A harcos
Légy ott a hetesen
Kilenc királynõ
A Vénusz szépségszalon
Félix és Rose
A sötétség leple
Ki nevel a végén?
Álomcsapda
Veszett vad
X-Men 2
Öcsikém
Beszéljünk a szerelemrõl
 

A harcos Warrior – 2001, indiai-brit. Írta és rendezte: Asif Kapadia. Kép: Roman Osin. Zene: Dario Marianelli. Szereplõk: Irfan Kahn (Lafcadia), Puru Chibber (Katiba), Aino Annudin (Biswas). Gyártó: FilmFour / The Bureau. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 118 perc. Egy újabb indiai(-brit) film, ezúttal nem a zenés-táncos-lakodalmas típusból, hanem a csöndes, visszafogott, lírai darabok közül. A fõhõs egy harcos, aki a helyi hatalmasság akaratának végrehajtója: engedelmes szakértelemmel védtelen szerencsétleneket csonkít és gyilkol meg. Külsõ parancsra él, nem az igazságért, hanem vezényszóra ránt kardot. A tízéves-forma gyerek, akit egyedül nevel, naiv lelkesedéssel szintén harcos szeretne lenni. Azután egy nap, mialatt éppen felgyújt egy falut, a harcosban felhangzik a belsõ parancs: elhatározza, nem gyilkol többet, leteszi a kardot, és visszatér hegyi falujába. A döntéséért keserves árat kell fizetnie: gyermekét elrabolják és megölik, õt magát pedig halálra keresik egykori harcostársai. A hazatérés kínnal, fájdalommal való vezeklés, az élet behajtja a véres múlt árát. A forró, homokos, kietlen síkságtól hosszú és nehéz út vezet a hegylánc fehér hóval borított lejtõjéig és friss vizû forrásáig, a megtisztulásig. A filmnek nincsen meghatározott történelmi ideje vagy helye, belsõ óra és térkép adják meg koordinátáit. Idõtlen egyszerûsége lefegyverzõ. Olyan tájakra vezet, ahova sürgõ-forgó európai cselekményéhségünkben csak nagyritkán tévedünk. A belsõ békéjét keresõ harcos példázata elgondolkoztató a mifelénk dívó görcsös individualizmushoz képest. Mint ahogy példamutató az ábrázolásmód tartalomhoz illeszkedõ visszafogottsága is: tompa földszínek, takarékos eszközhasználat, az operatõri munka szinte észrevétlen – rafinált trükkök és kameramozgások helyett a tájakra és arcokra bíz minden artisztikumot, a visszafogottság és egyszerûség ezen a téren is meghatározó. Kegyetlenség és szelídség keveredik A harcosban izgágaság és szentimentalizmus nélkül. Nem könnyû film, szórakoztatás helyett szemlélõdést kínál. Mintha csak a kínai szomszéd Tao te kingjét idézné: „aki másokat gyõz le, erõs // legyõzi önmagát a hõs”. Vaskó Péter | vissza az elejére | Légy ott a hetesen  Nationale 7 – francia, 2000. Írta és rendezte: Jean-Pierre Sinapi. Kép: Jean-Paul Meurisse. Zene: Francois Bernheim. Szereplõk: Nadia Kaci (Julie), Olivier Gourmet (René), Lionel Abelanski (Roland), Chantal Neuwirth (Sandrine). Gyártó: La Sept-Arte / Telecip. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 90 perc.  Francia film, de olyan, mintha angolok csinálták volna. Mert a kortárs francia mozgókép fõsodra a zaftosnak és provokatívnak vélt témákért feladni látszik azt, ami talán a legnagyobb erõssége volt egykor: az emberábrázolást. Jean Pierre Sinapi most fölveszi az elejtett szálat. Története egy kisközösségben  játszódik, ahol a régi életükbõl kiszakadt emberek élnek együtt kényszerû összezártságban. Ebbõl -- a radikális életmódváltásból és az egymásrautaltságból -- persze számtalan kisebb-nagyobb konfliktus, feszültség, frusztráció adódik, amelyek egyetlen pont körül sûrûsödnek