Herrmann és Hitchcock
Az akusztikus félelem
Fáy Miklós

Bernard Herrmann, a Hitchcock-filmek zeneszerzõje, nem beosztottja a Mesternek, hanem társszerzõje.

Anélkül, hogy az idõsödõ úriemberek "pusztul a világ, kérem szépen" kezdetû meglátásait akarnám erõltetni, tessék megnézni, hogy milyen filmzenére adtak idén Oscar-díjat. És nem az igazságtalanságról van szó, a Titanic zenéje tényleg nem rossz választás. A konkurrencia ilyen gyönge.

Sírjunk. Sírjuk vissza a régi idõket, a nekünk gyászos, de a nyugat számára kellemes emlékû ötvenes éveket. Ne gondoljunk most a nagy párosokra, Fellinire és Rotára, törõdjünk a bonyodalmaktól mentes szakemberekre, Alfred Hitchcockra és Bernard Herrmannra. Állítólag egymáshoz illõ emberek voltak az életben is: a Hollywoodba költözõ angol, és az anglomán zeneszerzõ New Yorkból. Hitchcock alakját mindenki ismeri, de egyszer Herrmann is szerepelt Hitchcock filmen, õ vezényelte a zenekart Az ember, aki túl sokat tudottban. Bernard Herrmann igazán imádta az angolokat. A zene mellett szakértõje volt a brit kerti építészetnek is, és amikor felkérést kapott, hogy vezényeljen el négy lemeznyi filmzenét a londoni filharmonikusokkal, három szerzõi album mellett fölvett egy lemeznyi klasszikus angol filmzenét. A dolog csak azért furcsa, mert ahogy Herrmann dolgozott, az tökéletes ellentéte volt a brit filmzene-készítési elveknek. A William Walton-féle hármas aranyszabály (hangulat, atmoszféra és a kor érzékeltetése) Herrmannt meglehetõsen hidegen hagyta. Tudott illusztratív zenét készíteni, de nem ez volt az õ igazi erõssége. Herrmann mindig a felszín alá nézett. Nem feltétlenül mélyre, a lelkiállapot-ábrázolásaiban mindig van valami vulgár-freudista beütés -- de legalább ebben is hasonlított Hitchcockra.

Vegyük a legkézenfekvõbb példát, a Psychót. A Psycho ma is elveszi az átlagos idegrendszeri állapottal bíró nézõ kedvét attól, hogy elsõként lépjen be egy sötét szobába, pedig a film maga nem brutális, a sebes vágások ma egyáltalán nem hatnak sokkolóan, az egész film inkább trükkös, mint okos. Dramaturgiai szempontból is, technikailag is, zeneileg is.

Ma már, a balsikerû folytatások után tudjuk, hogy a Psycho hatásának egyik legfontosabb eleme a fekete-fehér technika volt. A fekete-fehér természetesen rossz kifejezés, a filmet a puha szürke árnyalatainak hihetetlen gazdagsága teszi nyomasztóvá. De amit ma tudunk, azt Bernard Herrmann már a készítéskor is tudta, ezért a Psycho zenéje is monochrom, kizárólag a nagyzenekar vonósai játszanak. Õk viszont árnyaltan, hatásokban gazdagon, a távoli morajlástól egészen a hihetetlen hegedûs sikoltozásig, ahol már összekeveredik emberi hang és hangszer, de csak azért, mert egyik sem hasonlít önmagára.

Persze könnyû a Psychóra hivatkozni, mint különlegesen jól sikerült, maradandó nyomasztásra. De vegyünk egy kevésbé jól sikerült Hitchcock-filmet, a Szédülést. A Szédülés Kim Novak és James Stewart ellenére is problémás film, a történet túlságosan egyszerû, a megoldásra annyira könnyû rájönni, hogy Hitchcock inkább maga lövi le a poént a film kétharmadánál, nehogy nagy legyen a nézõi csalódás, de a legendásan precíz Hitchcock a Szédülést viszonylag kevésbé precíz pillanatában készítette, idõnként hibás a kontinuitás, más pózokban állnak-ülnek a szereplõk plánváltáskor. Egyszerûen mondva: a Szédülés nem sokat érne a zenéje nélkül. A zenével viszont megszületik a varázs. A fõcím némán nézve akár az arcizmokról szóló tudományos dokumentumfilm kezdete is lehetne. Herrmann zenéje azonban gomolyog, nem talál nyugvópontot, átörvénylik, sejtet, elbizonytalanít. Herrmann nem beosztottja Hitchcocknak, hanem társszerzõje. Idõnként ennél is több -- a megmentõje.

