Egy archivátornak felejteni is tudni kell. A Cinematheque Francaise igazgatójának különvéleménye a filmmegõrzésérõl.

-- A mozi immár több, mint száz éves múltra tekint vissza, mégis, a filmek megõrzésének és az emberiség mozgóképes örökségének megóvása csak az elmúlt egy-két évtizedben vált fontossá. Mivel magyarázható ez a megkésettség?

-- A mozit hosszú ideig nem tekintették mûvészetnek, s amíg így volt, nem is születhetett meg az a gondolat, hogy a film megvédendõ érték. Az a döntés, hogy egy tárgyat megóvjunk, csak azután érlelõdhet meg, hogy felismerjük mûvészi jellegét. Nem õrzünk meg olyasmit, amit nem tekintünk "nemesnek". A mozi hõskorának filmjeit nem az örökkévalóságnak szánták, gyorsan bemutatták õket, azután egyszerûen kidobták õket. A mozi mindig is inkább ipar volt, mint mûvészet. Tehát normálisnak tûnt, hogy a filmeket, miután felhasználták õket, miután eleget tettek a feladatuknak, szemétre vessék. Az 1980-as évek elejéig kellett várni, hogy megérlelõdjön a felismerés: ezek a képkockák, híradó- és játékfilmek egyaránt, a huszadik század archívumát képezik, ezért meg kell õrizni õket. Mert a film alapvetõ hatást gyakorolt erre a századra, -- azt a szerepet töltötte be, mint a korábbi századokban a festészet, az irodalom, a szobrászat.

-- Vagyis a mozgóképek gyûjtését és megõrzését mûvészi értékük és történeti fontosságuk indokolja. De gondolom vannak kereskedelmi szempontok is.

-- Az emberek midnenek elõtt mûvészi értékük miatt óvták és õrizték meg a mûalkotásokat. De rögtön hozzátehetjük, hogy a királyok, hercegek, a világ hatalmasai korán ráébredtek, hogy a mûvészek munkája, virtuozitásuk gyümölcse jó anyagi befektetés is. Vagyis a mûalkotás vagyon, nem szabad veszni hagyni. A film helyzete kicsit más, mivel a kópia önmagában nem képez vagyont. Pénzt ugyan lehet vele keresni, de csak rövid ideig, a további haszonszerzés további kópia gyártását igényli. A mozgókép tehát születése óta a reprodukció jegyében létezik. Másrészt hamarosan kiderült, hogy a film századunk alapvetõ antropológiai, szociológiai archívuma. Inkább emiatt ébredt fel az a vágy, hogy a filmek fennmaradása valamiképp biztosítva legyen. Létrejöttek a filmarchívumok, és általuk azt is jobban meg tudjuk érteni, hogyan vált a film müvészetté.

-- Mivel a film a reprodukció jegyében létezik, szükségképpen felvetõdik az eredetiség kérdése. Mit õrzünk meg tulajdonképpen és mit vesztünk el? Mert bármily szakszerû megõrzésnél is elvész a film egyik leglényegesebb hatáseleme, amit eredeti kontextusnak nevezhetnénk.

-- Igen, egy film nem csupán tekercsekbõl áll, nem csupán tárgy, amelynek van bizonyos súlya és valamely idõegység alatt le lehet vetíteni, hanem mindenekelõtt imaginárius és társadalmi kapcsolat emberek között. Már maga a "mozi" elnevezés sem csupán a vetített filmre utal, hanem mindezekre együtt, sõt, még az épületre is, ahol a filmeket játsszák. A mozi tehát a vetített képek és a nézõk között létrejött kapcsolat. És ezt a kapcsolatot, amely egy film vetítése kapcsán létrejött, már soha többé nem ragadhatjuk meg, örökre elveszett, mert anyagtalan. A filmkópia, matéria, megõrizhetõ, de a többi "eredeti" kísérõjelenség: az álmok, az érzelmek, amit a film hajdani vetítésekor a nézõkben ébresztett, az már örökre a múlté, hiszen maguk a nézõk is eltávoztak már az élõk sorából. Soha nem élhetjük meg újra azt, amit õk a film kapcsán megéltek.

-- Hogyan lehet ezek figyelembevételével válaszolni arra a kérdésre, mit jelent a megõrzés, a megóvás?

