Amikor a nyolcvanas éveken megjelent Donna Haraway Manifesto for Cyborgs címû könyve, amely az egyre jobban elgépiesedõ modern ember és az õt körülvevõ technicizált környezet kapcsolatát újfajta kibernetikus linkek létrejöttén keresztül értelmezte, valószínûleg senki sem sejtette még, hogy ez a tudományos prófécia az Internetnek köszönhetõen hamarosan véres valósággá válik. Az egyre táguló és ragacsosabbá váló világháló gigászi fonadéka a kilencvenes évek második felére magába szõtte a modern lét összes fontos kellékét. Az információt, a kultúrát, a kommunikációt, a szórakozást; a nemiség élményét keresõ ember akaratán kívül valóban egy kibernetikus rendszer részévé vált, s a pókhálóba kerülõ légyhez hasonlóan annál jobban beletapadt e láthatatlan fonadékba, minél vadabbul kapálódzott. Az Internet különlegessége abban rejlik, hogy nem csak egy újfajta realitás megtestesülésévé, hanem ezzel párhuzamosan egy új típusú kollektív tudatalatti hordozójává vált az évtized végére. Érdekes, bár e cikk terjedelmét sokszorosan felülmúló kísérlet lenne az Internetet egy újfajta kollektív hallucinációként, a jungi tudattalan egy olyan új formájaként értelmezni, amely a beavatottak számára a mítosz élményeit hozza vissza. A hálóra kapcsolódók közös extázis- élményeket élhetnek át, ezek kiváltója, motorja, szervezõeleme már nem a törzsi szeánsz, hanem az adott site köré szervezõdõ virtuális rituálé. 
Az Internetre kapcsolódó, testét hátrahagyó „behatoló” különféle ismeretelméleti burkokat áttörve hatol az egyre mélyebben fekvõ, egyre rejtettebb titkok felé: a Google keresõje külsõ héj, a meghatározott témájú honlapok szövete a második, a keresett honlap a harmadik, végül a mélyen rejtezõ titkos nucleus-t egy meghatározott azonosító és a jelszó, vagyis a csupán beavatottak számára kiismerhetõ kód, varázsszó, rítus nyitja meg. A jungi mandalák körein áttörõ behatoló tehát egyre mélyebb bugyrokat ismer ki, és ebben a közegben végül például a chat, vagy a netes számítógépes játék esetében közös élményeket élhet át a hasonló rituálékon átment partnerekkel. Ha továbbvisszük a jungi párhuzamot, azt mondhatjuk, hogy a világhálón szörfözõ ember bolyongása során voltaképp olyan elraktározott, összesûrített, eklektikus masszába olvadó archetípusokkal találkozik, melyek különlegessége abban rejlik, hogy nem zárt, hanem nyitott rendszerek, vagyis modifikálhatók, letölthetõk, átrendezhetõk, újfajta rendszerré építhetõk. 
A virtuális valóság filmek reneszánsza a kilencvenes évek közepére tehetõ, vagyis szembetûnõen egybeesik az Internet, és a számítógépes játékok elõretörésével. A hatás közvetlen, és egyértelmû. A filmek fõhõsei az internetezõkhöz hasonlóan zárt virtuális közegekbe lépnek, ahol nem csak újfajta információs, hanem új etnográfiai, szociális, kulturális rendszer részeivé válnak, s innentõl kezdve minden cselekedetük ezen új erõvonalak mentén rendezõdik el. Az internetezõket, az online játékok részvevõit kollektív álmukhoz a kábelek, drótok köldökzsinórja kapcsolja: ezen keresztül szívják föl virtuális álomlétük tápanyagait. Johnny Mnemonicot, a Mátrix Neóját, az eXistenZ vagy a 13. emelet hõseit már a központi idegrendszert közvetve vagy közvetlenül stimuláló apró chipek és diódák vezetik az „árnyak” világába. Máshol kemikáliák váltják ki a látomást: a Dark Cityben, vagy a Meztelen ebédben a Szép új világ ihlette vegyi anyagok nyitják meg a kollektív álom kapuit. A Mátrix fekete telefonja hasonló funkcióval bír: az ósdi készülék afféle szerény utalás az Internetre, ám az a különlegessége, hogy a modem itt nem a be-, hanem a kilépés eszközévé válik. 
A valóság és az álom, realitás és a hallucináció, a tudatos és a tudatalatti, a kint és a bent egymást metszõ vagy épp egymást magukba foglaló körei mindegyik idézett filmben megtalálhatók: a hõsök folyton ki-be lépkednek az álom-valóság kapuin, de aztán a nézõkhöz hasonlóan õk is egyre jobban összekavarodnak, mert a Hosszú alkony hõsnõjéhez hasonlóan minduntalan azt tapasztalják, hogy a kiismertnek vélt új környezet voltaképp csak egy elõzõ tükörképe vagy reciproka. A legdrasztikusabb játék talán a Meztelen ebédben és az eXistenZben figyelhetõ meg, ahol végletesen összekavarodik a valóság és a hallucináció élménye, és a két világra nyíló kapuk a film végén is nyitottak maradnak.  
