A Mátrix jól fejlett paranoia-mozi. Korszerû, áramvonalas, bedrótozott (holnap bizonnyal jön, s lenyomja a drótnélküli változat), digitalizált, virtualizált; van benne minden, ami kell. Félelmeinkhez éppúgy új és új dizájn szükséges, ahogy az örömeink is nehezen viselik a régi szavakat, szlenget, metaforákat. Nem félünk a farkastól. A farkasembertõl még kevésbé. A vért csak hébe-hóba, mértéktartóan szívogató gróf a polgári horror forradalma után unalmasan túlfinomult ci-devantnak látszik, inkább csak irodalomtörténeti érdemei miatt fogódunk el, s nem tûhegyes tépõfogai láttán. 2003-ban high-tech szorongás dukál. 
De mi van, ha nem félünk a mátrixtól. Ha nem a mátrixtól félünk. A Mátrix luddita hagymáza, úgy ahogy van elfelejthetõ, az embert rabszolgasorba döntõ gépek jóslata mögött óhitû rögeszme és tudatlanság áll, nem valódi veszély, egyes-egyedül mi vagyunk veszélyesek. Nem annyira a tudományos ismeretek egyre gyorsuló növekedése kockázatos (habár paranoia-film készülhetne a Föld-ûrhajóról is, amint fénysebesség felé közelítve rohan elõre az információk univerzumában, Ray Kurzweil számításai szerint a következõ tíz évünk az ugyancsak fölpörgetett huszadik század négy évtizedével ér majd fel tudásgyarapodásban), hanem a sárkányfog-veteményé; a népességrobbanás beindítja a technika fejlesztésének szükségletét, az ipari-technikai forradalom pedig újabb népességrobbanást szül. Smith ügynök kritikája – miszerint csak egyetlen, hozzánk hasonló lény van a teremtésben, a vírus, amely elpusztítja, feléli a környezetét –, fájdalom, helytálló: az ember ragály. Nem mizantrópiából helyeselek hozzá, külön-külön valóban szinte mind állat- és emberbarátok, a füvek, virágok, esõerdõk védelmezõi volnánk, épp csak így együtt öljük le, égetjük föl, irtjuk ki õket. Csakhogy nem olyan könnyû szabadulni a bennünket sújtó átoktól, nem lehet megállni, hirtelen megjavulni, „amit az ész elrontott, csakis az ész hozhatja helyre”. 
A géprombolás olthatatlan vágya és a tudományellenesség gyorsvágta az apokalipszishez. Az Animatrixban – mely a velejéig elhibázott Reloaded helyett a Mátrix igazi folytatása lett – láthatjuk, hogyan kezdõdött az, amit a Mátrix diszkréten elfelejtett megmutatni, s csak a gonosz, lázadó gépekrõl beszélt, akik duracellnek használják az ártatlan emberiséget. A Mátrix keletkezését elmesélõ Második reneszánsz epizódban emberi csõcselék lincsel gépeket; az A.I. mészárszínházában is robotokat fejeznek le, marnak szét savakkal ugyanannak a csürhének kéjes örömére. A gép nem hülye, ha elég okos lesz lázadni, nemcsak azért nem fog teremtõjére támadni, mert olvasta a robotika öt parancsolatát Asimovtól (Én, a robot), hanem azért sem, mert tudja, hogy tökéletes. A tökéletlenek mi vagyunk. Az „orga” és a „mecha” apokaliptikus párbaját csakis az elõbbi kezdheti, a kisebbrendûség a legjobb gyúanyag az õrjöngéshez. Egyedül magunktól van okunk félni. Paranoiáig korbácsolt félelmeink nem egyebek jól álcázott öngyûlöletnél.

A rémálom nem a világ tükörképe, hanem a miénk. A paranoiát a szorongásunk táplálja, nem a valóság. A paranoia kivetítés, a személyiség zavara áll mögötte, azért nem bízunk a világban, mert nem bízunk magunkban. Az õsbizalom elvesztése a legnagyobb trauma, ami emberrel, társadalommal történhet. Onnantól betlire játszunk, mindenben meglátjuk a rejtõzködõ Rosszat, s a bizalmatlanság hamarosan beteljesíti önnön baljóslatát. A paranoia világa nagyon is logikus világ, minden kallódó elem a helyére kerül benne, és el nem mozdítja onnan negyven megatonnányi érv sem. Ebben a végállapotban – merthogy a félelem még egyszer, ultima ratióként, utolsó érvként és magyarázatként, újra összerakja a szétesett világot – egyetlenegy srófra jár a gondolkodás, a paranoiás kerek összeesküvés-elmélete mindent tökéletesen megmagyaráz, és épp ez benne a végzetes, nem hagy helyet a véletlennek, a kivételnek, az egyedinek.