össze, és amikor egyik este Fellini Amarcordját adja a televízió, egyszerre rátalálnak minden ontológiai problémájuk kulcsára: „Nõt akarok!” Nem kerülgetem tovább, Sinapi filmjének színhelye egy tolókocsis embereket gondozó otthon, ahol a korrekt ellátás -- amelyhez a lelki gondozás (pap, pszichiáter) is hozzátartozik -- fejében csupán annyit várnak az ápoltaktól, hogy tûrjék a sorsukat. De elég egy új szociális munkás érkezése, hogy felszínre törjenek az elfojtott indulatok. Julie szép, fiatal, és legfõképpen az élet pártján áll a langyos üzletmenettel szemben. Elõször Rene, a kommunista értelmiségi lázad fel, aztán sorra a többiek is megfogalmazzák, elõbb önmaguknak, majd a fõnökségnek is követeléseiket, amelynek a hetes út lezárásával adnak nyomatékot. A bentlakók mozgolódása az otthon munkatársainak életét, az addigi hatalmi viszonyokat is felkavarja. Végül nem kisebb kérdésben kell állást foglalni, mint hogy válhat-e a közösség teljes értékû tagjává az arab bevándorló, muzulmán, homoszexuális és tolószékes Rabah, sõt lehet-e belõle a keresztségben Johnny, ha egyszer úgy akarja. A Légy ott a hetesen ugyanolyan hendikeppel indul versenybe a mozimûsor kétmondatos ismertetõi között, mint hõsei a nagybetûs életben. Nincsenek benne sztárok (csak jó színészek, és távolról, felületesen szemlélve „akadálymentesítési” oktatófilmnek tûnhet. De addig nem reménytelen a helyzet, amíg vannak olyan nézõk, akik embereket látni járnak a moziba. Bori Erzsébet | vissza az elejére | Kilenc királynõ  Nueve reinas – argentin, 2000. Írta és rendezte: Fabián Bielinsky. Kép: Marcelo Camorino. Zene: César Lerner. Szereplõk: Gastón Pauls (Juan), Ricardo Darín (Marcos), Leticia Brédice (Valeria), Tomás Fonzi (Federico). Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 115 perc. Az eredeti sztorik uborkaszezonjában sokszor egy triplacsavaros fabulát ígérõ kósza elképzelés is elég a kritika és a közönség megnyeréséhez, a siker akkor is garantált, ha az ötlet realizálása nem problémamentes. A jó krimi alapfeltétele, hogy a történet ne csupán kibomlása közben, hanem a végeredmény ismeretében újragondolva is logikusnak tessék, márpedig az angolszász sajtó által körberajongott, számos díjat nyert Kilenc királynõ e feltételnek csak módjával képes megfelelni. Az egyébiránt atmoszférikus argentin mozi elõképei között olyan mûveket találni, mint David Mamet Játékos végzet vagy Peter Bogdanovich Papírhold címû filmje, és ez – kezdetben – sok jóval kecsegtet. Az egyetlen nap alatt játszódó mese hõse Marcos, a dörzsölt szélhámos és Juan, a zöldfülû, ám tehetséges csaló, akik szerencsés találkozásuk után röviddel kitervelnek egy zsírosnak ígérkezõ akciót: a véletlenül birtokukba jutott, „Kilenc királynõ” néven ismert bélyegsorozat hamisítványát akarják jó pénzért eladni egy alkalmas baleknek. Az elhatározást tett követi, de semmi sem úgy alakul, ahogy a két tróger elképzelte, állandóan fordul a kocka, és minden a feje tetejére áll. Hiába a nemzetközi tömjén, a produkció értékei vitathatóak. Elegáns cselekményvezetési trükkök keverednek benne izzadtságszagú ötletekkel, így egészében véve felemás érzéseket kelt, és legfõbb tanulsága, hogy a nézõt sokkal nehezebb beültetni a hintába, mint a felvonultatott figurákat. Kifejezetten zavaró a film néhány kezemfeje-megoldása, mi több, épp