Hollywoodi történet
A számat figyeld
Kínzó mindennapok
Császárok klubja
A Nap könnyei
A mag
Donnie Darko
Frida
Egy veszedelmes elme vallomásai
Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt
A Zu legendája
Széftörõk
Szakítópróba
Johnny English
Tökös csaj
 

Hollywoodi történet Hollywood Ending – amerikai, 2002. Írta és rendezte: Woody Allen. Kép: Wedigo von Schultzendorff. Zene: Redd Evans. Szereplõk: Woody Allen (Waxman), Tea Leoni (Ellie), Treat Williams (Hal), Mark Rydell (Ed). Gyártó: DreamWorks. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 114 perc. Van egy rendezõ. Régi nagy név. Megöregedett Viszont mégis nagyon sóvárogja a Nagy Visszatérést. Évrõl évre halványul múlt idõk Oscarjainak fénye, és a Woody-alteregóra többé filmet nem bíznak. Ha rábíznák, elszúrná. Innen indul a bonyodalom, kibontakozik, lezáródik. Mert amúgy egyszerû az egész: mégis rábízzák, és õ mégis elszúrja. Hogy hogyan szúrja el (nyilván mindig másképpen), ez lehet érdekes a kívülállónak, de nyilván nem érdekes a film producerének. A producer szempontjából színtiszta unalom. Mindig más, de mindig ugyanaz. Például a pszichoszomatikus vakság. Használhatatlan filmmûvésznél a biztos bukás okainak örökös érdekessége és eredetisége – papírforma.  Van egy rendezõ. Régi nagy név. Woody Alennek hívják. Sok filmet csinál: hogy mindig ugyanolyat, vagy egyre gyengébbeket – megoszlanak a vélemények. Témája szerint azért mindegyik érdekes, a rossz is, tehát az érdekesség nála papírforma. Az is papírforma, hogy mindegyiket úgy fogja megcsinálni  – sikertelen mait és közepesen sikeres holnapit –  mint aki nagyon sóvárogja a maga mindig érdekes témáival a Nagy Visszatérést.  Legújabb érdekes témája pedig egy rendezõ, aki nagyon sóvárogja. Egy régi nagy név. Aki még mindig érdekes, de éppen érdekességében unalmas, mert nála az érdekesség a papírforma. Akinek nem volna szabad filmet csinálni, hiszen megöregedett,  és mégis csinál, és elrontja. És persze érdekes okból rontja el. Ez volna az érdekes téma, érdekes üzenettel. Az érdekes üzenet: ezzel az érdekesség-hajhászó, modoros, hisztis, nárcisztikus lélekkel, ha az ember már úgyis öreg, ha az emberben már úgysem bíznak, csak tucat-filmet lehet alkotni.   És tessék: Woody Allen (az igazi) csinál egy újabb tucat-filmet. Vagyis a tételt bizonyítja. Vagyis nem bizonyítja: hiszen csak jó filmben mutathatná meg hitelesen, hogy a maga érdekességeibe belezavarodott öreg rendezõnek szükségszerûen rossz filmet kell csinálnia. Vagyis mégis bizonyítja: ezzel a paradoxonnal. Hogy a személyesség sem garancia a jó filmre, az önsajnálat sem, a téma bizarr érdekessége sem, az õszinteség sem. Jó, mondjuk az õszinteség – az igazi – garancia volna. Az igazi õszinteséget azonban az önszeretet képes agyonnyomni. Ha legalább ez a nagyon öreg ember egyszer kevésbé dekoratív hölgyekkel szerettetné meg magát történetei végére. Ha legalább egyszer nem tenne úgy, mint akinek ez még mindig kijár. Ha legalább a happy end külön kis sugallatával, miszerint, ami Amerikában blöff, azt Európában beveszik a sznobok, mint filmmûvészetet  – nem sértene meg engem, minket személyesen.  Mert hogy megsért. Húszegynéhány esztendeje, az Annie Hall idején, még pontosan tudta, hogy ez a filmmûvészeti kettõs mérce másképpen van. Harminc esztendeje gondolta ugyanígy, de akkor még megilletõdve. Akkor még igazi Európa-komplexusai voltak. Most pedig tessék, egy gyenge záró-poén kedvéért elárul bennünket.  Szóval van egy rendezõ. Nagy név. Megöregedett. Hirsch Tibor | vissza az elejére | A számat figyeld Sur mes levres – francia, 2002. Írta és rendezte: Jacques Audiard. Kép: Mathieu Vadepied. Zene: Alexandre Desplat. Szereplõk: Vincent Cassel (Paul), Emmanuelle Devos (Carla), Olivier Gourmet (Marchand), Olivier Perrier (Masson). Gyártó: CNC / Cine B / Pathé / France 2. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 118 perc. Egy lány szuperközeliben hallókészüléket tesz a fülébe: a film elsõ képe exponálja a témát. Carla (egy cég fiatal elõadója) készülék nélkül nem hall, szájról viszont kitûnõen olvas. Így azt is megtudja, amit elhallgatnak elõle: kollégái ki nem állhatják, csúnyának tartják. Pedig nem lenne az, ha nem járna-kelne leszegett fejjel, ha a magányosság, a kielégítetlenség, az állandó gyanakvás nem torzítaná keserû fintorba arcát. (Emmanuelle Devos mesterien formálja meg Carlát, César-díjat kapott érte.) A lány asszisztenst vesz maga mellé: Pault, aki frissen szabadult a börtönbõl, rablásért ült. Izgalmas, ellentmondásos kapcsolat veszi kezdetét. Nem tudni, melyikük a kiszolgáltatottabb: a világéletében partnert nélkülözõ, egy férfi figyelmére vágyó Carla, vagy újdonsült beosztottja, akinek õ ad munkát, õ szerez szállást. Mindkettejüket a másik köti a „normális világhoz”. Miután a lány felhasználta Paul tolvajlási szakértelmét (saját igazságtalan hivatali mellõzöttségét orvosolandó), ahogy az várható volt, immár a fiún a sor, hogy hasznát vegye Carla különleges képességének. A szájról olvasás kiváló eszköznek bizonyul a rablók megrablására. Sajnálkozni kezdenénk, hogy bizony véres krimibe fordul az érzékeny lélektani dráma, ám a stílus változatlansága figyelemre int: talán nem az alkotók gondolkodnak sztereotípiákban, hanem mi. A bûnügy fordulatai ugyanabban a „folyamatos töredezettségben” (sok elsötétüléssel és kivilágosodással) tárulnak elénk, mint korábban a jellemábrázolás finom nüanszai. Ez szöget üt a fejünkbe: talán így hiteles. Talán kellett a kaland, fõként pedig a pénz közvetítése ahhoz, hogy hõseink egymásra találjanak. Hogy áldássá váljék az átok. Harmat György | vissza az elejére | Kínzó mindennapok  Trouble Every Day – 2002, francia. Írta és rendezte: Claire Denis. Kép: Agnes Godard. Zene: Tindersticks. Szereplõk: Beatrice Dalle (Coré), Vincent Gallo (Shane), Tricia Vessey (June), Alex Descas (Léo). Gyártó: Rezo Productions. Forgalmazó: Cirkogejzír - Másképp Alapítvány. Feliratos. 100 perc. Mielõtt a férfi elmegy hazulról, gondosan bezár ajtót, ablakot. Rosszat sejtünk. Azt hisszük, mániákus õrült tartja fogságban csinos és védtelen áldozatát. Pedig dehogy: a férfi, épp ellenkezõleg, a gyanútlan külvilágot óvja a nõ (tulajdon felesége) vérszomjas vágyaitól. Valamikor mindketten agykutatással foglalkoztak egy kutatólaboratóriumban, de -- hogyan, hogyan nem -- valami titokzatos kór fertõzte meg a feleségét. A tünet: fékezhetetlen nemi vágy, és szeretkezés közben a partner irgalmatlan szétmarcangolása. A kutatóprogramban egy amerikai orvos is részt vett, õ most nászutasként tér vissza fiatal feleségével Párizsba. Ez a történet másik szála. Az amerikai kétségbeesetten próbál az idõközben eltûnt két munkatárs, a francia orvos és felesége nyomára bukkanni. A franciának, persze, jó oka van, hogy töröltesse magát a nyilvántartásból: a kulcsra zárt házból ki-kiszökõ imádott vámpírfeleség átlagosan egy kamionost fogyaszt hetente. (A hulla eltakarításáról a férj gondoskodik.) Közben kiderül: megkapta az amerikai is a titokzatos betegséget. Baljós felismerés, ha történetesen nászutas az ember... A film kis költségvetéssel és jellegtelen helyszíneken forgatott minimáltörténet, néhány ötlettel és szándékosan semmitmondó dialógussal. A rendezõnõ kínosan vigyáz, hogy a látvány ne sokkoljon: a kamera gyakran fényképezi testközelbõl az üzekedõ párokat, és a véres jelenetek közben illedelmesen elsötétül a vetítõvászon, csak jajveszékelést és halálhörgést hallani. Utolsó kép: az amerikai orvos – aki a szálloda takarítónõjével ez egyszer engedett a gyilkos késztetésnek - a zuhany alatt már lemosta magáról a vért, amikor benyit a gyanakvó feleség. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy a film pontosan ott ér véget, ahol az igazi izgalom végre elkezdõdne... Ádám Péter | vissza az elejére | Császárok klubja Emperors’ Club – amerikai, 2002. Rendezte: Michael Hoffman. Írta: Ethan Canin novellájából Neil Tolkin. Kép: Koltai Lajos. Zene: James Newton Howard. Szereplõk: Kevin Kline (Hundert), Emile Hirsch (Sedgewick), Embeth Davidtz (Elisabeth), Rob Morrow (James). Gyártó: Fine Line Features / Liveplanet / Horsepower Films. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 109 perc. William Hundert a görög-római történelem professzora egy keleti parton fekvõ magániskolában, a hetvenes években. Gazdag emberek gyerekeit oktatja magas színvonalon, miközben jellemüket, erkölcsüket is formálja. A félév során új diák érkezik az osztályba. Sedgewick egy szenátor önzõ és elkényeztetett fia, aki kibújik az iskola szigorú normái alól. Dohányzik, férfi magazinokat lapozgat és Mao képét akasztja szobája falára. A beképzelt, tudatlanságára büszke ifjú tanára tudásától és emberi tartásától fellelkesülve évfolyamának egyik legjobb tanulója lesz, így elindulhat a Julius Caesar versenyen, a gyõztes történésznek járó babérkoszorúért. A film morális példázata mögött kettõs emberi dráma zajlik. A tanár tudós apja emlékének árnyékában él, bensõséges érzelmi szálak fûzik egyik kollégája feleségéhez, ám szerelmük kimondatlan és beteljesületlen marad. Az ókori gondolkodók nyomán hirdeti, hogy az ember jelleme a sorsa, ennek megfelelõen él és tanít. Elhivatottságával, etikai elveivel szembesül, amikor huszonöt évvel késõbb ismét találkozik egykori diákjaival. Sedgewick jellemét ellenben politikus apja alakítja, ezért vonakodik a tanár által kínált példa követésétõl. Ambiciózus, kizárólag a nyerésre összpontosít, célja elérése érdekében a csalástól, az álnok módszerektõl sem riad vissza. Nagy jövõ elõtt áll, noha tisztában van gyengeségeivel, önbecsülése pedig romokban hever. Akik szerették a Holt Költõk Társaságát, azoknak most sem kell csalódniuk. A Császárok klubjában a tanár-diák konfliktusból fakadó felismerések, igazságok könnyen olvashatók, a magatartásminták jól elhatároltak, követhetõk vagy elutasíthatók. Igaz, a felvázolt karakterek kissé merevek, mintha lombikban születtek volna, a történetet pedig áthatja a nosztalgia, olykor a szentimentalizmus légköre. Kevin Kline Oscar-díj gyanús alakítása és Koltai Lajos operatõri munkája viszont feledtetik kifogásainkat. Mátyás Péter | vissza az elejére | A Nap könnyei Tears of the Sun – amerikai, 2003. Rendezte: Antoine Fuqua. Írta: Alex Laskell és Patrick Cirillo. Kép: Mauro Fiore. Zene: Steve Jablonsky. Szereplõk: Bruce Willis (Walker), Monica Bellucci (Lena), Cole Hauser (Atkins), Johnny Messner (Lake). Gyártó: Cheyenne Enterprises / Revolution Studios. Forgalmazó: Intercom. Feliratos. 118 perc.  Hollywood újabb filmben hatódik meg az amerikai katona nagyszerûségétõl. A Nap könnyei ezen kívül semmi másról nem szól. A helyszín Nigéria, de ennek semmi jelentõsége, a filmben csupán olyan helyet jelent, ahol afro-afrikaiak gyilkolják egymást a dzsungelben. Egy Bruce Willis által vezetett különleges alakulat azt a feladatot kapja, hogy mentsen ki a törzsi viszálykodás zûrzavarából egy amerikai orvosnõt (Monica Belluci). A gond csak az, hogy az embervadász milíciák bosszúja elõl Monica magával szeretné vinni mind a 70 ápoltját. A kõarcú Bruce-ban megmozdul az emberbarát, és felettesei parancsával szembeszegülve nekifog, hogy átmentse a teljes erdei kórházat a határon. Háború, népirtás, hepiend, nagy célok és