Hajdanában vénkisasszonynak, agglegénynek nevezték õket, aztán a nyolcvanas években már a yuppie névre hallgattak, mára az angolból átvett szingli elnevezés illeti azokat a huszonéves és harmincas fiatalokat, akik bármennyire is keresik, de sehogy sem találják az igazit, ennek hiányában pedig kénytelenek a munkájukkal intim kapcsolatba lépni. Tudom, a kijelentés komoly vitára ingerel – a legtöbb, a jelenséget elemzõ szociológiai, pszichológiai kézikönyv szerint a tétel pont megfordítva igaz, az egyedülálló harmincasok klubjának semmi köze magányos elõdeikhez, a szingli olyan magasan kvalifikált, általában jól keresõ, önálló egzisztenciával, komoly szakmai sikerekkel büszkélkedõ fiatal, aki nagyon is jól érzi magát a bõrében, és semmi pénzért nem adná fel függetlenségét, valamint nárcisztikus életszemléletét az olyan atavisztikus intézményrendszerek kedvéért, mint a házasság vagy a gyermekvállalás.