az expozíció, illetve a dramaturgiai építmény alapját képezõ egyik jelenet kidolgozása lett a legsutább. Utóbbi – melyben az idõközben megsemmisült hamis bélyegek pótlására hõseink gyanúsan könnyedén beszerzik az eredetieket, hogy folytathassák tervük megvalósítását – a történet kifutásával kapcsolatban igen feltûnõ és árulkodó szekvencia. Kulcsmozzanat tehát, melyen kisiklik a furmányos cselekmény, áttetszõvé lesz a szándék, oda minden direktori praktika. Tosoki Gyula | vissza az elejére | A Vénusz szépségszalon Vénus beauté institut – francia, 1999. Írta és rendezte: Tonie Marshall. Kép: Gerard de Battista. Zene: Khalile Chahine. Szereplõk: Nathalie Baye (Angele), Bulle Ogier (Nadine), Samuel Le Bihan (Antoine), Audrey Tatou (Marie), Mathilde Seigner (Samantha). Gyártó: CNC / TabouTabac Films / Canal+ / Arte France Cinema. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 105 perc.  Audrey „Amélie” Tautou – a mûvészmozik serény filmrajongói között van-e, ki e nevet nem ismeri? Sõt, megkockáztatom, a hír már a multiplexek látogatóihoz is eljutott: miszerint van a franciáknak egy saját, õzike szemû Audrey Hepburnjük, aki Jeunet filmjével, az Amélie csodálatos életével körülbelül úgy robbant be a világsztárok közé, mint a másik Audrey pontosan 50 évvel ezelõtt a Római vakációval az Oscar-díjosztásra. Most pedig megérkezett a magyar mozikba Audrey Tautou elsõ filmje is! Bizonyára ez az a mondat, ami A Vénusz szépségszalon címû 1999-es francia film reklámkampányában manapság a leghatékonyabban alkalmazható, mindamellett némileg félrevezetõ. Tautounak a filmben nyújtott alakítása – melyért megkapta a legkiemelkedõbb új tehetségnek járó francia César-díjat – valóban kedves és szívmelengetõ, de véleményem szerint nincs dobogós helyen a film erényeit tekintve. Ez persze azt is jelenti, hogy az erények számosak és meggyõzõek.  Kicsit aggódva írom le – lévén a mai magyar filmkritikai közbeszéd kifejezetten „nem-telen” jellegû –, hogy itt egy pompás nõi filmrõl van szó. Egy nõi rendezõ (nem ettõl nõi film!) rendkívül érzékenyen, gyarlóságukban is szerethetõ, emberi (nõi) figurákat teremt (közeledünk a nõi filmhez) úgy, hogy – bár felvillantja a sztereotípiákat (a nimfomán férfisanyargató, az exhibicionista, az apafigurát keresõ melegszívû naiva) – lehetõséget teremt a szereplõk tipikusan nõies vágyaival és álmaival való nézõi azonosulásra, melyektõl alkalmanként a romantika sem áll távol (nõi film!). A forgatókönyvet is részben jegyzõ filmrendezõnõ, a remek fõalak (Nathalie Baye) és a kiváló mellékszerepek mögé merész neonrózsaszínekbõl és neonkékekbõl babaház-atmoszférát varázsolva bizonyítja az esztétikai machiavellizmus alapszabályát: a jó cél szentesíti az eszközt. (Egyébként a nõi filmek nem csak nõknek szólnak!) Vincze Teréz | vissza az elejére | Félix és Rose  Jet Lag – francia, 2002. Rendezõ: Daniele Thompson. Írta: Christopher és Daniele Thompson. Kép: Patrick Blossier. Zene: Eric Serra. Szereplõk: Jean Reno (Félix), Juliette Binoche (Rose), Sergi Lopez (Sergio). Gyártó: Pathé Productions / TF1 / Canal +. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 91 perc.  