Szõts István személye és töredékes életmûve több korszakon átívelõ példa a magyar filmtörténetben.

1941-ben, huszonkilenc évesen robbant be a világ filmmûvészetébe Szõts István, az Emberek a havason címû, a korabeli sémákat semmibe vevõ filmjével. Mûvészetének forradalmi újítása az egyszerûség és a természetesség volt. A neorealizmus és különösképpen a magyar filmtörténet máig ható vesztesége, hogy Szõts István életmûve a 20. századi történelem árnyékában nem teljesedhetett ki. Megalkuvást nem ismerõ emberi és mûvészi következetessége, a mindössze két nagyjátékfilmbõl és néhány rövidfilmbõl álló életmû szinte valamennyi képkockája, de még a filmszakma 1945 utáni megújítását tervezõ Röpirata is több nemzedék számára szolgált példaképül. Szõts István évek óta ágyhoz kötött súlyos beteg, hamarosan 86 éves.

Gaál István filmrendezõ

Nagyon szeretetreméltó és méltóságos az a szokás, hogy a természettudományok kiválóságairól különbözõ egységet neveznek el: Amper, Ohm és így tovább. A magyar filmmûvészetben nekem "egy Szõts" annyit jelent, hogy együtt találok egy igen magas feszültségû mûvészi kvalitást egy fantasztikus, példaként ragyogó emberi, etikai tartással. A magyar filmmûvészetnek ezzel a fároszával elõször csak a mûvein keresztül találkoztam. 1953-ban kerültem a Magyar Filmmûvészeti Fõiskola filmrendezõi tagozatára, ahol régi filmeket is vetítettünk. Természetesen az egyik alapkõ az Emberek a havason volt. Olyan felfedezés volt nekem ez a film, hogy máig érzem a hátborzongató bizsergést, ha arra a jelenetre gondolok, amikor a felhõvel teli, csodálatos Hargita-völgyben ez a krisztusi házaspár, Görbe János és Szellay Alice úgy vonul a hegyek élén, mintha földre szálltak volna, és keresnék a helyet, ahol megtelepedhetnek. Nemcsak a falun nevelkedettek érezték azt, hogy ebben a filmben olyan nyelven szólnak, amit az ember a bölcsõjében csiszolókõként kapott az anyanyelv mellé, hanem azok is, akik az aszfalton, városban születtek. Nagyon lényegesnek tartom, hogy az Emberek a havason 1942-ben született, amikor negyvenkét film pörgött a magyar mûtermekben. Általában a film alapja a szövegkönyv volt, nagyjából kidolgozott helyzetekkel és dialógusokkal, ahol legtöbbször az operatõr szabta meg a mozgásokat. A rendezõnek fogalma sem volt ezekrõl a dolgokról. A szövegkönyvet gyakran lefordították olaszra és németre is, majd egyazon mûteremben, ugyanazon operatõrrel, sokszor ugyanazzal a rendezõvel, de különbözõ ajkú színészekkel leforgattak három változatot. Ezeket aztán a vágó összefércelte, így adták el Olaszországnak, Németországnak...

1942-ben az Emberek a havason kivételével nem készült számottevõ film. A fiatal filmesek számára elsõsorban a "csikószemlélet" tûnt föl benne: ki kell rohanni a mûterembõl, amely a "halálos ellenségre", a színpadra emlékeztet. 1942-ben ez a film a valóságos életnek olyan illatát hozta be a moziba, amilyenre utána is meglehetõsen sokáig kellett várni, ahogy arra is, hogy a magyar filmmûvészetben ez az út egyáltalán követhetõvé váljon.

De Szõts Istvánnal a megismerkedésünk elõtt egy másik alkalommal is találkoztam. Pontosan 1953-ban, amikor a Filmfõiskola könyvtárában hozzájutottam a Röpirat a magyar filmmûvészet ügyében címû könyvéhez, és miután két példány volt belõle, õszintén be kell vallanom, hogy az egyik véletlenül nálam maradt. Ezt a könyvet nagyon sokszor átböngésztük, valóban benne van mindaz, ami a filmgyártáshoz szükséges.

Akkor már tudtam, hogy Szõts István -- miután filmet nem rendezhetett, mert a megfelelõ állami poszton lévõ emberek nem tették lehetõvé neki -- néprajzi filmeket forgatott. Sára Sándor, akivel a fõiskola elsõ éveiben máig tartó barátságot kötöttünk, és aki már akkor annak a tisztességnek tehetett eleget, hogy vihette az akkumulátort Szõts után, beszélt nekem ezekrõl a forgatásokról. Aztán 1956-ban, amikor Szõts István a Melyiket a kilenc közül? címû filmet forgatta, bemutatott neki. Hozzá kell ehhez tenni, hogy az ember általában tartózkodott a filmrendezõkkel való személyes megismerkedéstõl, mert a hallomásból róluk alkotott kép általában nem volt túl pozitív.

