Korpulens nyomozók, kedélyes bûnösök, zeneértõk még a gyilkosurak is. Szolíd, kézmûves bûnfilmek Bécsbõl.

Pfisterer ott ül egy nagy kávéház asztalánál. Ír. Pfisterer mindent tud a középkorról és a kultúrtörténetrõl. De mégsem Szentkuthy Miklóssal találkoztunk egy bécsi kávéházban: ez a mozi-Pfisterer egy pofa sörért a gyilkos nyomára vezet. Nem akárhogy persze, úgy, ahogy jobb bécsi kávéházban illik: reneszánsz kultúrtörténeti kiselõadást tart, s ennek nyomán gyúl fény az elmékben.

Pfisterer személyében a Bécsi vér címen futott osztrák bûnügyi filmhét talán legérdekesebb figurájával ismerkedhettünk meg. A többiek sajnos nem bizonyultak hasonlóan érdekesnek. "Az ismert korpulens nyomozó" - írja a mûsorfüzet osztrák bevezetõje, mintegy védjegyét határozván meg a bécsi detektív-típusnak, s vele a "bécsi kriminek". Hm. A bûnfilm világtörténetének legnagyobb rendezõ-színésze, Orson Welles valóban játszott "korpulens nyomozókat", sõt igen korpulens gyilkosokat is. Csakhogy Welles még a mozgóképnek is mestere volt. Nehéz mûfaj a bûnügyi. Truffaut gunyorosan karikírozza Hitchcock-könyvének elõszavában a filmellenes és szellemtelen bûnfilmek gyakori megoldását, ahol is a forgatókönyv izgatottan szövi a nyomozás szövetét, valahogy így: "Ekkor Balachov, megértvén, hogy Carradine becsapta, elindul megkeresni Bensont, hogy javasolja neki a kapcsolat felvételét Tolmatscheffel..." Sok tárgyalás, tervezgetés és intrika szépen rátelepülve a képek nyakára. A módszer suta diadala: az osztrák bûnfilmben más nevekkel láttuk-hallottuk viszont ugyanezt: "Kellermann, megértvén, hogy Müller becsapta, elindul Bierhoffhoz, hogy javasolja a kapcsolat felvételét Winklerrel".

Mégsem mindig unatkoztam: felderített, hogy Bécsben zeneértõk még a gyilkos urak is.

Az Arlberg-expresszt, gyerekkorom ritka nyugati filmjét épp negyvenöt éve láttam elõször. Bámultuk akkor az Alpokon átrobogó elgáns vonatot, izgultunk a történet minden naivságán. Azt a finomságot csak most becsülöm, hogy fõhõse zenész. Menekülnie kell: gyilkos vagy áldozat? A filmhét két további opuszában is bárzongorista (de képzett mûvész) a gyilkos, a harmadikban azután igazi billentyû-virtuóz. Ha osztrák a gyilkos, akkor az minimum zongoramûvész, s ha mégsem, akkor kiugrott katonatiszt. Zenész és gyilkos: baljós szinonímává ötvözõdött a két mesterség. Egy további opuszban hegedûn játszik (persze Brahmsot) valamely gyanústekintetû nyugalmazott katonatiszt -- figyelni kezdünk: "szintén zenész?" (Érthetõ, ha a balettintézeti bûntény nyomozásakor ügyet sem vetünk az iskola ellenszenvesen fontoskodó, és minden rosszra kész direktorára: õ csak hivatalnok ugyanis, és nem mûvészlélek.)