kisemberek. Újabb háborús brosúra a US Army Üdvhadsereggé válása sorozatból – valahol az Ellenséges terület és a Sólyom végveszélyben között –, az elõzõhöz képest kicsivel több népirtás, az utóbbinál kicsivel kevesebb látványköltség felhasználásával. A film abban is követi elõdeit, hogy a színészt pusztán a többinél drágább díszletelemnek tekinti. Nem tudom például, sikerült-e valakinek ennél kevesebbet kihoznia Bruce Willisbõl, Monica Belluci egyetlen szerepe pedig a durcás szájtartás és a dekoltázs õserdei viseletének bemutatása. Rajtuk kívül a többiek egyáltalán nem léteznek – a bennszülött feketék mondjuk kicsit jobban nem léteznek, mint a kommandósok. Mivel a konfliktus, valamint a karakterek és jellemek kidolgozottsága nem képes megütni a telefonkönyv szintjét sem, így a hatáskeltés a harc látványára és a szájbarágós morális tanulságra marad. Ennek megfelelõen röpköd a gránát, hull a pálmalevél, lélekfacsaró betétként pedig a háború borzalmainak naturalista ábrázolását kapjuk, mindezt invenciótlan, lapos profizmussal. Az itt-ott fellelhetõ részértékeket azután a filmvégi dagályos pátosz nullázza le. A Nap könnyeinek így végül egyetlen tanulsága marad: a háború csúnya dolog, de kiválóan fényképezhetõ. Vaskó Péter | vissza az elejére | A mag The Core – amerikai, 2002. Rendezte: Jon Amiel. Írta: Cooper Layne és John Rogers. Kép: John Lindley. Zene: Christopher Young. Szereplõk: Aaron Eckhart (Keyes), Hilary Swank (Beck), Tchéky Karyo (Szergej), Delroy Lindo (Dr. Brazleton). Gyártó: Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 135 perc.  A történelem során több hódító hadsereg is próbálkozott Róma lerombolásával, de annyira teljes siker egyikük próbálkozását sem koronázta, mint A mag számítógépes grafikusainak mesterkedését. Igaz, õk nem valami stratégiai fontosságú hatalmi szimbólumot akartak megsemmisíteni, csak érzékletesen illusztrálni óhajtották a veszélyt, ami katasztrófafilmjükben a Földet fenyegeti. Emberek esnek össze holtan az utcán, városi galambok támadnak a turistákra, furcsa légköri jelenségek borzolják a kedélyeket világszerte. A bajt itt nem genetikailag sérült óriáshüllõ, és nem ûrbõl pottyanó meteor hozza, hanem egy sokkal megfoghatatlanabb dolog: a Föld elektromágneses tere zavarodott meg. A katonák megrémülnek, a tudósok töprengenek, aztán az Egyesült Államok vezetése, mint szokott, a tettek mezejére lép. Ha a gond bolygónk magjában van, akkor oda kell menni, és az üzemzavart el kell hárítani. Rekordidõ alatt megépül a csodajármû, ami képes a kõzetrétegeken iszonyatos sebességgel több ezer kilométer mélyre hatolni, tudósokból és ûrhajósokból feláll az akciócsoport, és elindul a fortyogó lávatömegek birodalmába. Ott persze egyebek mellett az is kiderül, mi okozta a Föld magjának leállását. A cselekmény teljes mértékben kiszámítható nyomvonalon halad, de nem ez a fontos. A film a trükkök miatt készült, és meg kell hagyni, olyat mutat, amit még nem láttunk: azt, hogy mi van odalenn, mélyen a talpunk alatt. És mivel még nincs ember, aki ezt a saját szemével látta volna, a képalkotó fantázia színes mozgóképkölteményeit látjuk a vásznon. Ami helyenként érdekes, de magukkal ragadó történet és figurák nélkül -- hiába a másodvonalbeli sztárparádé -- mindez csak egy felejthetõ-eldobható moziélmény marad. Nevelõs Zoltán | vissza az elejére | Donnie Darko Donnie Darko – amerikai, 2001. Írta és rendezte: Richard Kelly. Kép: Steven Poster. Zene: Michael Andrews. Szereplõk: Jake Gyllenhaal (Donnie), Holmes Osborne (Eddie), Maggie Gyllenhaal (Elizabeth), Mary McDonnell (Rose), James Duval (Frank). Gyártó: Adam Fields Productions / Gaylord /Flower / Pandora Cinema. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 113 perc.  