A félelemnek is van evolúciója, a klasszikus paranoia forrása mindig a külvilág volt, a modernitás traumatikus felismerése, hogy az árulás belülrõl is jöhet. Az hogy az ismerõsnek, barátságosnak hitt világ ellenünk fordul, hogy társaink, szeretteink elárulhatnak, sokezeréves tapasztalat, de hogy mi magunk is kifordulhatunk magunkból, az jellegzetesen modern paranoia. Rimbaud nyeglén és zseniálisan odavetett mondatánál – „Én: az valaki más.” – máig nem találunk pontosabb leírást legszorongatóbb félelmünkre. 

Az átprogramozott ember
„Ne hagyd, hogy az agyadat buzerálják!” – figyelmezteti Az emlékmás fõhõsét egy jó haver (akirõl persze hamarosan kiderül, hogy „nekik” dolgozik), csak hát épp ez az, amit a modern ember a legkevésbé sem ígérhet. Még a tökéletesen izolált Robinson fejében is megállás nélkül ott suttogott a belsõ hang, a jó öreg Anglia megannyi kategorikus imperatívusza, nyárspolgárt faragva belõle a lakatlan szigeten is. 
A modern társadalom már a kezdet kezdetén megágyaz a pszichiátriai balesetnek, a lélek hasadásának; a flaneur, a céltalan kószáló, aki csupa idegen és üres arcot lát maga körül a nagyváros forgatagában, olyan ember, aki elvesztette biztos helyét a rendezett társadalom hierarchiájában. Az archaikus kisvilágban mindenki ismerõs, a metropolisban mindenki ismeretlen, s csak idõ kérdése, hogy mások üres arcában a magunkéra ismerjünk. A megkettõzött ember története, a magunkban felismert idegen rémtörténete egyidõs a mozival, és a modern prózával: a spontán megkettõzõdés, a skizofrénia betegsége (Dr. Jekylltõl Mr. Bates-ig), az akaratunk fölött hipnózissal úrrá levõ idegen akarat (Thomas Mann Cipollájától, Dr. Caligaritól a Dark City embereket áthangoló galaktikus hipnotizõrjeiig), az elvesztett emlékezet (az elsõ világháborús némafilmek amnéziás hõseitõl a Mementóig vagy az adattal túltöltött, s ezért kishíján emlékezetével fizetõ információ-csempész Johnny Mnemonic-ig), a drogok turbózta véget nem érõ hallucinációk (Meztelen ebéd, Félelem és reszketés Las Vegasban) – visszatérõ alaphelyzetek a huszadik századi rémálomban. 
Az ezredvég embere számára nem az volt a sokkoló újdonság, hogy ilyesmi létezik, hanem hogy a személyiség elvesztése nem magánügy többé, ami a személyiséggel megtörtént, immár az egész emberiséggel megtörténhet. A számítógép, a mesterséges intelligencia, a klónozás technológiája a mûalkotás után az embert is megfosztotta egyedi aurájától, az egyéniség is belépett „a sokszorosíthatóság korába”. Az emlékmás vagy az A.I. fõhõsének traumája, miszerint bármikor szembetalálkozhatunk önmagunk duplikátumával, immár nemcsak metaforikusan értendõ, mint a német romantika vagy Dosztojevszkij hasonmás-történeteiben, hanem karnyújtásnyira lévõ valóságként. Ami kétszáz évvel ezelõtt pontos és fenyegetõ elõérzet volt, s tévedhetetlen precizitással leképezte a tömegtársadalmak kínos titkát, miszerint mindannyian felcserélhetõk lettünk, s nem valami véletlen baleset folytán, hanem a mindenre kiterjedõ szabványosítás ragyogó betetõzéseként, mára bizonyosság lett. A modern technika megvilágosító erejû metaforává válva világít be a társadalom sötétjébe. Ahogy a futószalag léte ráébreszt, hogy a tárgyak tömegtermelésével szükségképpen együtt jár az egyén tömegtermelése (René Clair: Miénk a szabadság, Chaplin: Modern idõk, Aldous Huxley: Szép új világ), úgy leplezi le a számítógép, a magasfokú mesterséges intelligencia megjelenése a szellemi, az android a lelki ürességünket, a klónozás eshetõsége pedig az egyéni sors illuzórikus mivoltát. 

