte, a végén minden jóra fordul (Damien O’Donnel: Harmincöt félre), valamint egy fülledt tanulmányt, amely plasztikus betekintést nyújt a holland átlagpolgár túlfûtõtt, pornográf fantáziatartományába (Jos Stelling: A várószoba), kis-, közép- és nagyszabású animációkat vagy például az izraeli Batsheva táncszínház felkavaró Anaphase elõadásának az eredetivel egyenrangú filmes feldolgozását, Levi Zini rendezésében, és folyóméternyi jobbnál jobb, percíz, kimagasló, ígéretes munkát.

Tavaly ilyen idõtájt erõs ajánlással éltem a létezõ televíziók programigazgatói felé, kérnék ki a fesztivál kurátorainak véleményét, ha éca híján vannak, és mûsor-, hézag-, hiánypótló alkotásokra van szükségük, hiszen a Mediawave szerkesztõi évek óta tudják, mi folyik a nagyvilágban. Biztos idefigyeltek. Biztos megint ide fognak.