„Ott volt a sok kanyar, lejtõ, kaptató; hosszúnak egyik sem volt hosszú, csak mindig hirtelen bukkantak elõ, meglepetésszerûen, váratlanul.
És ott volt a hiányzó ötven frank, erre valamilyen magyarázatot mindenképp ki kell találni, mielõtt hazaér.
De hiába: Jules Guérec képtelen volt legalább öt percig ugyanarra összpontosítani. Minduntalan elkalandoztak a gondolatai, miközben mereven elõre hajolva figyelte az utat, két kézzel a volánba kapaszkodva...”

Csak találomra másolok ide, saját fordításban, egy regénykezdetet a párizsi Presses de la Cité könyvkiadónál közreadott huszonegy kötetes Simenon-összes ezer valahány oldalas 19. kötetébõl. Mindössze négy-öt mondat és három bekezdés. De már minden a helyén, már van feszültség, hangulat, atmoszféra. És fõleg: elõttünk a kép. Talán mondani sem kell, már a nyitójelenet (majdnem azt mondtam, elsõ beállítás) is mennyi mindent elõlegez a Concarneau-i vénkisasszonyok címû regénybõl. Szó, ami szó, egy kicsit minden Simenon-mû olyan, mintha egy tervezett forgatókönyvnek volna kelleténél hosszabbra sikeredett szinopszisa.
A rendezõk igen korán, már a harmincas évek elején felfedezték a mûveiben rejlõ lehetõséget. Az 1932-es Sárga kutyától (ez volt elsõ megfilmesített regénye) egészen napjainkig -- ha pontos a filmográfia, amit Pierre Assouline közöl vaskos Simenon-életrajzában -- vagy hatvan jórészt (de nemcsak) francia film készült az írásaiból (akad olyan regény is, amit kétszer, sõt, olyan is, amit háromszor vittek filmre). Renoir, Carné, Henri Decoin, Duvivier, Delannoy, Autant-Lara, Henri Verneuil, Gilles Grangier, Melville, Granier-Deferre, majd Tavernier, Chabrol és Patrice Leconte -- szinte nincs is valamirevaló francia rendezõ, akit -- legalább egyetlen film erejéig -- a simenoni regényvilág el ne szédített volna. És a tévéjátékokról, tévésorozatokról nem is beszéltem (a legújabb Maigret ma is megy hétrõl-hétre a francia TV5-en, Bruno Cremerrel a fõszerepben).
Hogy miért olyan filmszerûek ezek a regények, nem is olyan könnyû megmondani. Közrejátszik ebben a regények látomásos realizmusa, a film tagolásával rokon jelenetezés és montázs-technika, a filmben jól kiaknázható vizuális jelképek és metaforák, a párbeszéd fontossága, a történetek drámai feszültsége, a hiteles környezet- és jellemrajz, és természetesen a stílus egyszerûsége, dísztelensége, eszköztelensége. És nyilván az is, hogy mindegyik regény a fõhõsre van építve, mindig nagy alakításra, hálás jutalomjátékra adva lehetõséget.