Természetszerûleg minden filmgyártás olyan, amilyen a kormány, amilyen az állami berendezkedés. Akkor össznépi kormány volt, össznépi filmgyártással, tehát a filmgyártás felépítése is piramis jelleget öltött. Mit akarok ezzel mondani? Az egyes rendezõk körül slepp alakult ki, a forgatások alatt õrjöngõ hozsannák folytak, amelyeket nem igazolt a végeredmény. Ezek a rendezõk úgy ültek fönn a trónuson, mint a párttitkárok vagy a központi bizottság különbözõ emberei. Az átjárás persze sokszor elég könnyû volt. A lényeg az, hogy a piramis csúcsán a rendezõ megközelíthetetlen volt, az istenséghez hasonlatos. Az ember remegõ térdekkel állt meg elõtte. Képzelje el azt a helyzetet, amikor 1956-ban, harmadéves fõiskolásként ott állok a gyár udvarán, és azt mondja Szõts István, gyertek, nézzétek meg a muszteremet. Nem hittem a fülemnek. Bementünk és megnéztük. Kikérdezte a véleményünket.

Hála Istennek, késõbb is találkoztunk, és sokat beszélgettünk. Személyében egyre inkább egy olyan polihisztor ragyogott elõ számomra, akitõl az ember már akkor is rengeteget tanult, ha a történeteit meghallgatta. Így amikor a karmesteri pálcát másodszor a kezembe vehettem a Zöldárban, amit Gyöngyössy Imrével közösen írtunk, kifejezetten Szõts István emlékére, de nem népieskedõ cifra motívumként, hanem szarkasztikus jelentéssel iktattuk a filmbe a kisze-temetés jelenetét, és nem véletlenül kértem föl épp Huszárik Zoltán barátomat arra, hogy játssza el a néprajzi betét filmrendezõjének a szerepét.

1956 mindenkinek az életében vízválasztó volt, és nem hiszem, hogy hazudok, amikor azt mondom, nagyon sok ember foglalkozott annak a gondolatával, hogy elmegy ebbõl az országból, többek között én is. Az a bizonyos pánikhangulat vagy riadalom tehát mindenkire jellemzõ volt, de végül is én aztán ösztönösen úgy éreztem, maradnom kell. Akkor elvesztettük a fonalat Szõts Istvánnal, nem is igen lehetett kontaktust találni, csak fél füllel hallottunk arról, hogy valaki Bécsben találkozott vele. Valamilyen használtbútor üzletet nyitott, mert nem tudott másképpen megélni. Aztán késõbb hallottuk, hogy a kinti fõiskolán tanít, ami hallatlanul nagy örömmel töltött el bennünket. És persze irigységgel, amiért nem minket tanít, és nem juthatunk hozzá a benne felhalmozódott fantasztikus tudásanyagból egy kevéshez sem. A Röpirat a magyar filmmûvészet ügyében címû könyve is olyan széles látókörû emberrõl tanúskodik, aki mindenhez értett, a filmgyártás minden egyes fázisának összes regiszterén játszott. Mindent tudott a filmrõl; a háború alatt, 1943-ban õ szervezte a szovjet filmek elsõ vetítését Magyarországon. Rendkívül lázadó szemlélete miatt mindig ütközött a mindenkori hatalommal. Egy dolog biztos: annak ellenére, hogy Szõts életmûve "torzó", õ mindenképpen fárosza marad a magyar filmmûvészetnek. Az õ filmjeiben nincsenek olyan fajta snittek, amiket csak azért vesz föl az ember, mert két jelenet közé nem tud mit kitalálni. Itt mindennek megvan a pontos helye, a rész az egészben, és fordítva, s a kettõ egymással harmonizál.

Morell Mihály szobrász, vágó

Úgy ismerkedtünk meg 1941-ben, hogy õ körülbelül egy éve már gyakornok volt, amikor én a Hunnia Filmgyárba kerültem. Mást akartunk csinálni, mint ami akkoriban folyt. Nagyon gyorsan, két hét alatt készítettek el egy filmet, tehát kommersz mozikat csináltak, nekünk viszont más elképzeléseink voltak. Szinte magától értetõdött, hogy az Emberek a havasont velem csinálta. Szabadban akartunk forgatni, ami igen szokatlan volt akkoriban, idegenkedve is fogadta a Hunnia. De mikor az elsõ felvételeket fölküldtük, látták, hogy jónak ígérkezik, és vállalták. Úgy lehetett folytatni és megcsinálni a filmet, ahogy Szõts elképzelte.