Bébi-Lynch – így a verdikt a Donnie Darkót illetõen. Már megint ez a féktelen vágy, hogy elhelyezzük az újonnan érkezõket a magunk megnyugtatóan elrendezett univerzumában. Kényelmes, de félrevezetõ módszer. A Donnie Darko ráadásul szinte tálcán kínálja a mindenféle irányzattal, elõzménnyel, trenddel való összehasonlítást. Kertvárosi misztériumjáték, a mézeskalács homlokzatok mögötti kispolgári moszattelepek kíméletlenül abszurd megvilágítása – kiáltsunk Lynch-et! Megannyi nyitva hagyott, látszatra megválaszolt, egyszersmind tucatnyi alternatív megoldást is kínáló kérdés. Kicsoda Donnie Darko? Zavart kamasz, tépelõdõ megváltó, white trash rebellis? A helyi mozi mindenesetre a Krisztus utolsó megkísértését és az Evil Deadet vetíti Halloween éjszakáján. Nem lehet véletlen. Micsoda a Donnie Darko? Sci-fibe hajló intellektuális labirintus? Az amerikai álom ízekre szedése ezeregyedszerre? Kicsoda Frank, a Darko fiúnak idõrõl-idõre megjelenõ óriásnyúl, aki megismerteti Donnie-t a világvége beköszöntének pontos dátumával?  A Donnie Darko feladványai szerencsés csillagzat alatt született mozisták számára talán már elsõre is megfejthetõk. A rejtély megoldása, Donnie küldetésének valós vagy képzelt volta, a hallucinációk/jelenések, kódolt üzenetek, rejtetett összefüggések feltérképezése izgalmas szellemi munka. A bizarr fordulatok, nosztalgikus pop-balladákra komponált álomszerû jelenetsorok mögött azonban ott húzódik a valóság abszurd rétege, s itt ez a kapocs, ami mint a nyakra tekeredõ köldökzsinór, összeköt ezzel a történettel. Az örök kívülállóval, a nagy kamaszkori illúziókkal, a világ árulásával, a hamis prófétákkal. Végre egy zavarba ejtõ mozi. Vigyázat, a Donnie Darko nagyon is alkalmas a nyugalom megzavarására.  Jól van ez így, nagyon is jól.  Köves Gábor  | vissza az elejére | Frida Frida – amerikai, 2002. Rendezõ: Julie Taymor. Írta: Hayden Herrera könyve alapján Clancy Sigel, Diane Lake, Gregory Nava és Anna Thomas. Kép: Rodrigo Prieto. Zene: Elliot Goldenthal. Szereplõk: Salma Hayek (Frida Kahlo), Alfred Molina (Diego Rivera), Geoffrey Rush (Trockij), Edward Norton (Rockefeller). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 113 perc. Felénk kevéssé ismert képzõmûvész-zseni életébõl készített filmet Julie Taymor. Alkotása az életrajzi film szigorúan dokumentarista irányát képviseli és ennek örülnünk kell, mert Frida Kahlo a miénk. A XX. századi latin-amerikai képzõmûvészet fontos alakja ugyanis apja révén félig magyar, magyar zsidó volt. Erre szolgáló bizonyíték a jelentõs részben portrékat festõ, munkáira elõszeretettel szöveget is író Kahlo képein is fellelhetõ. Sajnos azonban e pontos – vagy, legalábbis pontosnak tûnõ – filmben Kaló Vilmos, az Aradról Németországon át Mexikóba települt fényképész Taymornál (és nem csak nála) németként szerepel.  A Frida címû film kettõs portré: viharos házasság történelmi, tárgyi környezetét tekintve precíz ábrázolata. Kahlo szerelme, örök társa, férje Diego Rivera, a szintén világhírû mexikói forradalmár-festõmûvész. A film precízen veszi végig Frida saját, majd a két ember közös történetét, bõségesen, néha már kissé modoros pontossággal merítve a festõmûvész képeinek világából, a róla készült fotókból. Salma Hayek játéka viruló, csodás és hihetõ kamaszlányt, s halálos ágyán fekvõ, negyvenhét éves asszonyt megörökítve is hiteles. Feladata óriási: modellje tizennyolc esztendõsen, egy baleset következményeként örökre eljegyezte magát a szenvedéssel: darabokra tört medencecsontja, súlyosan sérült gerince soha nem gyógyult meg többé. Kahlo képeinek modellje nagyrészt elgyötört, meddõségre ítéltetett teste lett: saját, fájdalmasan gyönyörû vonásait szinte havonta örökítette meg. Társa, Rivera (Alfred Molina