A mai osztrák bûnfilm õse A harmadik ember. Carol Reed és Orson Welles 1949-es série noir-ja a megszállt Bécs balsejtelmû díszletei közt játszódik.

Elképesztõen gyorsan ment minden. Graham Greene 1948-ban í rt egy regényt A harmadik (The Third Man) cí mmel, amely 1948-ban játszódik. 1949-ben megjelent a könyv, és a belõle készült film még abban az évben elvitte a cannes-i fesztivál nagydí ját.

A bûnügyi történet helyszí ne a négyhatalmilag megszállt és zónákra osztott Bécs, ide érkezik barátja hí vására a Rollo (a filmben Holly) Martins nevû fõhõs, a Santa Fé magányos lovasa és más népszerû westernek szerzõje. De õ-e a fõhõs valóban? Ugyanilyen joggal nevezhetnénk rezonõrnek vagy az olvasó alteregójának, aki kí vülrõl érkezve és mit sem sejtve csöppen bele az eseményekbe. De a fõhõs személye továbbra is kérdés marad. Választhatjuk a Calloway nevû angol felügyelõt, az õ kezében futnak össze a szálak, és õ meséli el a történetet. És ott van még a cí mszereplõ, a rejtélyes barát, aki csak a regény végén jelenik meg szí nrõl szí nre, de az elsõ perctõl az utolsóig mindenki róla beszél.

A harmadik amúgy közepes regény, rövid, olvasmányos és feledhetõ, bár idõnként Chandler hangja szól benne, van humora és kiválóak a figurái. Nem volna miért emlékeznünk rá, ha nem jön Carol Reed és Orson Welles filmje, amely szinte minden tekintetben felülmúlja. Csak két dolgot fájlalok, ami kimaradt belõle. A moziban szinte minden szereplõnek megváltoztatták a nemzetiségét, nem nagyon értem, miért, ha csak nem egy Selznick nevû úriember kedvéért, aki feltevésem szerint egy zsák pénzzel vett részt az alkotói folyamatban. Í gy lett a fõhõsbõl (mégis Martins mellett döntöttem) angol helyett amerikai, a magyar hõsnõbõl csehszlovák, a bûnbanda amerikai tagjából román. Ez a beavatkozás azzal járt, hogy módosultak a karakterek: a kicsit zûrös, kicsit fanyar és nagyon naiv angol fiatalemberbõl talpig becsületes amerikai srác lett, mí g ellenben a gentlemanlike amerikai bûntárs, a demokratikus állampolgári erények foglalata, akirõl álmában sem gondolna rosszat az ember, most egy obskurus román illetõ, Hitler-bajusszal. A másik szí vfájdalmam megint csak a személycserével kapcsolatos: az eredetiben ponyvaszerzõnk álneve megegyezik a század nagy katolikus í rójának nevével, akit épp akkoriban vár Bécsbe a kulturszomjas közönség. Ebbõl kisebb tévedések ví gjátéka bontakozik ki, a középpontban egy í ró-olvasó találkozóval, amely korai örömöt nyújthat a posztmodern esztétikai diverzió hí veinek.

A film szerencsére fényes és csengõ aranyban fizeti a bánatpénzt mindazért, ami elveszett. Itt van például a zene. A kí sérõzene gyakorta bizonyul gyenge pontnak még a jobb filmekben is, a botfülû rendezõk oldalán beérkeznek az önjelölt zenemûvészek, akik úgynevezett komolyzenei slágerekkel -- minden nehézség nélkül összeállí thatnánk a moziban leggyakrabban felcsendülõ dallamok toplistáját --, mindig túl hangos barokk zenével, Chopin-futamokkal meg Wagner-motí vumokkal operálnak, és többnyire ugyanilyen rosszul járunk az eredeti filmzenével is, amely hol korszerûsí tett korhû (vö. klasszikusok diszkóritmusban), hol eleve örökzöldnek komponált, megbí zhatóan avittas (horrorisztikus példa rá a Disney rajzfilmek zenéje). A negyvenes-ötvenes évek szalon- és filmzenéjének ismeretében jeges borzongás fogja el az embert, amikor elképzeli, milyen dallam szólal majd meg a moziban, amikor a könyvben egy fülbemászó melódiáról olvas, amelyet Harry Lime, a titokzatos barát szerzett (legalábbis õ ezt állí tja), és fütyül el dramaturgiailag kiélezett pillanatokban. Nem feszí tem tovább a húrt, A harmadik emberhez kongeniális zenét alkotott Anton Karas, valami furcsa hangszeren szól, még gépzongorára is gyanakodtam, aztán persze rájöttem, hogy cimbalom, nem éppen bevett zeneszerszáma a mozinak. A másik meglepetés, már Lime elsõ temetésén felfigyelünk rá, mennyire nem a "közhelyeken" szólal meg vagy hallgat el a zene.

Ettõl is jó film A harmadik ember, meg még mástól is. Carol Reed rendezõ -- ahogy a könyvbeli regényí rót dicsérik -- mestere a feszültségteremtésnek, és tudja, mit nem kell megmutatni (örök hála, amiért nem kellett megtekintenem a gondnok torkának elmetszését és a hamisí tott penicillinnel kezelt agyhártyagyulladásos betegeket a gyermekkórházban; Graham Greene mûködõképes forgatókönyvet í rt, jók a szí nészek. Az angol felügyelõ szerepében Trevor Howard; a szép Alida Valli (már ez a név is a mozgókép hõskorából vett idézet), a cí mszerepben Orson Welles. Látszólag kis szerep ez egy nagyágyúnak, többet emlegetik, mint amennyit mutatják, három jelenete van összevissza, ezek közül is az elsõ nem több mint pár másodperc, meg se szólal benne. A regényben súlytalan epizód a vásznon nagy antrévá alakul. Egy alak a sötét kapuboltozatban, csak a cipõjét látjuk, a nadrágszárához dörgölõzõ macskát. (Már tudjuk, a hõsnõ macskája kedvelte a harmadik embert). Aztán egy álmából felvert, rikácsoló lakó egy pillanatra felkapcsolja a villanyt, és a fény ráesik a rejtõzködõ férfi arcára. Egy mosoly, gyengéd, gúnyoros, magabiztos. Az ilyet nevezik beszédesnek, amikor a "most csinálj úgy" módszer éltanulója alkalmazza, hí ven követve a szövegkönyvet és a rendezõi utasí tást. Azt is mondják még rá, hogy taní tani lehetne. Wellesét nem lehet.

Akárki is a regény hõse, a filmé mindenképpen Robert Krasker. Nem tudom, ki õ, de a német (és részben osztrák) expresszionizmuson iskolázott operatõrnek mutatják azok a felvételek, amelyeken a háborús sebhelyekkel csúfoskodó Bécset fotografálta, az üldözõs-menekülõs jelenetek az esõtõl fénylõ kockakövekkel, a falakra vetõdõ árnyakkal, az István-dóm homályba veszõ, kí sérteties sziluettjével. A harmadik fõszereplõi (értsd: a regény í rója) nem szeretik Bécset. A narrátor egybõl magyarázkodással kezdi: "A két háború között nem jártam Bécsben, ahhoz pedig túl fiatal vagyok, hogy emlékezzem a régi Bécsre, a Strauss-muzsikára, a hazug, könnyed bájra. Nekem Bécs csak egy méltóság nélküli romváros, melynek romjaira a februári tél hatalmas hó- és jégrakásokat emelt." Ugyanezzel indí t a film, csakhogy a mozi nem a magányos farkasok passziója, miként az irodalom, és Carol Reed csapatában akadt valaki, aki máshogy látott. Robert Krasker persze, és mivel õ volt az operatõr, ezzel el is dõltek a dolgok. A filmbeli Bécs -- a "szétvert", a "sivár", a megnyomorodott és militarizált város -- gyönyörû lett, és titokzatos.

A történetben panaszkodik a lakosság, hogy túl sok a négy megszálló; ideátra csak egy jutott, és az éppen annyival volt több, amennyivel tovább maradt. Hiába, piszok szerencséje van ennek a Bécsnek.