"Mindegy, hogy milyen céllal ír egy zeneszerzõ. Írhat a színháznak, a koncertpódiumnak, a mozinak, attól õ még ugyanúgy zeneszerzõ marad."

Ez lenne a tanulsága Bernard Herrmann életének? Lehet, hogy igen. Fafejû ember volt, úgy élt, ahogy beszélt. Ment a maga útján. Az elsõ filmzenét 1940-ben írta, Az aranypolgárhoz, az utolsót 1975-ben a Taxisofõrhöz. Ki venné észre a két filmzene alapján, hogy közben eltelt harmincöt év? Ugyanaz a mûgond, ugyanazok az eszközök, ugyanazok az elõadói keretek, a kibõvített szimfonikus zenekar, különös hangsúllyal a ritkábban hallható hangszereken. Szaxofon és kontrafagott, xilofon és tuba szólózik Herrmann zenekarában. Ugyanazt játsszák: nehezen megjegyezhetõ témákat. Herrmann zenéjét nem fütyörészi senki a fürdõszobában. Lehet, hogy az a nagy mesterségbeli tudás is csupán fölösleges fáradság. Mindenki csak a moziban hallja ezt a zenét, nem is figyel nagyon oda rá, annyira retteg. Hallgatja, elfelejti. Aztán, amikor újra hallja, eszébe jut minden, és újra retteg.

Bernard Herrmann zenéjét megpróbálták kategorizálni. Eszerint Herrmann írt fantázia- pszichológia- és Amerika-partitúrákat. Az aranypolgár tehát americana, a Szindbád hetedik útjából a tánc a csontvázzal fantázia, a Psycho zuhanyozós jelenete pszichológia. A dolog elsõ olvasásra is átlátszó, mintha nem a zenét kategorizálták volna, hanem a filmeket, de tegyük föl, hogy Herrmann ilyen alázatos szerzõ, aki a munkáját mindig alárendeli a filmnek.

Ne tegyük föl. Ne tegyük föl, mert nincs semmi értelme. Ki állíthatja, hogy Az aranypolgár rózsabimbó témájában nincs lélekrajz? És a Taxisofõr most pszicho vagy mi? A 451 Fahrenheit fantázia vagy pszicho? Herrmann egyszerûen nem így dolgozott. Tisztában volt a zeneszerzõ felelõsségével, hogy õ a kapcsolat a vászon és a közönség között, õ az egyetlen az alkotók között, aki nem marad a vásznon, de képtelen volt mást írni, mint amit õ akart. Vándorolnak a témái, a megoldásai filmrõl filmre. A Szédülés fõcíme hallható a 451 Fahrenheitben, amikor az öregasszony elég a könyveivel. Az egész Herrmann életmûben talán éppen ez a legmeglepõbb. Hiába komponálja mindig a maga zenéjét, ugyanaz a zene a legkülönbözõbb filmek mellett is adekvát marad.

Herrmann csak ment, mindig a maga útján. Az út egyenes volt, megdöbbentõen egyenes, a föld viszont gömbölyû. Hollywoodban imádták Herrmannt, hiszen õ volt a jelentõs filmzeneszerzõk között az igazi amerikai, vagy legalábbis amerikaibb, mint Erich Korngold és Rózsa Miklós. Aztán Herrmann kiment a divatból. Csúnya dolog volt, menet közben váltották le, Kertész Mihály Az egyiptomi címû filmjét õ kezdte el, de más fejezte be. Ma sem világos, hogy nem készült el a munkájával, vagy nem tetszett a zenéje -- mindenesetre Herrmannak eszébe sem jutott, hogy máshogyan kellene dolgoznia. Inkább átköltözött Angliába, és ott folytatta ahol abbahagyta. Pillanatok alatt sztár lett, megrendeléseket kapott, karmesterként is megbecsülték, lemezeket készítettek vele, ahol a saját és mások filmzenéit vezényelhette.

Még megérte, hogy a kocka újra fordul, hogy Hollywood visszakönyörgi õt, mert újra divatba jött a nagyszabású, szimfonikus, eredeti filmzene. Csak már nem maradt sok ideje. Éppen be tudta fejezni a Taxisofõrt. Aztán meghalt, hatvanöt évesen.

The great Hitchcock movie thrillers

Bernard Hermann Film Music

Polygram