Tér, idõ, dupla fals 
A virtuálfrászban, az ezredfordulós paranoiafilmben nem az a legfélelmetesebb, hogy megmutatja, a technikai fejlõdés rettenetes eszközöket ad a kezünkbe – ez a bornírt gépromboló olvasata a korszaknak és a belõle támadt rémálmoknak –, hanem mi magunk, az, hogy mire használjuk a találmányainkat. Természetesen nem a sivárság felszámolására, hanem elleplezésére, nem a személyiség felszabadítására, hanem kikapcsolására. A tét, mint mindig, amióta világ a világ, az egyéniség és a szabadság. Mára olyan technikai eszközök jutottak a birtokunkba, amelyekkel – természetesen az egyéniség és a szabadság zászlaja alatt – egyszer és mindenkorra hazavághatjuk õket. A Mátrix elsõ részét nem a belefoglalt paranoia – jönnek a gonosz gépek és rabszolgaságba taszítanak bennünket – tette rémisztõvé, hanem annak rajza, hogy milyen könnyû bennünket megtéveszteni. A gonosz – az édenkert óta – szép vágyainknál fog meg bennünket, enni a tudás almájából, mindent tudni, tökéletessé válni, gond nélkül élni, boldognak lenni, ha lehet örökké, legyõzve a halált, hogy is ne lenne jó. Hogy mégsem egészen így van, csak most kezdjük látni, midõn a modern tudomány lassan minden kívánságunkat valóra váltja. A mézédes hédonéból kiérezni a bürök halálos ízét. Ezredévek óta lerázhatatlan sóvárgásunk mindentudás (és mindent birtoklás) és az idill örökléte után, most hogy teljesülhet, rövid úton lenullázhat bennünket.
Nem tudjuk felmérni, hogy egy-egy találmány milyen módon változtatja meg az életünket, de abban biztosak lehetünk, hogy minden új találmány magában hordja egy újfajta baleset lehetõségét. A feladata magaslatán álló technikai-horror, technológiai rémálom nem a gonosz géprõl, hanem midászi vágyakkal megvert használójáról és a balesetrõl szól. Van mitõl tartanunk, a közelmúlt minden nagy találmánya – a számítógép, a mesterséges intelligencia, a klónozás, a virtuális valóság – a személyiség és a sors létkérdésébe vág. A mai tudomány nem kevesebbet kínál, mint azokat az eszközöket, amelyekkel minden hibánk kijavítható, minden tévedésünk eltörölhetõ. Valaki az elmúlt kétezer év legnagyobb találmányai közé sorolta a radírt. Lehet, hogy megtalálta a legvégzetesebbet is: beteges perfekció-mániánkért nagy árat fizethetünk.
A teret megkettõzõ virtuális valóság, a testet megduplázó klónozás, a feledést és az idõt legyõzõ számítógép mind-mind azzal kecsegtet, hogy tökéletesek lehetünk, minden hibánkat helyrehozhatjuk. 
Ha minden pillanatot el lehet menteni, és újra lehet játszani, akár a számítógépben, ha a virtuális életben ugyanazt a gyönyört érezhetjük, mint a való világban, ha leromló, elöregedõ testünket lecserélhetjük akár az autónkat, akkor vége a világnak. Ahol minden lehet virtuális, ott nincs többé reális. Baudrillard a Mátrixban is idézett fekete iróniájú mondata – „Isten hozott a valóság sivatagában.” – ennek a kisöpört, kiürített létezésnek a végszava. 

Digitális evangélium
Smith ügynök az ájultra vert Morpheusnak mesél a Mátrix keletkezésérõl. Az elsõ Mátrix tökéletes volt, mégsem váltotta be a hozzáfûzött reményeket, az emberek folyton felébredtek belõle, boldogtalanok voltak, nem tudtak mihez kezdeni a tökéletes világgal. Így aztán kényszerûségbõl megalkották a Mátrix javított – vagyis lerontott, elbutított változatát. A Mátrix nagy pillanata volt ez, Lucifer szájába adni a teremtés dicséretét. Smith ügynök fanyar mosollyal sajnálkozik szegény, élhetetlen és tökéletlen emberiségen. Pedig most megpillanthatná saját végzetét, a tökéletlen mindig elpusztítja a tökéletest. Mert a tökéletesnek nincs tovább, a tökély maga a halál. Smith ügynök apóriája Platónig megy vissza. A valóság mindig tökéletlen, csak visszfénye a perfekt és romolhatatlan ideáknak, a tudomány kezünkbe adta az ideák megteremtésének kulcsát, 2003 nem a „Mátrix éve”, hanem Platóné.
