Chihiro
Szellem a fürdőházban
Schubert Gusztáv
Alice a felkelő nap országában. Kísértet-anime
Miyazakitól.
|
A kereskedelmi televíziók jól álcázott hiánygazdálkodása nyomán a japán
rajzfilm a negéd vagy a brutalitás szinonimája nálunk is, épérzékű felnőttnek,
s még nem pokémonizált gyereknek eszébe sem jut beülni egy japán mozgóképregényre.
Nem tudja miről marad le, mert magyar képernyőn Miyazaki filmet még soha
nem láthatott, a mozikba ugyan eljutott kettő e mesterművekből, A szél
harcosai (1984) és A vadon hercegnője (1998), de reklám és kritikák híján
nyomtalanul eltűntek a hollywoodi kommersz-özönben.
Pedig Miyazaki -- zseni. Miből lehet tudni? Ától cettig ismeri a szakmát,
azon nagy mesterek közé tartozik, akik még minden fázisrajzot maguk ellenőriznek;
a Chihiróhoz 40 %-kal több cell készült, mint egy átlagos, mai Disney-produkcióhoz,
vagyis minden rajz egyedi, a figyelmünkre számítanak, nem a renyheségünkre.
Ez nem használat után, vagy inkább már használat közben eldobható rajzfilm-bóvli,
hanem újra és újra elővehető, és előveendő kirakós játék, amelyben gyerek
és felnőtt egyaránt boldogan téved el. A mesterségbeli tudás persze csak
alapja a teremtő géniusznak, Miyazaki mindenekelőtt demiurgoszi képességének
köszönheti népszerűségét (a 20 millió dollárból forgatott Chihiro 230 millió
dolláros hazai bevételével minden japán rekordot megdöntött, s ebből tényleg
nem a profit az érdekes, hanem a közönség lelkesedése), minden filmjében
fantasztikus univerzumokat teremt. Ha nem is a semmiből, mert a japán manga
és a francia képregény, a honi folklór és a viktoriánus mesevilág (mindenekelőtt
az Alice Csodaországban) mind nyomot hagyott a Miyazaki rajzfilmeken, az
eklektikából azonban összetéveszthetetlen Miyazaki-stílus kerekedik ki,
amelyet nem kevésbé átgondolt világkép animál. Miyazaki monomániásan öko-disztópiákat
rajzol, a világ romlik, silányul, meg kell védeni a természetet a terjeszkedő
nagyipartól, meg kell védeni a kultúrát az uniformizálástól, mert hagyományok
nélkül nincs jövő sem. De szabad akarat nélkül sincs, teszi hozzá szerencsére
minden egyes filmje. Chihiro is ennek a helytállásnak a filmje, egyetlen
ember – Chihiro személyében egy szüleit elvesztő tízéves csitri – is képes
változtatni a dolgok állásán, nem utolsó sorban azért, mert a küzdelmek
mindenekelőtt odabenn, a személyiség mélyén dőlnek el: a Chihiro fantasztikus
nevelődésregény, Miyazaki nem gügyög a gyereknézőkhöz, komolyan gondolja,
hogy egy tízéves gyerek is ura lehet a sorsának, jó vagy rossz gazdája
lehet a személyiségének. A Chihiro ugyanakkor nem tézisdráma, Aburaya,
a fantasztikus, szellemektől nyüzsgő fürdőház gazdagon megrajzolt, hol
rémisztő, hol mulatságos világa minket is elvarázsol, magába szippant,
s egy percre nem ereszt, pedig nem az Akira robbanékony, hipergyors technovilágában
járunk, Miyazaki filmjében rengeteg fantasztikus tájkép, csendes és melankolikus
pillanat ellenpontozza a drámai összecsapásokat.
Chihiro, az elkényeztetett és önfejű kislány, szüleivel együtt nagy,
sötétlő erdőbe téved, majd egy csodavárosba jut, ahol a sültgalamb az ember
szájába röppen. Csakhogy az ingyen lakoma csapda, az istenek eledelét fölzabáló
szülők disznóvá változnak. (A disznó Miyazaki világában az ember karikatúrája,
okos, de önző, makacs, mohó, agresszív állat.) Ha Chihiro vissza akarja
kapni szüleit, saját kezébe kell vennie a sorsát. Miyazaki életművében
kitüntetett szerepet kap a gyermekkor: a Kiki egy 13 éves boszorkánytanonc,
a Szomszédaim a Totorók két leánytestvér, a Laputa egy levitációra képes
kislány varázslatos kalandjainak története. Miyazakinál a gyerekek tanítanak
bennünket. S az ő meséjük homlokegyenest másról szól, mint a kommersz-anime,
vagy a Disney-cartoon. Ott a mágia arra szolgál, hogy megússzuk a valóságot,
Miyazaki hőseinek, épp ellenkezőleg, a helytállás adja a varázserejét.
A Miyazaki-univerzum tükörkép: a mesevilágban normális törvények uralkodnak,
az illúzió ideát van, a hétköznapi realitás forgat ki emberi mivoltunkból.
A mese, a varázslat helyreráz, a hétköznapian földhözragadt, anyagias (felnőtt?)
gondolkodás disznóvá varázsol. Chihiro iskolája is iskola a határon, álom
és valóság határán, az elvarázsolt fürdőházban kell kemény munkával, nagy
lelkierővel és sok-sok leleménnyel helytállnia, a kapzsiság és a mohóság
csábításának éppúgy ellen kell állnia, mint az önfeladásnak.
A jutalom itt nem hepiend: a hősök megdolgoznak érte – például amikor
a fürdőházba érkező ormótlan és bűzölgő Szennyszörnyet Chihiro kivakarja,
kimosdatja a koszból, s a biciklironcsból, kibelezett fridzsiderből és
ki tudja még miféle vízbe dobált ócskavasból egybeállt uszadékból kiszabadít
egy ősöreg folyamistent. A sintó szerint „van a tárgyaknak lelkük”, Miyazaki
szerint az embereknek is, csak ha lehet, még a Szennyszörnyénél is rémesebb
állapotban. Miyazaki nem kérlelhetetlen inkvizítor: Aburaya, az ódon, elvarázsolt
fürdőház – purgatórium, a megtisztulás helye. A Chihiro nemkülönben.
Chihiro Szellemországban – japán, 2001. Rendezte és Kashiwaba Sachiko
regényéből írta: Miyazaki Hayao. Zene: Joe Hishaishi. Animáció: Masashi
Ando. Gyártó: Ghibli. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 125 perc.
|