Kikent-kifent kozmetikus mesterszakácsba botlik a francia reptéren – nincs mese, ebbõl szerelem lesz. Igaz, ez már a stáblistából sejthetõ, elvégre filmünk fõszereplõit Juliette Binoche-nak és Jean Renónak hívják (váratlan fordulatként ez utóbbi volna a mesterszakács). Ha a mozit Amerikában forgatják, és a fõszerepet mondjuk Meg Ryan és Hugh Grant alakítja, már képben is volnánk: egy kis romantika, egy kis félreértés, egy kis szerelem, romcom pereg a vásznon. Egy EU-komédia azonban nem hódol be olyan könnyedén a hollywoodi dramaturgiának, kapaszkodik rendesen a rögvalóságba: sztrájkol a francia légügy, Reno éppen egy müncheni temetésre tart, Binoche-t veri az élettársa, az elsõ nagy egymásra találás pedig igazi franciákhoz méltóan zajlik, fehér asztal mellett két croissant és némi frissen köpült vaj társaságában.  A film rendezõje Daniele Thompson, forgatókönyvíróként jegyzett már néhány vígjátékot (leghíresebb A házibuli volt), ráadásul 30 évvel ezelõtt a Jákob rabbi kalandjai címûben a reptér vonzáskörzetébõl elszakadni képtelen szereplõk kálváriáját is kijátszotta már. Binoche és Reno maximum a reptéri szálloda szobájáig jutnak el, legtöbb idejüket azonban várókban töltik, miközben a screwball comedy-k hagyományait követve heves szópárbajok közepette ismerkednek egymással.  Megnyugtatásul: a szépségápolás és a gasztronómia, az alsó(bb) középosztály és a felsõ(bb) tízezer, a nõ és férfi végül egymásra találnak, a közbeesõ idõben pedig két tehetséges színész mesterségbeli tudásának legjavát beleadva próbálkozik azzal, hogy eladhatóvá tegyen egy közepes színvonalú vígjátékot. Hungler Tímea | vissza az elejére | A sötétség leple  Darkness Falls – amerikai, 2003. Rendezte: Jonathan Liebesman. Írta: John Fasano, James Vanderbilt, Joe Harris. Kép: Dan Laustsen. Zene: Brian Tyler. Szereplõk: Chaney Kley (Kyle), Emma Caulfield (Caitlin), Lee Cormie (Michael). Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 85 perc. A horror-mûfaj évtizede kezdõdött sokadvirágzása a sikerültebb filmek mellett érthetõen tömegével termeli ki a fércmûveket is, amiket a közönség borzongás iránti megnövekedett étvágya gyakran egészen a multiplexekig terel. A sötétség leple is ide, a zsáner hervadtabb darabjai közé tartozik. A sztori az 1800-as évek elején kezdõdik, amikor Darkness Falls városában meggyanúsítanak egy magányos öregasszonyt azzal, hogy megölt két gyermeket. Nemsokára felakasztják az ártatlan nõt, mire õ bosszút esküszik, és rendszeresen visszatér a túlvilágról, hogy szörnyû merényletekre vetemedjék. Ám végül – immár napjainkban járunk – emberére talál. Ha a nyitóképpel máris egyértelmûvé lett silány színvonal szülte sokkon átesett a nézõ, hozzáláthat a megidézett mítoszok felkutatásához, amelyekbõl akad bõven, bújtatottan és meglehetõst primitív formában egyebek között elõkerül például Perszeusz esete a Gorgókkal vagy Lót feleségének története. Más, akár szellemi, akár pszichés izgalmat azonban nem tartogat az opusz. Színészeihez és stábjának néhány tagjához hasonlóan Jonathan Liebesman rendezõ is e mozival debütált, nem csoda hát, hogy mûve szaglik az amatõrizmustól – legyen a látvány helyenként mégoly professzionálisan kivitelezett is. A produkció legfõbb tétje Liebesman számára az, hogy miképpen verekedje át magát a Psycho-, Halloween- és Sikoly-allúziók erdején, erõfeszítéseinek kudarca azonban könnyûszerrel elõre megjósolható, így izgulni sem lehet rajta. A híg transzcendentális körítés, a színészvezetés jellegtelensége vagy a cselekmény közhelyparádéja viszont valóban félelmetes. Pápai Zsolt | vissza az elejére | Ki nevel a végén? Anger Management – amerikai, 2003. Rendezte: Peter Segal. Írta: David Dorffman. Kép: Donald McAlpine. Zene: Teddy Castellucci. Szereplõk: Adam Sandler (Buznik), Jack Nicholson (Dr. Rydell), Marisa Tomei (Linda), Luis Guzman (Lou). Gyártó: Happy Madison / Revolution Studios. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 106 perc.  Dave szelíd és félszeg középosztálybeli férfi, aki még felnõttként is játékmackóval alszik, fél a felelõsségvállalástól és nincsen tisztában azzal, ki is õ valójában. Egyik üzleti útján balszerencsés megjegyzések és félreértések sorozatát követõen mint agresszív, dühkitörésre hajlamos személyt diagnosztizálják. Csoportterápia elvégzésére kötelezik, ahol a cél indulatos természetének és erõszakos cselekedeteinek megfékezése. A hamis diagnózis persze megnehezíti beilleszkedését a normális emberek közé. Mellérendelt pszichiátere (Jack Nicholson alakításában) a hatásosabb kezelés érdekében összeköltözik vele, hogy napi huszonnégy órában felügyelje és irányítsa „betege” életét. Az arrogáns és konfliktust keresõ orvos és a nyájas, béketûrõ páciens összezártságából számos humoros szituáció adódik: közös látogatásuk a buddhista kolostorban vagy Dave munkahelyén a film legjobb percei. Máskor viszont az alkotók engednek a csábításnak, szabad folyást biztosítva a közönségességnek és a vulgáris pszichologizálásnak. A bizarr és valószínûtlen események azonban felkeltik gyanúnkat, hogy mindez csak megrendezett, így a befejezés nem tartogat számunkra meglepetést. David Fincher Játsz/ma  címû opuszának egyfajta kifordított, vígjátéki variációját látjuk többnyire ismerõs elemek felhasználásával. Szerencsére az egyes epizódban kiváló komédiásokkal találkozunk: John Turturro vagy Woody Harrelson nyúlfarknyi szerepekbõl formálnak karaktereket átlendítve bennünket a forgatókönyv egyenetlenségein. A színészeknek és a jól sikerült részeknek köszönhetõen kellemesen szórakozunk és elnézzük a film végének teátrálisságát is.  Mátyás Péter | vissza az elejére | Álomcsapda Dreamcatcher – amerikai, 2003. Rendezte: Lawrence Kasdan. Írta: Stephen King regényébõl William Goldman és Lawrence Kasdan. Kép: John Seale. Zene: James Newton Howard. Szereplõk: Morgan Freeman (Curtis ezredes), Thomas Jane (Henry), Jason Lee (Beaver), Damien Lewis (Jonesy), Timothy Olyphant (Pete), Tom Sizemore (Underhill). Gyártó: Castle Rock / NPV / SSDD Films / Village Roadshow. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 136 perc. Mint egy kényelmes, karácsonyi piacra szánt best of válogatás, úgy szemezget a leghatásosabb Stephen King-motívumokból az Álomcsapda sztorija. A paranormális tehetséggel megáldott négy gyermekkori barát rendes éves találkozóját tartja az indián varázseszközökkel feldíszített erdei házikóban; rejtélyes betûszavakat rajzolnak a párás ablaküvegre, miközben odakint tombol a hóvihar. A jó hangulatnak egy futótûzként terjedõ, roppant kellemetlen bélféreg-járvány, és a katonaság karantén-intézkedései vetnek véget. A közegészségügyi probléma azután a földi életet fenyegetõ, apokaliptikus veszedelemmé nõ, amikor a világûrbõl érkezõ, alakváltó megszállók felfedik valódi arcukat. A fordulatos történetben az önismétlésre hajlamos rémmesegyáros saját mûvei mellett idegen forrásból is szép számmal találni idézetet. Az Állj mellém!