A velencei siker hírét nagyon jól fogadták, de elõtte eléggé zavarosak voltak a körülmények. Arra, hogy Szõts mennyire kemény és hajlíthatatlan volt, van egy jellemzõ történetem. Az akkori kultuszminiszter kivágatott a filmbõl egy részt, amikor Görbe János kereszteli a fiát. Írástudatlan volt, mutatjuk is, hogy fordítva van a kezében az imakönyv, amibõl a keresztelés szövegét mondja. Egyszóval, kiderül, hogy analfabéta. A kultuszminiszter tiltakozott ellene, és kivágatta ezt a részt. Így küldték ki a kópiát Velencébe. De Szõts nem hagyta magát, a kivágott részt magával vitte, és visszaragasztotta. S az a legérdekesebb az egészben, hogy az ottani kritikák a filmnek ezt a kis jelenetét tartották a leglíraibbnak, a legszebbnek. Tehát igaza volt, hogy visszaragasztotta. Nem lett baj belõle, mert a film jelentõs díjat kapott, ami akkor nagyon nagy dolog volt, mert általában német és olasz filmek nyerték azokban az idõkben a legfontosabb a díjakat.

Makay Árpád operatõr

Az Emberek a havason forgatásában nem tudtam részt venni, mert éppen egy másik filmet fényképeztem. Szõts megkérdezte tõlem, hogy ki a legjobb operatõr? Hát Fekete Feri, mondtam, így vele dolgozott a filmben. Én csak a csíksomlyói búcsút csináltam. Büszke voltam, mert Olaszországban díjat nyert a film, hihetetlen nagy reklámja volt, és rettentõen megdicsérték az én felvételemet. Aztán jött az Ének a búzamezõkrõl, amit meg itt kellett megcsinálni a Nagyalföldön. Szerencsére éppen ráértem.

Szõts olyan rendezõ volt, aki inspirálni tudott. Nem minden rendezõ tudott inspirálni. Õ meg tudta mondani, hogyan képzeli el a jelenetet. Én pedig meg tudtam valósítani. Jól tudtunk tehát együtt dolgozni. Volt például egy jelenet, amit sose felejtek el. A nagy síkságon még egy darab fa sem volt abban a képben. Csak az ég, egy vonal és a föld. Fantasztikus volt. A szépsége, ahogy az eget és a földet egy kis cérnaszál elválasztja egymástól. Ez a szál adta nekem a képkivágást. Két lapos képet látsz, de hát mit lehet ezzel kezdeni? Aztán jöttek a emberek, és azzal már lehetett valamit csinálni! Mindig vizuálisan mesélte el a jelenetet, és ez az együttes tényleg produkált valami olyasmit, amit máskülönben nem lehetett volna megoldani. Van még egy jelenet, amire rettentõ büszke vagyok. Amikor a kút körül azzal a javasasszonnyal zajlik a történet, akkor Görbe János lehajol, és a felesége keze alól néz ki: csak a szeme látszik.

Mindig megkérdezték tõlem Amerikában a riporterek, hogy kik a legtehetségesebb rendezõk Magyarországon? Hát Szõts István, egy, kettõ, három, négy, aztán jön a Nádasdy, a Székely István. Szõts azonban nemcsak a rendezésben, hanem az írásban is nagy egyéniség volt. Egyszer meghívattam Amerikába, Ohio-ban minden évben van egy magyar nap, ott kellett elõadást tartania. Nagyon makacs ember volt! De még milyen! Nem lehetett vele beszélni, amikor elõadást akart tartani. Nem lehetett elvinni sehová, egyedül akart maradni, és töprengett a mondanivalóján. Nem bírta ki, hogy akár egy betût is ne úgy mondjon, ahogy elképzelte. Nehéz ember. Nem lehetett õt megvesztegetni. Jót akart csinálni.