Az álom olyan birodalom, ahol a tér és az idõ öntörvényûen mûködik, az állandóságot pedig felváltja a folytonos metamorfózis. A virtuális világban a tér és az idõ ugyancsak új, absztrakt értelmet nyer: az Interneten másodpercek töredéke alatt ugorhatunk át egyik site-ról a másikra, egyik városból, vagy épp kontinensrõl egy másik dimenzióba, s a teleportáció a számítógépes játékokban is alapvetõ motívum. Az idõ, ahogy ezen játékok pause, vagy épp load/save funkciója mutatja, ugyancsak értelmét veszti a virtuális környezetben: linearitás helyett körkörösség, állandóság helyett fragmentális szerkezet jellemzi. A virtuális valóság filmjeikben a fõhõsök számára ismeretlenek a tér és az idõ törvényei: Neo nem csak a felhõkarcolók között szökell játszi könnyedséggel, de Johnny Mnemonic-hoz hasonlóan, a „hálóra kapcsolódva” pillanatok alatt átröppen egyik helyszínrõl a másikra. A klip különös idõcsomag, afféle zip formátum, mely a zene unzip programjával bontható fel, és a Mátrix egyik legkülönlegesebb klip-stíluseleme, a rendkívül látványos, ámde igencsak felszínesen alkalmazott idõlassulás és -gyorsulás ugyancsak az álomdramaturgia idõszemléletét idézi.  
A szereplõk egymásba-alakulása, a jó és a rossz gyakori helycseréje, a transzszexualitás szintén olyan motívumok, amelyek rokonítják a virtuális valóságokat a kollektív álmokkal és hallucinációkkal. Platón szerint az ember ideális, édeni állapota a férfi és a nõt még egyetlen személyben egyesítõ androgün „gömbember” volt, és az ember elveszett édenkertjét kétségbeesetten keresõ kollektív álmok és rítusok mintha csak ezt az állapotot próbálnák visszaállítani. Jung rengeteget foglalkozott a hermafroditizmus õsi mítoszokban, alkímiában és misztikus irányultságú mûvészetekben betöltött szerepével, és Eliade hasonló módon tanulmányozta a transzszexualitás szerepét a törzsi rítusokban és ábrázoló mûvészetekben. A számítógépes játékok és az Internet világában mindennapos dolog a transzszexualitás: a férfiak nõi, a nõk férfi karaktereket irányíthatnak, a chat köztudottan olyan közeg, ahol könnyedén bújhatunk az ellenkezõ nemûek bõrébe és ruhájába. Mintha a maguk szerény módján a filmek is ezt az élményt keresnék: a transzszexualitás motívuma szinte valamennyi virtuális valóság-filmben megtalálható. A legszembeötlõbb példa az androgün jellegû Keanu Reeves, aki a mûfaj elsõszámú sztárjává, ikonjává vált. A „férfias” hermafrodita, azaz Neo „nõi” megfelelõje Trinity: egyikõjük a férfiba öntött nõ, másik a nõbe öltözött férfi. 
Az álomkutatás a század közepe óta foglalkozik behatóan az álmok színtanával, s bár a mai napig nem született igazán átfogó „álom-színelmélet”, a legtöbb „álomtudós” egyetért abban, hogy az álmok erõsen stilizált színvilágot alkalmaznak. Nagyon sokáig tartotta magát az a nézet, hogy az álmok színtelenek, csupán a fekete a fehér és a szürke különféle árnyalatait láthatjuk; ugyanakkor a pszichoanalitikus Heinz Kohut az amerikai technicolor filmek színvilágához hasonlította a lázálmok színeit, azt állítva, hogy a színek intenzitása gyakran egyenes arányban van a lázálom erejével. A mágiát a vizuális mûvészetek gyakran azzal sugallják, hogy kevesebbet, vagy épp többet mutatnak a kelleténél: a „túl kevés”  hiányérzetet eredményez, ezért a meg nem mutatott titok keresésére ösztönöz, míg a „túl sok” a kulisszaréteg lefejtésének vágyán keresztül teremti meg ugyanezt a hatást. A színtelenség és a színtúlburjánzás, az üresség és a túlzsúfoltság mágikus erejére a szimbolisták óta szinten minden misztikus mûvész ráérzett tudat alatt. Az Internet, a számítógépes játékok, a sci-fi filmek kilencvenes évekbeli technicolor színeit az utóbbi években mintha különös monokrómia váltaná fel: a legjobb példa erre a Mátrix kamerájának tompa színpalettája. A Mátrix nagyszerû példa a virtuális világok és az álom, vagy az Aldous Huxley által leírt drog-víziók lebegés-, és levitációs élményére is: úgy tûnik, a virtuális környezetben nem csak a szereplõk, hanem a fizikai törvények is a hipnagógia állapotába kerülnek.        
 Az álommátrix különös virtuális tengelye mentén megfordul, helyet cserél, és ezzel is átértelmezõdik a valóság és az álom, a realitás és a hallucináció viszonya. Bár a lét és a nemlét, a tér és az idõ, férfiasság és nõiesség végleges összekavarodásának, felismerhetetlenné válásának, felcserélõdésének ideje talán még messze van, mégis egyre aktuálisabb lenne megírni Donna Haraway mûvének parafrázisát, Manifesto for Man címmel.