Az egyik kremli vetítés után, a szovjet filmgyártás korabeli mindenesével, Borisz Sumjackijjal beszélgetve Sztálin megjegyezte: „ha én rendezõ volnék, semmi körülmények közt nem lennék ellensége önmagamnak: mindent elkövetnék, hogy a filmem minél dinamikusabb, minél feszesebb legyen.” Alekszandr Trosin filmtörténész, a Filmvilág állandó szerzõje idézi a különös mondatot abból a páratlan dokumentumból, amelyet archívumi kutatásai során talált és adott közre nemrég az általa szerkesztett Kinovedcseszkije Zapiszki filmelméleti folyóiratban. „Ha Sztálin rendezõ lett volna? – tûnõdik a mondaton Trosin. – De hisz bizonyos értelemben csakugyan az is volt: a politikai színház rendezõje, aki ezen a színpadon a nagy mesterek biztonságával alkalmazta a pszicho-technika legkifinomultabb hatáseszközeit. Sõt, ennél is továbbment és a fõ-fõrendezõ jogán leckét adott a rendezõknek: nemcsak azt mondta meg, milyen filmet (színházat, irodalmat, zenét stb.) kell csinálni, hanem azt is, hogy hogyan.”
A leckeadás egyik kiemelt színtere a kremli vetítõ volt, ahol az éjszakai filmvetítéseket követõ beszélgetések olykor nemcsak egy-egy alkotás, de alkotóik sorsát is eldöntötték. Szvetlana Allilujeva, Sztálin leánya, emlékirataiban így emlékszik vissza ezekre az éjszakai vetítésekre: „A vetítõterem a Kremlben, az egykori télikert helyiségében volt, melyet átjáró kötött össze a régi kremli palotával. Általában estebéd után, vagyis este 9 óra tájban indultunk a vetítõterembe. Egy gyerek számára már késõ volt, de én addig könyörögtem, míg apám meg nem adta magát, és maga elõtt bökdösve, nevetve azt mondta: ’No, eridj, vezess minket kis háziasszony, mert vezetõ nélkül még eltévednénk útközben!’ Hosszú menetoszlop élén lépegettem a kihalt Kreml másik vége felé, a menetoszlopot súlyos páncélozott jármûvek, és megszámlálhatatlan testõr követte némán. A vetítések késõn, éjfél után két óra tájban értek véget: rendszerint két vagy több filmet vetítettek. (...) Hány és hány remek film indult el innen, e kicsiny kremli vetítõterembõl, hogy meghódítsa az ország filmszínházait – a Csapajev (Lenfilm, 1934, Rendezte: Sz. és G. Vasziljev), a Makszim-trilógia (Trilogija o Makszime, 1938-39, Szojuzgyetfilm, R: Mark Donszkoj), a Nagy Péter (Pjotr Velikij, 1937-38, Lenfilm, R: V. Petrov), a Cirkusz (Cirk, 1936, Moszfilm, R: Grigorij Alekszandrov), a Volga, Volga (1938, G. Alekszandrov). A filmeket kezdetben Borisz Sumjackij (1938-ban kivégezték – Sz.Á.), majd rövid ideig Dukelszkij (1939-ben kivégezték – Sz.Á.), végül – hosszú éveken át – I. G. Bolsakov (egyedül õ érte meg Sztálin halálát – Sz.Á.) filmfõigazgatók prezentálták a kormány tagjainak. Azokban az években – a háború elõtt – még nem volt divat kritizálni és újraforgattatni vagy újravágatni a filmeket. Általában csak megtekintették és jóváhagyták az elkészült filmeket és kezdõdhetett a forgalmazásuk. Még amikor nagyon kedvezõtlen volt a fogadtatásuk, ez önmagában akkor sem pecsételte meg a film vagy alkotói sorsát. Az, hogy szinte minden új filmet ’kiveséztek’, csak a háború utáni idõkben vált bevett szokássá.”