A Mátrix – Újratöltve nem dramaturgiai okok miatt bukott meg, hanem mert a két Wachowski a négy évnyi készülõdés közben az újabb nagy dobásra, elfelejtette, miképpen lehet kijutni a Mátrixból, hogyan lehet szétszakítani a káprázatok fátylát. A második részben Neo már nem megváltó, nem az Egyetlen (One), nem a „felébredett” (mint Buddha), hanem csupán szupermen, digitális denevérember, kiugrott kispap, aki reverendában repked egy pixelekbõl épült metropolis felett. Neót legyõzte a forradalom paradoxona, olyan lett, mint ellenfelei. Smith ügynök(ök) és Neó között semmi különbség, mindketten a tökély bajnokai, Neót is gond nélkül lehetne sokszorosítani. És innentõl kezdve nincs tétje a harcuknak. Mindegy ki gyõz, a tökéletesség fog vele uralomra jutni. Hiába gyõz majd Zion a harmadik részben, Neo nem megdönti, hanem csak vérfrissíti a zsarnokságot. Emberi vagy gépi diktatúra – az elsõ részben még nem ez volt a tét. Neo nem krisztusi figura többé, csak egy a fegyveres filozófusok sokaságából. Meg persze szupermen. Lennének bár mégoly mélyek – nem azok – az akciójeleneteket meg-megszakító filozófiai traktátusok (a Meroving, az Orákulum és az Építész karteziánus okfejtései), Neo hitelét az sem adhatná vissza. Emlékezzünk vissza Danilo Kis és Enyedi Ildikó Simon mágusára: megváltás-ügyben nem a csodák perdöntõek. A szupermen csak csepûrágó.
A Mátrix nem váltható meg külsõdleges eszközökkel, vagy kívülrõl, kollektív káprázat, nem elég megtalálni a kulcsot, ahogy az Újratöltve sugallja, egy kungfuzó Krisztus nem old meg semmit, kinek-kinek magát kell felébresztenie. A Mátrix pótlék, a hiányból termett, nem a gépek gonoszságából, az már csak következmény. A Mátrix mindenütt ott van, ahol elfogy a valóság; a mesterséges, a virtuális realitás – mûanyag. Nem a bõség, hanem az ínség jele. Mint minden világrengetõ találmánynak – ennek is metaforikus hozadéka van, a filozófiát is megrengeti, nem az a funkciója, hogy elijesszen a digitális világtól, hanem hogy jobban megértesse velünk az analóg realitást. A science-fiction – legjobb formájában – ugyanúgy, mint minden költészet, filozófia-értékû, a Blade Runner androidjai óta másként gondolkodunk a teremtésrõl, amíg nem teremtünk mesterségesen, a semmibõl életet, addig azt sem érthetjük meg, mi történhetett velünk a hatodik napon. Az A.I. (leszámítva a film könnytengerbe fagyott utolsó harmadát) óta másképp gondolkodunk a saját intelligenciánkról: a természetes intelligencia ugyanúgy a logikán túl kezdõdik, mint a mesterséges. A film elejének buta robotlánya, a színtisztán oksági gondolkodás csõdje, az emberi világból régóta ismerõs. Az eXistenZ digitális babiloni sorsjáték, nem az a slusszpoénja, hogy ha egyszer elszabadul a röghöz, élethez, halálhoz kötött emberi sors, sohasem tudhatjuk meg többé, hogy álomban, játékban vagy valóságban járunk, az csak szemkápráztató meander, sokkal izgalmasabb paradoxon, hogy ha tetszés szerint sokszorozhatjuk a személyiségünket, ha minden játék lesz, minden szerep tetszés szerint váltogatható, akkor végül is az emberi sorsról mondunk le laza mozdulattal. A hatodik napon paranoia-mozijában sem a géntechnika rémisztõ, hanem veszedelmes ajándéka, az öröklét. Spottiswood filmje ugyan távol áll a remekmûtõl, de a halhatatlanság dicséretét zengedezõ hollywoodi new age giccshez képest (mint a Mi álmok jõnek vagy az A.I. befejezõ része) kijózanítóan okos film: a halál nélkül nincs sors, nincs személyiség, minden tettünknek a halál végérvényessége ad méltóságot. 