Sára Sándor filmrendezõ, operatõr

Az érettségi évében ismertem meg Szõts Istvánt, amikor már a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskolára készültem. Fényképeztem, sokat olvastam, sok filmet néztem. Bejáró diák voltam Turáról Budapestre. Tura fölkapott hely volt; énekeltek, zenéltek, nagy népmûvészeti kultúrája volt. Egyszer a sógorom, aki a Kultúrotthont igazgatta, szólt: lejön Szõts István filmrendezõ. És valóban megjött, kis Bolex géppel, vagy valami ehhez hasonlóval népmûvészeti gyûjtéseket folytatott. Talán ez is része volt a Bölcsõtõl a koporsóig címû tervezett filmjének. Két vagy három napig voltam mellette, cipeltem a statívot, az akkumulátort, és kérdezgettem, amikor már mertem. Volt egy nagy bakim is, mert annyit ugyan tudtam, hogy forgatott Erdélyben egy filmet, de akkoriban sok mindent összeolvastam, és a dolgok kicsit összecsúsztak. Nos, azt mondtam neki, tudom, hogy õ forgatta a Torockói menyasszonyt. Csak annyit mondott, hogy azt nem õ forgatta. Nem beszélt róla többet, de éreztem, nagy baki volt. Ezzel együtt úgy váltunk el, hogy keressem meg, amikor a felvételi vizsgámat letettem. Fel is kerestem, és mikor kiderült, hogy nem vettek föl, kicsit rezignáltan csak annyit mondott: a tehetség nem vész el, legföljebb elkallódik. Ezt egy életre megjegyeztem. Akkor még nem tudtam, hogy mi van e mögött, mi az õ egyéni sorsa. A fõiskolás évek alatt elég rendszeresen találkoztam vele, mert sokat fényképeztem, és a képeimet megmutattam neki. Nagyon értett a képekhez. Lehet, hogy a kép fontosságát is tõle tanultam vagy vettem át, mert számomra is mind a mai napig nagyon fontos a kép, annak mindegyik kockája, minden kivágása.

Akkoriban nyaranta, vagy talán állandóan Gödön éltek. Kimentünk a Duna-partra, ahol a délutánt vagy az estét zsíroskenyér mellett, fürödve és beszélgetve töltöttük el. Már tudtam arról, hogy fölajánlották neki a Petõfi és Bem címû filmet, de õ nem vállalta el, amikor Pudovkint legfõbb tanácsadóként Pestre delegálták. Addig azt gondoltam, hogy a film mûvészet. Csak akkor kezdtem kapiskálni, amit azóta már nagyon jól tudok, hogy a film és a politika viszonya adott esetben meghatározó, életsorsokat vagy filmes karriereket tehet tönkre.

Az Ének a búzamezõkrõl miatt is összeütközésbe került a politikával. Rákosiék akkor hirdették meg a kollektivizálást, s ez a film nem arról szólt, hogy a magyar paraszt szívesen megy a tsz-ekbe, hanem arról, hogy mennyire kötõdik a földhöz. Ezt a filmet betiltották, más terveit nem fogadták el, ami elégséges volt ahhoz, hogy kigolyózzák õt a magyar filmgyártásból, a magyar filméletbõl.

Amikor '55-ben Szõts István a Kövek, várak, emberekre készült, mindenképpen fiatal operatõrrel szeretett volna dolgozni, de én akkor még csak harmadéves voltam. Megkérdezte tõlem, hogy melyik "ifjú titán" mutatja a legerõsebb "oroszlánkörmeit" -- ezek az õ kifejezései. Egy végzõs operatõrt, Herczenik Miklóst javasoltam neki. A stáb levonult Hollókövibe - úgy mondják, Hollókövibe, nem Hollókõre -, én pedig utánuk mentem, amint az év befejezõdött. Elég sok idõt töltöttem ott. Az is élmény volt, ahogy õ forgatott, pontosabban, ahogy állandóan körbejárta azt a témát, amivel éppen foglalkozott. És jelen esetben nemcsak képletes értelemben, hanem ténylegesen is, hiszen ott állt a vár, és azt kerülgetve, a vár körül sétálgatva töprengett beállításokon, képek egymáshoz kapcsolódásán, s mindazon, ami egy filmhez hozzátartozik. Még egy fontos dolgot vontam le ekkor a magam számára, amit azóta is követek: az ember soha nem elégedhet meg. Azt hiszi egy forgatókönyvrõl, hogy már jó, vagy egy elképzelésrõl, hogy telitalálat, pedig állandóan meg kell kérdõjelezni, újra körbe kell járni, keresni kell a jobbat. Én azonban nemcsak a várat jártam körbe, hanem a fiatal gyerekekkel föl is másztam a tetejére, aminek majdhogynem szomorú következménye lett. A várfal meredek volt, kis bemélyedésekkel, a falusi gyerekek úgy fölszaladtak rá, mint a macska. Én is fölmentem, de lefelé jövet egyszer csak azt éreztem, vége a világnak. Láttam, hogy Pista odalent sétál, amott tehenek vannak, amott meg mennek haza az emberek, és azt mondtam, még egy másodperc, és le fogok esni. Abban a pillanatban valamelyik gyerek, aki elõttem mászott, észrevett, megfogta a bokámat, és levezetett. Egy másik tanulság az lehet az ifjak számára, hogy nem kell rögtön fölmászni a meredek várfalra, inkább körbe kell járni.