Ízléstelenség csak az egyik filmben tobzódott: ez ugyanis kilépett a mûfaj jó keretei közül, és a bûnügyi rendõrök munkáját próbálta ábrázolni egy sorozatgyilkosság kapcsán -- "belülrõl". A bécsi bûnfilm javarészére inkább a szolid és kézmûves ízlés jellemzõ. A nagyvilágot a színfalak mögé számûzi, s szemhatára vállaltan szûk (hasonlóan a Simenon-jegyezte regényekhez.) Ide nem férkõzhet be kívülrõl szenzáció, hibátlanul illusztrálta ezt a Radosch felügyelõt felléptetõ opusz (Férfi az árnyékban -- Arthur Maria Rabenalt munkája). Megölnek egy Capell nevû divattervezõnõt. Gagarin repülése, az algíri ezredesek puccsa, kubai Disznó-öböl: hatalmas újságcímek kopirozódnak a vászonra: 1961 áprilisának néhány napja alatt a mi Capell-gyilkosságunk hátterében roppant hatású politikai események zajlanak, de ezek csupán a hátteret festhetik: a bûnügy belsõ érdekessége és feszültsége mögé kell szorulnia minden másnak, a nagybetûs világtörténelemnek is... A korpulens Radosch felügyelõ és Düsseldorfból jött kollégája összebarátkozik, és a fent említett világtörténelmi eseményekre egy szót se vesztegetnek, a testes osztráknak például fontosabb egy pihentetõ lábfürdõ. Õrzik a bûnügyi mûfaj tisztaságát, s nagyon helyesen teszik.

A bécsi bûn kávéházban fogamzik meg.

Két visszatérõ név: Kehlmann, a forgatókönyvíró-rendezõ és Helmut Qualtinger, a pocakos színész. Õ játssza a súlyosan májbeteg Pokorny felügyelõt, és õ játssza a lábfürdõt vevõ Radosch felügyelõt. Õk ketten (nem is tudom: Kehlmann és Qualtinger? vagy a fiktív Pokorny és Radosch?) tipikus bécsi bûnügyet tudnak kreálni bármelyik napihírbõl.

Kaland Bécsben. -- Szilveszter éjjelén egy taxisofõr amerikai úr hulláját találja kocsijában, repülõjeggyel, pénzzel. A hullát eltünteti, annak papírjaival és pénzével kezd élni: az Arany Oroszlánhoz szállodában máris egy szép és persze ismeretlen nõ várja, most szökne zongoramûvész férjétõl. Mindez üdvösen emlékeztet bármelyik William Irish novellára: szép, ízlésesen konzervatív munka, hagyományízû díszletekkel, a londoni fekete taxik bécsi másával. Klasszikus remeklések erõs hatása sejlik; A harmadik embert is többször láthatta a rendezõ (Emil Edwin Reibert), és helyesen látta, jól leste el a hangulatot. Éjszakai üldözés a repülõtéren, ez a helyszín talán a Casablancát idézi: nem árt a finom utalás, mert a film magában soványka, de ízléses színészi játék teszi értékesebbé; a pincér, Herr Ober elegánsabb mint a fõdetektívek, a házmesterek persze részegesek és szimatolnak is, de mégsem igazán alattomosak, és valahogy ezek az emberek, a kijelölt gyilkos kivételével, a légynek sem tudnak ártani: mintha nem vérre játszanának, pedig az igazi, nagyszabású bûnfilmben minden szereplõ, még tán a nézõ is velejéig gonosz és gyilkolásra kész...