alakítja, néha kissé sekélyesen) az óriás termetû, hedonista festõzseni hûtlenkedésével keserítette meg életét, ám a szépséges Kahlo idõvel megtanult revansot venni. Taymor Kahlo varázslatos mûvészetébõl építi fel a film képi világát: igyekezetét jobbára siker koronázza. A század egyik nagy történetét látjuk e kissé ingadozó minõségû filmben. Halász Tamás | vissza az elejére | Egy veszedelmes elme vallomásai Confessions of a Dangerous Mind – amerikai, 2003. Rendezte: George Clooney. Írta: Chuck Barris önéletrajza alapján Charlie Kaufman. Kép: Newton Thomas Sigel. Zene: Alex Wurman. Szereplõk: Sam Rockwell (Chuck Barris), Drew Barrymore (Penny), George Clooney (Byrd), Julia Roberts (Patricia). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 113 perc. Charlie Kaufman hosszú évek óta az elsõ forgatókönyvíró Hollywoodban, aki nemcsak menten felismerhetõ saját kézjeggyel, de rövid karrierje ellenére máris komoly rajongótáborral, sõt követõkkel rendelkezik – nem csoda, hogy már negyedik játékfilmjénél vette a bátorságot, s eddigi modelljei után önmagát emeli fõhõs-szerepbe (Adaptáció). Az Egy veszedelmes elme vallomásaiban Kaufman a mozisztár Malkovich után a hetvenes évek egyik leghírhedtebb média-sikeremberének agytekervényeibe kalauzolja el közönségét: Chuck Barris – amellett, hogy az amerikai televízió történetét olyan jelentõs mérföldkövekkel gazdagította, mint az elsõ párválasztó-vetélkedõk és a tehetségtelenek kimittudjaként elhíresült The Gong Show – mindmáig az egyetlen tévés személyiség a világon, aki saját bevallása szerint több mint 30 embert gyilkolt meg CIA ügynökként a hidegháború idején. Önéletrajza szûk egy évtizedig vándorolt stúdióról stúdióra, mígnem a valóság és fikció közös homályzónájához vonzódó Kaufman kezében végre filmalapanyaggá alakult, majd – a közelmúlt megújult lelkesedésének köszönhetõen a félmúlt botrányos tévészemélyiségei iránt (Ember a Holdon, Auto Focus) – George Clooney elsõ rendezéseként meg is valósulhatott. Az eddigi szerencsés rendezõválasztásnak hála, Kaufman ironikus, szürreálba hajló humora, valamint karakterorientált történetvezetése többé-kevésbé visszaköszönt a kész mozifilmekben – Clooney azonban videóklipes elõdeinél gyengébb stilisztának és jóval szárazabb egyéniségnek bizonyul. Hiába az életút változatos évtizedeihez rendelt önálló látványvilág (a Technicolor ötvenesektõl a kézikamerás hetvenesekig), a jó érzékkel megválasztott karakterarcok (epizódszerepekben a Tripla vagy semmi teljes sztárgárdájával), és a helyes paranoia-film utalások a Hálózattól a Parallax View-ig – az Egy veszedelmes elme vallomásai megmarad a lelkes középszínvonalon. Sem az Ember a Holdon torokszorító showman-portréjáig nem jut el (Rockwell szimpatikus igyekezete ellenére), sem a John Malkovich-menet kihívásokkal teli, abszurd fantáziavilágáig – amolyan 3 és feledik film, két szint között rekedve. Varró Attila | vissza az elejére | Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alatt How to Lose a Guy in 10 Days – amerikai, 2003. Rendezte: Donald Petrie. Írta: Kristen Buckley, Brian Regan és Burr Steers. Kép: John Bailey. Zene: David Newman. Szereplõk: Kate Hudson (Andie), Matthew McConaughey (Ben), Kathryn Hahn (Michelle), Annie Parisse (Jeannie). Gyártó: Robert Evans Company. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 116 perc. Donald Petrie romantikus komédiájában a jól ismert fogadás-sémához nyúl vissza. A tinivígjátékokban (Tíz dolog, amit utálok benned; A csaj nem jár egyedül) már bevált klisével (az egyik fél eleinte csak fizetség fejében, illetve fogadásból színlel érdeklõdést a másik iránt) a rendezõ itt a fiatal felnõtteket célozza meg, hiszen hõseink a Cosmo-görlök és yuppie-k közül kerülnek ki. Petrie azonban filmjében többszörösen is duplacsavarral él: esetünkben ugyanis egyik fél sem játszik tisztán. Andie csak kísérleti nyúlnak használja készülõ cikkéhez Bent, aki viszont fõnökével kötött fogadást arra, hogy a lány még a kitûzött határidõ elõtt beleszeret. További csavar, hogy az eleinte igazi sütiként viselkedõ Andie – aki egy trendi nõi magazinnál ír hepi cikkeket és életmentõ capuccinóval siet egy pasi miatt hüppögõ barátnõje segítségére – valójában baseball-rajongó vagány csaj, és a továbbiakban csak Ben kedvéért játssza a Barbie babát.  Miközben a film végigskálázza, hogyan hozhat egy nõ kínosabbnál kínosabb helyzetekbe egy férfit, néhány igazán jó poén is elõkerül (a Meg Ryan-filmen elérzékenyülõ „kidobóember” például felejthetetlen) – Donald Petrie A szomszéd nõje mindig zöldebb, a Kedvenc marslakóm és a Beépített szépség után rutinosan oldja meg a helyzetkomikumra épülõ jeleneteket. A dramaturgiailag tökéletesen – és ugyanakkorra – idõzített kölcsönös leleplezõdés után a szerelmesek egymásra találása persze nem kerülhetõ el, és elõtte még sajnos egy zenés-dalos végjátékon és a Nagy Üldözésen is át kell esnünk, a film ennek ellenére is szerezhet kellemes perceket. Vajda Judit | vissza az elejére | A Zu legendája Shu shang zheng zhuan – kínai, 2001. Rendezte: Tsui Hark. Írta: Man Choi Lee és Tsui Hark. Kép: Hang-Sang Poon, Herman Yau és William Yim.  Zene: Ricky Ho. Szereplõk: Ekin Cheng (King Sky), Cecilia Cheung (Enigma), Louis Koo (Red), Patrick Tam (Thunder), Ziyi Zhang (Joy). Gyártó: China Sky Entertainment / Film Workshop / Distant Horizont. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 104 perc. Harkéknál elmentek otthonról. Sõt, nemcsak hogy elmentek, de összeszedték az összes bútort, ruhanemût, mindenféle firlefrancot, és ezekkel egyetemben költöztek el. Mi a fene baja lehet Ázsia egyik legeredetibb filmesének, aki még egy évtizeddel ezelõtt olyan maradandó mozikat készített, mint a Volt egyszer egy Kína (Once Upon a Time in China) vagy a Kardvívó (Swordsman)? A hollywoodi kiruccanás ártott meg neki? Jean Claude Van Dumb közelsége váltotta ki nála az agyzavart? Nem tudom eldönteni. Mindenesetre Tsui Hark „lost it”, ahogy mondani szokás. Már elõzõ filmje, a Végsõ leszámolás sem volt piskóta – a nyaktörõ tempó a dramaturgia teljes hiányával meg a direkte szokatlan beállításokkal kombinálva olyan zsibbasztó másfél órát eredményezett, amilyen ritkaság.  Mivel Isten kegyetlen, a Zu második része a Végsõ leszámolásnál sokkal-sokkal rosszabb film. A wuxiák amúgy sem lineáris történetvezetésükrõl híresek, mivel a regények, amelyek alapján hõskorukban készültek, intrikával, kismillió szereplõvel és számtalan idõbeli ugrással voltak csurig. A Zu 2 viszont úgy érthetetlen, hogy hiányzik belõle a cselszövés, színészei sem számosak, ráadásául még idõugrás is csak egyetlen egy van benne, rögtön az elején – bár akkor több száz évet lapozunk át, teljesen feleslegesen. A filmnek még elmesélni való története sincs. Az expozíció feltárja a konfliktust, oszt kilencven percen keresztül (bár nekem inkább hat órának tûnt) nézhetjük, amint a cantopop legropogósabb, ám fájdalmasan tehetségtelen hongkongi sztárjai (Cecilia Cheung a kivétel) Hark satnyuló fantáziájának komputereffektjei ellen hadakoznak. A fenyegetés nem félelmetes, a karakterek színtelenek, mintha Junoszty tévén bámulnánk vergõdésüket, a forgatókönyv pedig olyan szinten zavaros, hogy a korai kilencvenes évek komplex wuxiái egyszerû esti mesének hatnak mellette. Kétségbeesésem akkor lesz teljes, ha belegondolok: Hark legújabb filmje, a Black Mask 2 még utolsó két alkotásánál is nagyobb csõd. Ó testvér, merre visz utad? Wostry Ferenc | vissza az elejére | Széftörõk Welcome to Collinwood – amerikai, 2002. Írta és rendezte: Anthony és Joe Russo. Kép: Charles Minsky és Lisa Rinzler. Zene: Mark Mothersbaugh. Szereplõk: William H. Macy (Riley), Isaiah Washington (Leon), Sam Rockwell (Pero), Michael Jeter (Toto), Luis Guzmán (Cosimo). Gyártó: Section Eight Ltd. / Warner Bros. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 86 perc.  Steven Soderbergh és George Clooney közös cégének produkciója a Tripla vagy semmi paródiájának is beillõ kasszafúrós sztori. Flancos Las Vegas-i kaszinók hi-tech kifosztása helyett öt sorsüldözött balek ügyetlenkedik egy lepattant külvárosi ékszerüzlet széfjével. Ám a szerencse most sem veszi pártfogásába õket, hibát hibára halmoznak, míg végül elúszik a nagy lehetõség, még csak el sem jutnak a mackóig. Nem lõttem le a poént, a vállalkozás kimenetele egy pillanatig sem kétséges. A brigád eltántoríthatatlanul fûrészeli a faágat maga alatt, a történet báját éppen az önsorsrontásra irányuló lankadatlan és roppant eredményes igyekezetük adja. Az ilyen viccesen kilátástalan prolikomédiákhoz Európában értenek igazán, a Széftörõk dörzsölt producerei biztosra mentek, amikor a Dicsõ tizenegy méregdrága remake-jének sundance-esre hangolt ikerdarabjául a Gassman-Mastroianni-Toto-Cardinale válogatott 1958-as sikerét, a Palimadarakat forgattatták újra. Az amerikai független vagy független-szerû mozi jól ismert arcai nagy élvezettel bohóckodják végig a nem ritkán burleszkbe hajló helyzeteket, néhány jelenet erejéig még Clooney is tiszteletét teszi. A cselekmény lendületéhez jobban passzoló, merész és eleven rendezõi-vágói közremûködés mellett ez a gárda feltehetõleg ugyanilyen jól teljesített volna, ha nem jobban. Kovács Marcell | vissza az elejére | Szakítópróba Just Married -- Rendezte: Shawn Levy. Szereplõk: Ashton Kutcher (Tom), Brittany Murphy (Sarah). Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 95 perc. A tengerentúlon valószínûleg a januári pangásnak köszönhette mozis bemutatását ez a gimnazista mentalitással készült nászutas vígjáték. Brittany Murphy – Hollywood talán legbutább színésznõje – az Észvesztõ és a 8 mérföld után testhezállóbb szerepben, késõbbi hitvese (Ashton Kutcher) oldalán édelgi végig Európát és az amerikai tini-ideákkal tarkított történetet, amelyet Sam Harper forgatókönyvíró saját élményei ihlettek. Infantilizmus az óceán mindkét partján. | vissza az elejére | Johnny English Johnny English -- Rendezte: Peter Howitt. Szereplõk: Rowan Atkinson (Johnny English), John Malkovich (Pascal), Natalie Imbruglia (Lorna). Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 90 perc. Szerencsére Rowan Atkinson hamarabb bújt Bond-bõrbe, mint Robbie Williams – de persze csak a maga módján. Johnny Englishnek az Mi-7 egyetlen titkosszolgájaként kell visszaszereznie a koronaékszereket egy gonosz franciától (Malkovich), miközben útját izomlazító injekciók, bájos kémnõk (Imbruglia) és vontató-kocsik keresztezik. Csetlés-botlás tesz-vesz városban az utóbbi két Bond-film íróinak tollából – kicsi és fonnyadt, de az övék.  | vissza az elejére | Tökös csaj Hot Chick – Rendezte: Tom Brady. Szereplõk: Rob Schneider (Clive/Jessica), Rachel McAdams (Jessica/Clive). Forgalmazó: Intercom. Feliratos. 101 perc. A Tökös csajjal Rob Schneider egyszerre élesztette fel a nyolcvanas évek testcserélõ vígjátékait és a saját magában szunnyadó nõt. Színész-forgatókönyvíró barátunk dzsigolók és állatok után ezúttal plázacica-bõrbe bújik, és minimum két Britney-hasonmás közremûködésével „tart görbe tükröt az amerikai tini-társadalom elé, amelyben a szex, szerelem és gyengédség jelenti az élet alfáját és ómegáját”. Rövidebb lehetne, de viccesebb nem. Csillag Márton | vissza az elejére |

http://www.filmvilag.hu