'56-ban kezdte a Melyiket a kilenc közül?-t, amirõl szintén elmondok egy rá jellemzõ epizódot. Kellékátvétel volt, ma már talán nem is nagyon tudják, mi az, holott fontos dolog. Õ minden egyes darabot megnézett. A film egy csizmadia mûhelyében játszódott. Emlékszem, azt mondta, hogy ez a csizma jó, illetve majdnem jó. Egy hibája van: a csizmának fölül van egy gombja, csakhogy abban az idõben, amikor a film játszódik, a gombon ellenkezõ irányba ment a díszítés. Természetesen akkor még hoztak másik csizmát. Valószínûleg õ is inkább csak pedagógiai céllal csinálta ezt, hogy megértsék, nem lehet bármit odavinni, mert van ott egy filmrendezõ, aki mindenre, a legapróbb részletekre is odafigyel.

A forradalom idején õ szervezte vagy koordinálta azokat a forgatócsoportokat, amelyek különbözõ helyeken dolgoztak. Én is forgattam, nem túl sokat, de az anyagomat azóta sem láttam sehol. Õ '57-ben Velencébõl írt egy szép levelet, és nem jött vissza, mert legjobb tudomásom szerint -- hogy ez igaz volt, vagy provokáció, nem tudom -- megsúgták neki, hogy ne jöjjön haza, mert emiatt baja esik. Nem biztos, hogy baja lett volna, de lehet, hogy igen. Azért fogalmazok így, mert még akkor is voltak olyanok, akik azt gondolták, jobb, ha Szõts István nincs olyan közel a magyar filmgyártáshoz.

Évekkel késõbb együtt dolgoztunk egy dokumentumfilmen. Hõsnõje Alexandra Pavlovna orosz hercegnõ volt, aki a Pallavicini-családba, annak magyarországi ágába ment férjhez... Egyszer egy antropológus barátja meghívta Szõtsöt a lakására, mondván, hogy nála egy orosz hercegnõ múmiája látható. Ez már önmagában érdekes volt, de aztán még azt is elárulta, hogy bizonyos jelekbõl arra a következtetésre jutott, hogy nem természetes halállal halt meg, hanem megmérgezték. Erre aztán egy egész elmélet épült, miszerint ezt a Pallavicini ágat szándékosan tették tönkre.

Ebbõl a feltételezésbõl valószínûleg érdekes oknyomozó, akár a történelembe is beleszóló filmet lehetett volna készíteni, hiszen õt mindig érdekelte a film és a történelem viszonya. El is kezdtünk forgatni a lakásban, aztán Ürömön, ahol a kriptájuk volt, késõbb a Felvidéken, majd a franciaországi Mentonban. Megint csak a történetet körbe-körbe járva kezdett rájönni, hogy nem áll össze a dolog. Nem valós. Mindezt mély emberi drámaként élte meg. Így a film torzó maradt, nem is tudom, egyáltalán megmaradt-e a leforgatott anyag. Nagyon sajnálom, hogy többszöri próbálkozás után sem tudtunk együtt dolgozni. A Batthyány-film tervénél azt kérte, rendezzük meg ketten. Nos, ezt nem vállaltam, részben az iránta érzett tiszteletbõl, továbbá azért sem, mert a látásmódunk azért sokban különbözött. Úgy még vállaltam volna, ha õ rendezi és én fényképezem, mert egy operatõrnek alkalmazkodni kell a forgatókönyvhöz és a rendezõhöz.

Kósa Ferenc filmrendezõ

Szõts István volt az elsõ olyan magyar filmrendezõ, aki a mércét magasra tette. Tehát aki úgy gondolta, hogy a magyar filmmûvészetnek a magyar zenével, a magyar irodalommal, a magyar képzõmûvészettel egyenrangú társmûvészetté kell válnia, és így tovább. Amikor Szõts István hazalátogatott, személyesen is találkoztam vele, és az Angelika presszóban sokat beszélgettünk a világról, a filmmûvészetrõl, egyebekrõl. Úgy éreztem a beszélgetéseink során, hogy az általa elkezdett szellemi törekvések egyik lehetséges folytatását véli abban felfedezni, amit én próbáltam csinálni. De inkább csak erkölcsi és esztétikai szempontból, az igényesség értelmében. Amikor portréfilm készülhetett róla, engem kértek meg, hogy legyek a kérdezõje. Napokon át faggattam õt mûvészi elképzeléseirõl, a sorsáról, a családja sorsáról, mely visszanyúlik az erdélyi történelembe. Emlékszem, nagyon sokat emlegette az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot. Olyan helyen nõtt fel, ahol a szabadságharc fontos eseményei zajlottak, Dél-Erdélyben, az Érchegység déli részén, és úgy ismerte Erdélyt, mint a tenyerét. Késõbb alkalmam volt vele együtt elmenni Erdélybe is. Sütõ Andrást kerestük meg Marosvásárhelyen, és arról beszélgettünk, hogy esetleg õ írná meg Kõrösi Csoma történetét, Szõts István pedig megrendezné. Akkor gyõzõdtem meg arról, hogy nemcsak minden várost, minden falut, hanem csakugyan minden fát és minden szép követ ismer ott. Õ a magyar filmmûvészetbe az erdélyi szellemiséget is beemelte, aminek külön jelentõsége van.