Pszivilizáció
A Mátrix elsõ része is azért lehetett kultuszfilm, mert lázadt a lebutított jövõkép ellen, minden populáris engedménye (a fejlerúgós világmegváltás eszméje) ellenére visszatérésnek látszott az utópisztikus fantasztikum nagy hagyományához, a társadalomról mondott valami fontosat. A Mátrix emberisége a káprázatok foglya, és ez az érzékcsalódás végre nem egyéni problémaként jelenik meg – a Dark City, a Nirvána vagy a 13. emelet mindenekelõtt ezen bukott meg –, hanem mint világbotrány.
Csakhogy a kollektív hallucinációt igazán csak a részletekbe menõ társadalomrajz tudná a maga félelmetes-groteszk valójában megmutatni. Van ilyen utópia, Stanislaw Lem jóval a Mátrix elõtt megírta a káprázat társadalmának fekete szatíráját, az Álmatlanságot.
Ebben a – kémiai alapú – virtuálvilágban a könyveket nem olvassák, hanem eszik, akárcsak az érzelmeket, és a vágyakat, meg az emlékeket.
„Elegendõ néhány jól megválasztott molekulát küldeni oda, az agyunk dzsungelébe, hogy valóságként éljük át vágyaink teljesülését”. Ha valaki dantint vesz be, az a mély meggyõzõdése támad, hogy õ írta az Isteni színjátékot. Vannak szerek, amelyekkel féltékenységet, másokkal szerelmi szenvedélyt lehet ébreszteni. Mivel „a kémia eltörölte a világ bûneit”, azért, hogy az örökkön rosszra törõ gonosz lendületét is munkába fogják, ellenszerekkel – pejorinnal, szadizinnel – élnek a túlzásba vitt jóság ellensúlyozására. Tökéletes világ, a történet hõse (egy lefagyasztott, és a perfekt jövõben ébredõ „olvadék”), mégis visszavágyik a zûrzavar korába. Okkal, a „pszivilizáció” agyrém, ha mégoly vidám is, nem embernek való, ahol az ember pirulákkal (vagy számítógépes programokkal) kénye-kedve szerint változtathatja a személyiségét, ott csak egy logikus végkifejlet lehetséges: az egó szuperinflációja. Ehhez a kényszeresen boldog utópiához már nem is tud igazán mit hozzátenni az utazó tudomására jutó szörnyû titok, miszerint az egész „pszikémiai” csodavilág maga is kémiai káprázat csupán, a képzelgõk valójában egy lerobbant metropolis szemétdombján tengõdnek, és moslékot esznek. A mai virtuálfilmekben mindig eljön az igazság pillanata: a Dark City, a 13. emelet, a Truman Show fõhõse végül eljut a papírmaséból vagy pixelekbõl összerótt szimulált világ végére. Neo megpillantja az álom mögött rejlõ pokoli valóságot, a gépek õrizte végtelen embermezõket. De a világ végén a virtuál-paranoiában mindig újabb világ kezdõdik.
Álmodom, hogy álmodom, és még azt is csak álmodom, amikor felébredek belõle. Minden virtuálvilág-film ezzel az örök szorongással ér véget. Megtudhatjuk-e valaha is, hogy a Mátrix mögött nem rejtõzik-e egy másik Mátrix? Csak egy bizonyosság van – hatásosabb, mint amit az egyik legperfektebb álomkáprázatban a Waking Life-ban javasolnak, miszerint próbáljuk meg felkapcsolni a villanyt, s ha nem sikerül, biztosak lehetünk abban, hogy álmodunk –, ha álmunk unalmas, fárasztó, jelentéktelen, csak ritkásan pettyezik boldog pillanatok aranyszemcséi, bizonyosra vehetjük, hogy ébren vagyunk. Smith ügynök hazudott, az álomgyár mindig tuti sikerre megy, álmaink színesek, szélesvásznúak, dolby sztereóban, technikolorban csak rémálmokat vagy édenkerti-idilleket álmodunk, a szürke valóságot sohasem álmodjuk újra, abban otthon vagyunk.