A filmhét legbecsvágyóbb darabja némi figyelmet érdemel. Az Utolsó Ítélet mestere természetesen regénybõl készült. Perutz regénye bizonyára kulturált írás: Borges-i, de Musil világát is elénk gomolyító hangulatokat kölcsönöz a forgatókönyvnek. Századelõ, elegáns villa, baljós és rejtélyes eseményekkel. Egy festõ, majd színész hal meg iszonyú kínok között. Méreg, de miért, honnan, hogyan? Jóbarátok, a legtöbb egykori katonatiszt, kezdik kutatni az esetet. "Az Utolsó Ítélet mestere... " -- jutnak el az egyik áldozat utolsó szavaihoz (Der jüngste Tag -- érdekesen hangzik németül a bibliai kifejezés, szómagyarázók figyelmébe.) Egy óriás olasz állhat a titok mélyén, akirõl csakhamar kiderül: bár sem nem óriás, sem nem olasz, valóban õ a rejtély kulcsa, Dr. Albachari, a "gyanús balkáni" antikvárius. Elõször a tébolydában találkozunk vele: szerencsétlen, idezárt fiát látogatja meg. Ama nagy fóliáns lapozgatása közben õrült meg, amelyben egy Chigi nevû firenzei festõ egy korareneszánsz csodasarlatán kotyvalékait ismerteti. A film kulturált unalmát ekkor sûrûsödõ dramaturgiai célzatú vonaglások élénkítenék: a fiún új dühöngõ-roham tör ki, aztán egymásután az õrület még két szereplõ nyakába ugrik -- hosszan és színészi jutalomjátékul õrülnek meg. "Látom a színét, drométa-vörös! Drométa-vörös a színe!..." -- hörgi egyikük haláltusájában. Fogalmam sincs, milyen a drométa-vörös, talán csak a regény leleménye e képzelt szín, de akárhogy is: a János jelenéseit túlhabzó három egymásutáni õrült szcéna kicsit sok. Még feleslegesebb azonban a hosszú és pedáns összefoglaló magyarázat a film végén. Borgestõl Pfistereren át egy Agatha Christie mindent magyarázó pedáns zárófejezetéig ereszkedtünk, kicsit iskolás módon. Ez a film (Michael Kehlmann munkája) leginkább gondosan elõállított tévéjátékra emlékeztet, s talán mert az is bizony, tévéjáték, a múzsák szerény nevelt fia.

Kaland Bécsben, Lövés az ablakon át, Férfi az árnyékban -- bizony meglehetõsen fantáziátlan címek, ezeknél még a Hamis Izabella vagy a Fotó Háber is jobb. Azért tolakszik ide a párhuzam, mert a nem túl izgalmas osztrák szemle idején már a moziban is elémtolakodott. S aki nem hessenti el könnyedén, búsan vallhatja be: a magyar bûnfilmnek még ilyen álmosító hetét sem lehetne megrendezni: negyven év alatt szinte semmi érdemleges nem született, mai szemmel például a kevés tûrhetõnek hitt dolgozat listavezetõje, a Fotó Háber is idétlen ostobaság.

*

Milyen volt hát a filmheti Bécs? "Servus... servus..." Kávéházak. De fõleg esõs, sötét utcadíszletek... Carol Reed kultikus Harmadik emberére bizonnyal hiába hivatkozik (egyébként joggal) a mûsorfüzet: iskolásan becsvágyó párhuzam ez, hiszen csak annyi a közös bennük, hogy a "harmadik ember" -- Orson Welles -- is Bécsben rejtõzködik, s hogy az is fekete-fehér film, díszletre és hagyományos, erõs ácsolatra épül. Csakhogy ott a Práter óriáskereke nem csupán pittoreszk helyszínül szolgál, hanem fontos és súlyos dramaturgiai szerepet kap. Sorozatunk több darabjában ismerõs helyként köszönt ránk a Westbahnhof mint a város emblémája: a rendezõk szinte ezzel igazolták, hogy ez valódi, hitelesített "bécsi film".

Napihíreket említettem, s a filmhét nemes érdektelenségén tûnõdve felrémlett a néhány év elõtti darabolós bûnügy. Ekkor egy bécsi filmproducert daraboltak szét, jó barátja, egy magyar eredetû színész vezérletével. Pesten gyilkolták le, az ismert Joyce-kutató egyetemi tanár lakásának szomszédságában sikoltott a csontfûrész. Magyar eszme volt, de egy démoni jugoszláv nõ szolgált csalétekül. Vagy úgy, hát ilyesmi is kell a bûnhöz? Hiába: a Westbahnof ismétlõdõ képe önmagában nem elég... a korpulens felügyelõk sem... kell az egykori monarchia többi, lazább életritmusú, gyanúsabb, izgulékony népsége.