-Gonosz-Ragyogás-Végítélet-történetváz Carpenter Dologjából, Ferrara katonai támaszponton játszódó Testrablók-változatából és a Nyolcadik utas a halálból kölcsönzött elemekkel egészül ki. Az összetartó férfitársaságban a meleg-pánikot zavarosan megjelenítõ erõsen fallikus, nyálkás ivadékok pedig mintha Cronenberg szexuális iszony szülte szörnyetegei volnának. Még az Apokalipszis most háborúskodásba belebolondult Kurtz ezredese is beköszön, de rá már tényleg alig jut idõ. Több mint két óra is kevésnek bizonyul a cselekményszálak között vadul ugrándozó és közben mûfajt is többször váltó filmnek témái kibontásához. Az epizódszerûen építkezõ forgatókönyv a Stephen King nagyregényeinek megfilmesítésénél már bevált rövid tévésorozat formájában valószínûleg jobban érvényesülne. Az idegenek invázióját egészen más felfogásban, a hit kalandjaként elmesélõ Jelekéhez meglepõen hasonló, optimista befejezésben külsõ segítséggel végül sikerül elhárítani a veszélyt. Ott a Mindenhatótól érkezik a támogatás, az Álomcsapdában egy szellemi sérült fiúcska bõrébe bújt rivális ûrlény a megmentõ. Mindegy, a lényeg, hogy nem vagyunk egyedül. Kovács Marcell | vissza az elejére | Veszett vad  Hunted – amerikai, 2003. Rendezte: William Friedkin. Írta: David Griffiths, Peter Griffiths és Art Monterastelli. Kép: Caled Deschanel. Zene: Brian Tyler. Szereplõk: Tommy Lee Jones (Bonham), Benicio del Toro (Hallam), Connie Nielsen (Abby), Leslie Stefanson (Irene). Gyártó: Alphaville Films / Lakeshore Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 94 perc. William Friedkin, az Az ördögûzõ és a Francia kapcsolat rendezõje vékonyka fába vágta nagy és recés vadásztõrét, amikor elkészítette a Veszett vad címû filmet, amelyben egy szentimentális erdei gyilkos és egykori kiképzõje – aki mellesleg az FBI kedvenc nyomolvasója – üti, veri és szabdalja egymást. Friedkin mindig kedvelte a csavarmentes, szigorúan lineáris cselekményvezetést, ahol a fõhõs azért ül autóba, hogy az egyik akciójelenet helyszínérõl eljusson a másikéra – miközben a KRESZ-könyv a kesztyûtartó mélyén pihen. A Veszett vad forgatókönyve hasonló felfogásban született, kiegészülve egy kis Szökevény-utánérzéssel, és feldobva a nagyvárosi természetbúvárok néhány hasznos tanácsával. Aaron Hallam (Benicio Del Toro), az amerikai hadsereg különleges egységének katonája, Koszovóban testközelbõl tapasztalja meg a népirtás diszkrét báját, és bár fizikai adottságai kiválóak, pszichikailag már régen felmondta a szolgálatot: a kegyetlen bevetések hatására állatvédõ gyilkoló-gép lett belõle. Amikor hazatérve beveszi magát egy oregoni erdõbe, és vadásztõrével szarvasvadászokat kaszabol le, az FBI rögtön L.T. Bonhamért (Tommy Lee Jones), Hallam egykori kiképzõjéért küld, akinek szintén elege van már az erõszakból. A Veszett vad két, erõszaktól elpártolt túlélõ- és gyilokgép erdõkön, mezõkön és Portland zsúfolt belvárosán átívelõ hajszáját meséli el, flashbackekkel, fegyvermûves gyorstanfolyammal, autósütközésekkel, és sok-sok szúrt sebbel tarkítva. Friedkin a sötét és zavaros háttértörténet és a szereplõk lelkivilágának árnyalása helyett a közelharcra helyezi a hangsúlyt, és ezzel – a New York bandáihoz hasonlóan – a véres pengék és feszülõ arcizmok birodalmában találja meg Amerika lényegét. Csillag Márton | vissza az elejére | X-Men 2 A szuperhõs-képregények univerzumának kedvelt alaphelyzete, mikor az õsellenségek vállvetve szállnak szembe a közös fenyegetéssel; legutóbb a Penge 2. alkotói próbálták kihasználni kétségkívül kecsegtetõ lehetõségeit. Az X-Men második menetében Singer sikeresen sûríti két órába a kényes háromszög-modellhez szükséges komplex cselekményt, emellett ígéretes mutáns-karaktereket vezet be, sõt az elsõ részben indított szálakat is továbbszövi. A mûfajban eleddig példátlan tökéllyel megszerkesztett multiplex narratíva már önmagában elég az elismeréshez – a jól idõzített humor és a hõs-figurákat tovább árnyaló közjátékok mindössze dicséretes extrák, mint Batmobilban az oldalszigony. Ahol a folytatás sérül az alapfilmhez képest az csupán az atmoszférateremtés és bizony az akciójelenetek, ráadásul mindkét gyengének Farkas látja leginkább kárát: rideg fényû hómezõk helyett sötét folyosókon osztja látványos csapásait, a végsõ küzdelem pedig, amit nõi megfelelõjével folytat, csupán szegényes felmelegítése Mystique-kel vívott párbajának. Remélhetõleg a harmadik részben nem saját gonosz énjével kerül szembe, mert az már Supermannél sem jött be – bár egy simára borotvált, álnok Hugh Jackman, Armani-öltönybõl kibukkanó fémkarmokkal talán nem is lenne olyan elvetélt ötlet. X-Men 2 – amerikai, 2003. Rendezõ: Bryan Singer. Szereplõk: Hugh Jackman, Halle Berry, Famke Janssen, Patrick Stewart, Alan Cunning, Rebbeca Romijn-Stamos. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 120 perc. | vissza az elejére | Öcsikém Kisgimnazista CIA-ügynök BMW gördeszkával és röntgen-napszemüveggel fémfaló nanorobotok után kutat az Egyesült Államok egyetlen kémrõl elnevezett középiskolájában. Meséje alapján Zwart filmje az Austin Powers-széria agyhalott matiné-verziójának tûnik, de ezúttal a látszat csalóka, akár útlevélkép a Mission: Impossible-ben. Tizenéves James Bond voltam helyett hagyományos vonalvezetésû kamaszvígjáték pereg kidolgozott akcióbetétekkel és kellõképp komolyan vett romantikus szállal: félre Michael Corben, Cody Banks sokkal inkább rászolgál az Ifjú James Bond megtisztelõ címre.  Agent Cody Banks – amerikai, 2003. Rendezõ: Harald Zwart. Szereplõk: Frankie Muniz, Hilary Duff, Angie Harmon, Arnold Vosloo. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 89 perc. | vissza az elejére | Beszéljünk a szerelemrõl Sophie Marceau rendezõi bemutatkozása fõként a szerzõnõ elõéletének köszönheti, hogy nem merült halk csobbanással feledésbe az évi félszáz filmes lélekrajz hazájában. Nem véletlen választott erõsen önéletrajzi ihletésû szakítási drámát, fõszerepben egy idõsödõ íróval és hamvas mûfordító-feleségével: így a megszokott honi eszköztár (sokatmondóan kitartott közelképek és kézikamerás érzelemkitörések) és a sorsszerû fejlemények helyett legalább az áthallások reménye tartja a lelket a kandi közönségben. Az exférj bõ tíz éves verziója talán kevésbé õszinte – Zulawski lázas éjszakái mégis százszor szebbek, mint Marceau finomra szûrt nappalai. Parlez-moi d’amour - francia, 2002. Rendezõ: Sophie Marceau. Szereplõk: Judith Godréche, Niels Astrup. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 98 perc. Varró Attila | vissza az elejére |

http://www.filmvilag.hu