Emlékszem, egyszer kilépett a kérdezett szerepkörébõl, és õ kezdett el engem kérdezni. Azt mondta: "Én már sokat beszéltem, most te mondd meg, mit gondolsz arról, amit én csináltam?" Vettem egy nagy lélegzetet, és azt mondtam: "Te, István, egy sajátosan kurui zaki jelenség vagy a magyar kultúrában." A kurui zaki japán kifejezés, szó szerinti magyar fordítása úgy hangzik, hogy "õrült kinyílás". Ezzel a két szóval nevezik meg azt az eseményt, amikor mondjuk még tél van a világban, de bizonyos föld alatti áramoktól megtévednek a fák, és virágba borulnak. Tehát ezt az õrült virágba borulást, ezt a "hamarjöttséget" nevezik kurui zakinak a japán kultúrában és történelemben, amely nemcsak természeti jelentésû, hanem mélyen benne van a japán lélek is. De Janus Pannoniusnak is van egy hasonló jelentésû költeménye, s az európai kultúra sok mûvében is találkozhatunk olyan alakokkal, akik hamarabb jöttek, akik megelõzték a saját korukat. Szõts István ilyen alkotó volt. Megelõzte a saját korát. Leszámítva a velencei sikert és néhány nyugodt hónapot az életében, a diktatúra gyakorlatilag nem tartott igényt a munkájára. A sorsa tehát olyan értelemben emberileg teljes, hogy évtizedekkel hamarabb megtette, amit kellett, másfelõl azonban drámai, mert nem folytathatta azt, amit elkezdett, csak ideig-óráig, rettenetes küzdelmek, ármánykodások és megalázó harcok árán készülhetett el még egy-két munkája, és aztán mindenhonnét kiszorult.

Megemlíteném még, hogy a '80-as években az Objektív Stúdió mûvészeti vezetésében Szabó Istvánnal teljes egyetértésben úgy határoztunk, hogy Szõts Istvánt és Radványi Gézát meghívjuk a stúdióba dolgozni, mivel a mi nemzedékünk számára õk ketten magaslanak ki a magyar filmtörténetbõl. Lehetõséget adunk nekik arra, hogy egy-egy búcsúfilmet elkészítsenek. Radványi Gézának sikerült is. Szõts István sokat vajúdott a feladattal. Elõször Kõrösi Csoma Sándorról akart filmet készíteni. Gyönyörûséges filmterv volt, arról szólt, hogy egy ember elhatározza, elmegy Tibetbe, az õshazát megkeresni. Minden népnek, amelyiknek az országán keresztülmegy, megtanulja a nyelvét, hogy barátságba és ismeretségbe kerülhessen velük. Tanul, tanul, mindenütt otthon van a világban, végül elérkezik Tibetbe, elkezd dolgozni, és aztán eléri a halál. Egyszemélyes, gyönyörû, létfilozófiai metafora lett volna. Meg is írta a forgatókönyvet, de amikor a költségvetés elkészült, kiderült, hogy magyar viszonyok között nem lehet megcsinálni. Nyolc-tíz országban forgatni, ilyesmi akkor lehetetlen volt. Azután az aradi vértanúkról készített egy forgatókönyvet, sokszor átírta, én magam olvastam legalább 8-10 változatát; azt hiszem, hogy a magyar szabadságharcról ennél alaposabb forgatókönyv nem született. Mivel õ évtizedeken át Bécsben élt, az ottani levéltárakban nagyon érdekes és sok tekintetben föltáratlan följegyzésekhez, tényekhez, iratokhoz is hozzájutott, és nagyon gazdag, nagyon mély, nagyon különös és tragikus mû körvonalai bontakoztak ki. Azonban éppen a lelkiismeretessége és az alapossága miatt a film egyre csak nõtt, nõtt, nõtt, elindultunk egy egyrészes film igényével, aztán ebbõl már két rész lett, és aztán kiderült, hogy abba se nagyon fér bele. Szerettük volna mindannyian, ha Szõts István úgy búcsúzik el a filmes pályától, hogy még egy jelentõs mûvet alkot. Minden együtt volt ehhez. A képessége, a szándéka, a segítõkészség a stúdió részérõl, de a pénz nem jött össze. Már akkor is olyan jelentõs összeg kellett volna hozzá, amit a magyar filmgyártás nem tudott biztosítani.