-- Megõrizni vagy megóvni mindenekelõtt annyit tesz, mint beismerni: íme, ennyi mindent vesztettünk el. A megõrzés elsõ aktusa tehát a veszteség beismerése. Ezek után következik a konzerválása egy bizonyos anyagnak: a rendezõk elképzeléseinek, a színészek teljesítményének, stb. Mindezek segíthetnek bennünket abban, hogy elgondolkodjunk a múlt idõk mûvészetén, nem feledve azt, hogy valami nagyon fontos örökre elveszett. Vegyük például Veronese egy festményét, amely az egyik velencei apátság refektóriumában volt kiakasztva a falra. Az étkezõ szerzetesek és a kép között fennállt egy sajátos, a helyzetbõl fakadó kapcsolat, ami lehetett ájtatosság, csodálat, netán közömbösség, hiszen a kép egy idõ után az étkezések megszokott részévé vált. Ma ugyanez a festmény múzeumban látható, ahol túristák, látogatók, mûvészettörténészek szemlélik, vizsgálják, gondolkodnak el rajta. Tehát már nem ugyanarról a tárgyról van szó, még ha a kép ugyanaz is. Vagyis: már nem ugyanazokról a filmekrõl van szó, még ha a kópiák ugyanazok is. Errõl szól tehát a filmek megõrzése. Ugyanakkor a restaurátoroknak mindent meg kell tenniük, de nem azért, hogy a filmet eredeti állapotába visszahelyezzék, hiszen erre mint mondtam aligha van módjuk, hanem, hogy megpróbálják összeegyeztetni a régi filmet, -- ahogy az feltételezésük szerint technikailag kinézhetett -- a mai nézõk ízlésével és érzékenységével.

-- Mi a véleménye a mozgóképek további technikai reprodukciójáról, a számítógépre mentésrõl, más néven digitalizációtól, ami egyes vélemények szerint a megõrzésben is forradalmi változásokat indíthat el?

-- Ez azt eredményezné, hogy még jobban eltávolodnánk az eredetitõl, még inkább elveszítenénk azt. Küzdeni kell azért, hogy az archívumok a filmeket továbbra is eredeti formájukban, filmszalagon õrizzék meg.

-- Ön tehát ellenzi ezt a folyamatot?

-- Nem ellenzem, sõt hasznosnak találom a filmek merevlemezre való átvitelét, ha e digitális technológia mellett továbbra is gondoskodunk a filmtekercsek megóvásáról is. Azt mondják, a digitalizáció elõnye, hogy a merevlemez kis helyet foglal el. Remek, de ez esetben nem lehet akadálya annak, hogy megõrizzük a filmeket eredeti formájukban is. Az immáron száz éves filmtekercsek, a Lumiere-testvérek filmjei még megvannak, nem pusztultak el, de azt, hogy a digitális technológiák mennyi idõre jelentenek garanciát, nem tudjuk. Azt mondják, hogy örökre, ám ez egyszerûen nem igaz, valójában fogalmunk sincs róla. A század elején a filmszalagról is azt gondolták, hogy örök életû, de ez sem igaz.

-- Megbecsülhetõ-e, hogy ténylegesen mennyi lehet a filmszalag élettartama?

-- Nem tudjuk, és nem is fogjuk megtudni soha. A Lumiere-tekercsek máig használhatók, lehet, hogy háromszáz év múlva, vagy az idõk végezetéig azok lesznek. Nézze, vegyük például a márványt, és a belõle készült ókori épületek példáját! Akkor úgy gondolták, hogy a márványból emelt épület örökké állni fog. Mégis, majdnem mindegyik elpusztult. Pedig a márvány tényleg tartós, kemény kõzet, mégis minden odalett. Miért? Mert elpusztították az emberek. Az anyag saját magát nem rombolja le, a pusztítást az emberek végzik. Ha holnap a digitalizáció felváltja a régi filmkópiákat, ez azt jelenti majd, hogy az emberek elpusztították a filmszalagot. Egyébként kiderülhet, hogy a filmszalag örök életû, és az is lehetséges, hogy a digitális technikák gyorsan múlandók.

-- Az imént Ön a filmet a huszadik század alapvetõ antropológiai és szociológiai archívumának nevezte. Az utóbbi egy-két évtizedben ezt a szerepet tölti be a televízió is, vagy talán már át is vette ezt a feladatkört a celluloidszalagtól. Mi az archívumok válasza a televíziós képáradat kihívására?

-- Franciaországban létezik egy intézmény, a Nemzeti Audiovizuális Intézet (INA), amelynek egyik rendeltetése éppen az, hogy videón megõrizze a tévében lejátszott anyagokat. Persze itt is felmerül az elõbbi kérdés: vajon mennyi egy videókazetta élettartama? Nem tudjuk. Újabb gond, újabb ok az aggodalomra. De a kérdés végsõ soron a következõ: vajon meg kell-e mindent õrizni? Az a kifejezés, hogy "nemzeti örökség" mára irtóztatóvá vált, mivel az a gondolat rejlik benne, hogy mindent meg kell õrizni. Borzalmas lenne egy olyan világ, ahol nem lehet majd új dolgokat csinálni, mert nem lesz számukra hely! Még szerencse, hogy oly sok régi film elveszett, szerencse, hogy oly sok ókori szobor elpusztult, mert így ma a mûvészek, a történészek a képzeletükkel újraalkothatják azt, ami már nincs. Van még egy tenyérnyi hely az új dolgok számára.

Készült a Magyar Filmintézet nemzetközi filmfelújítási tanácskozásán, a Médiamix címû tévémûsor számára.