Bereményi Géza író, filmrendezõ

A Hunyadi Mozi három villamosmegállónyira volt tõlünk az Üllõi úton. Második elemista koromban egy vasárnap este elmentünk a szüleimmel, beültünk és megnéztük az Emberek a havasont. Nyolc éves voltam, és nagyon megdöbbentem, mert kiderült, hogy azelõtt én csak sematikus filmeket láttam, akármilyen híresek voltak is. Akkoriban nem volt tévé, sokat járt moziba a család, de ilyen filmet addig én még nem láttam. Nem az lepett meg, hogy székelyek között, a távoli havasokban játszódott. Tulajdonképpen nem tudtam, mi lepett meg, de mélységesen fölkavart a film. Napokig szótlan voltam, kérdezték is a szüleim, mi a bajom. Az történhetett, hogy életemben elõször láttam remekmûvet.

Az elsõ rendezésem, a Tanítványok, a '30-as-'40-es években játszódik. Többször eszembe jutott, hogy Szõts ekkor volt fiatal és az Emberek a havason is ebben az idõben játszódik, bármennyire idõtlen is a film. A Tanítványok úgy kezdõdik, hogy egy korabeli vonaton elindul egy parasztfiú. Akkor eszembe jutott az Emberek a havason híres vonatjelenete, és bevágtam Makláry Zoltánt mint kalauzt a filmbõl az én filmembe, ahogy bejön és a jegyet kéri. Aztán bevágtam Eperjes Károlyt, a fõszereplõt, ahogy ránéz Makláry Zoltánra, és odaadja neki a jegyet, aztán pedig azt a jelenetet, amikor a vasúti kocsi közönsége, a '30-as évekbeli emberek fölnéznek a kalauzra, és nem árulják el, hogy egy halott asszony utazik velük. Szolidárisak a székellyel, aki viszi haza a halott feleségét.

Tiszteletadásnak szántam, dehát Szõts Istvánt annyiszor kiebrudalták a filmszakmából, meg tulajdonképpen az országból is, hogy mikor ezt megtudta, rablásnak, merényletnek tartotta, és rossz kedve lett tõle. Hát igen, nem írtam oda a nevét a fõcímre, mert akkor szerzõi jogilag nem voltam még tisztában ezekkel a dolgokkal. Azt gondoltam, talán örülni fog; nem tudtam, mennyire megdobálta õt az idõ.

Szabó István filmrendezõ

Aki egy kicsit is szereti és ismeri a magyar filmmûvészetet, az tudja benne Szõts István szerepét. Történeti szempontból is, és az egyénisége miatt is. Egyszerûen kétségbeejtõnek tartottam, hogy fiatal filmrendezõ generációk nem ismerik sem a személyiségét, sem a mûvészetét, ezért kértem meg arra, hogy jöjjön el és beszéljen fiatal filmmûvészekhez, akik elõtt még ott áll a világ, és nem tudják, milyen harcokat vívtak meg mások. Hátha elõttük is állnak még olyan akadályok, amelyeket le kell gyõzniük. És akkor azért a példa nem árt.

Nagyon-nagyon fontos az a szerep, amit Szõts István vállalt. Háromféleképpen jellemezhetném ezt a szerepet. Az elsõ, és talán szakmai szempontból a legfontosabb, hogy õ az a filmrendezõ, aki a képnek alapvetõ jelentõséget tulajdonít, akinek a filmjeit képekben lehet elmondani, képekre emlékszik az ember, és a képek ereje közvetíti a mondandót. Tehát õ az a magyar filmrendezõ, aki a filmmûvészet legnagyobbjaitól, Eizensteintõl, Griffith-tõl, azaz olyanoktól tanult vagy olyanokat fejlesztett tovább vagy ültetett át a magyar filmmûvészetbe, akiktõl valóban lehetett tanulni.

A második, amit döntõnek tartok - és lehet, hogy ez személyes dolog -, az õ emberi magatartása. Az, hogy úgy döntött, valamiben nem vesz részt. Az, hogy úgy döntött, nem hajlandó megalkuvásokra. Kompromisszumokat minden filmrendezõ állandóan köt, másképp nem lehet filmet csinálni. Ha az ember naponta nem köt száz kompromisszumot, nem is érzi jól magát. Itt nem megalkuvásokról van szó. Arról van szó, hogy Szõts István úgy döntött, valamiben nem vesz részt, és ezt én különlegesen példaerejûnek tartom. Különösen egy olyan filmmûvészetben, ahol azt tanítják a fõiskolán, hogy minden körülmények között, mindig lehet filmet csinálni. Ezt nem hiszem el, és az egyik nagy példa ebben éppen Szõts István. Azt hiszem, sokszor adott erõt a példájával, ha nem is a személyes ismeretséggel, mert tulajdonképpen nem is nagyon ismerem õt, talán ha kétszer vagy háromszor beszéltünk életünkben.

A szakma iránt érzett felelõssége is döntõ, nem is tudom, hogy miért csak harmadiknak említem. Nincs még egy magyar filmrendezõ, aki röpiratot írt és publikált volna a magyar filmmûvészetrõl, pedig ismét elkelne. És lényegében, ha az ember nem fáradt volna bele annyira a harcokba, talán ha idõben észrevette volna, hogy miben nem szabad részt venni, akkor Szõts István példájára megszületett volna egy másik ilyen röpirat is, de nem született meg. Tiborc panaszait tudjuk mi elmondani, vagy felháborodott kávéházi beszélgetéseket tudunk folytatni, de a világos és tiszta beszéd a magyar filmmûvészet állapotáról ma nem született meg úgy, mint ahogy azt Szõts István megírta.

Jancsó Miklós filmrendezõ

Az Emberek a havasont elõször a bemutatón láttam. Szõts akkor fiatalember volt. Valami fantasztikus hangot hozott a fehér telefonos filmek körébe. Senki nem várta, berobbant. Már akkor kiderült, hogy nagyon nagy ember, és nemcsak amiatt a film miatt, hanem a többi filmjében is teljesen nyilvánvaló, hogy nagyszabású rendezõ. És ha az ember végiggondolja, hogy milyen korban csinálta ezt, a frissessége, az újdonsága szinte példátlan. Mert ma már elérkezett az az idõ, hogy a kamera töltõtoll lett, tehát bármikor tudunk vele írni, és bárki írhat vele. Akkoriban nem volt ez ilyen egyszerû. Õ mégis meg tudta csinálni azokat a képeket, mégpedig nehéz körülmények között. Mert háromszáz kilós felvevõgéppel járni erdélyi hegyeket, az azért nem volt csekélység. És hát nem szabad elfelejtenünk, hogy õ az õsünk, lelkileg is, képileg is rengeteget köszönhetünk neki.

Szokás mondani az emberrõl, hogy a halála órájában még lepereg egy csomó kép az agyában. Biztos lesz egy-két szép snitt, amit õnála láttam. És érdekes módon nem is igazán a nagyjelenetek, hanem azok a képek, amelyek újdonságot jelentettek. Például az a snitt a ...búzamezõkbõl, amikor a jegenyefákat rázza a vihar, és az árnyékuk a földön látszik. Ilyet akkoriban el sem lehetett képzelni, másféleképpen csináltak filmet. Úgy, ahogy manapság a tévésorozatokat szokás. Megcsinálták az úgynevezett mastert, megrendezték a beszélgetést, aztán fölsnittelték: most te beszélsz, most én beszélek. Szõts kezdte használni azokat a képeket, amelyek nem tartoznak szorosan magához a jelenethez. Minden filmjében az volt az érdekes, hogy különös képeket talált. Az Emberek a havason fantasztikus, megdöbbentõ szubjektív kamerája a temetés jeelnetében, amikor a sírgödörbõl felnézve látjuk a világot. Más volt ez, mint az akkortájt divatos olasz, amerikai, magyar egyszerû beszélõ film, ami a kisképernyõ jóvoltából nagy részben újra visszatért. A képekben elgondolt filmnek Szõts volt az egyik atyja. Mondhatni, õ a magyar Eizenstein.

Személyesen csak véletlenül találkoztam vele egyszer-kétszer. Az '50-es években, amikor már félre volt állítva, és talán a Népmûvelési Intézetnek forgatta a néprajzi filmjeit, amelyek valószínûleg ma azért is fantasztikusak lehetnek, mert az a világ már nincs többé. A Híradónál dolgoztam, Turán jártunk. Talán Húsvét vagy valami ilyen alkalom volt, és akkor láttam Szõtsöt dolgozni. Õ maga forgatott, szuper 8-as vagy 16-os kamera lehetett a kezében. Akkor láttam elõször Sára Sándort is, aki turai volt. Késõbb tisztáztuk, hogy tényleg mellette volt, talán így került a szakmába, Szõtsön keresztül. Azt figyeltem meg, hogy miket vesz föl... Igen... Ebben a pillanatban kicsit elgondolkoztam azon, hogy ennek az embernek tanítania kellett volna, és nem úgy elbánni vele, ahogy elbántak.

Részletek a Duna TV riportfilmjéhez készített beszélgetésekbõl.