Szövevény
Lantana – ausztrál, 2001. Rendezte: Ray Lawrence.
Írta: Andrew Bovell. Kép: Mandy Walker. Zene: Paul Kelly.
Szereplõk: Anthony LaPaglia (Leon), Geoffrey Rush (John), Barbara
Hershey (Valerie), Kerry Armstong (Sonja). Gyártó: Beyond
Films / Jan Chapman Productions. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos.
121 perc.
Ray Lawrence elõzõ filmje, Peter Carey Üdvösség
címû regényébõl, tizenhat évvel
ezelõtt készült. Az új darab nagy siker: majd’
minden ausztrál filmdíjat elvitt, s nemzetközileg is
aratott, például Angliában (Független Film Díj).
A film címe a bozótos és tüskés,
viszont szép virágaiért kedvelt lantanacserje (Lantana
camara) neve. Egyben metafora: arra a szövedékre utal, amely
a történet szereplõit tudtukon kívül egybebogozza,
házastársként és szeretõként
összekapcsolva, páciensi viszonyok, munkakapcsolatok és
alkalmi ismeretségek indái révén. Négy
házaspár, pontosabban négy házasság
mindennapjait látjuk, amely közül egynek menthetetlenül
vége, egy másik viszont minden viszontagságot ki fog
bírni. Közöttük találjuk a másik két
házasságot: a félrelépõ rendõrnyomozó
fásult viszonyát feleségével, s az egyetemi
oktató és pszichológus-felesége párosát,
amelyet csupán a gyász közössége tart össze
(kislányuk nemrégiben gyilkosság áldozata lett).
Középkorú középosztálybeliek
életforma-válságát látjuk: az érzelmek
eldugulását, a kitárulkozás képtelenséget,
a lelki elidegenedés köznapi patológiáját.
A szereplõk mind jó nevelt, „normális” emberek – azaz
súlyosan beteg mindegyik, félelem, szorongás és
gátlás teszi õket képtelenné a másik
iránti õszinteségre és bizalomra. A rutinszerû
fásult örömtelenség logikusan torkollik tragédiába:
a pszichológusnõ baleset áldozata lesz, mégpedig
lelkileg szükségszerû baleseté, mivel a maga öngyilkos
vágya és a férje gyilkos közönye ûzte
– vagy legalábbis segítette – a halálba.
Ehhez az elfojtásról és érzelmi
kiszáradásról felvett kórlaphoz – ld. Bergmant
– a film valamiféle metafizikai dimenziót is mellékel,
bár inkább csak sejdítésszerûen. A Szövevény
irodalmi alapjának, Andrew Bovell ausztrál szerzõ
színdarabjának Nyelveken szólni eredetileg a címe.
A film szereplõi is különbözõ nyelveken szólnak,
akár a messze földrõl egybesereglett keresztények
Az apostolok cselekedeteiben. De rájuk nem száll le a pünkösdi
láng: hiába beszélnek, nem értik meg egymást,
nyelvük a kishitû mellébeszélés és
elhallgatás nyelve, nem a közös megvilágosodásé
és eggyé válásé. Végül a
rendõrnyomozó – a film végén – elsírja
magát: begörcsölt érzelmei kioldódnak, képes
együttérezni, egyáltalán érezni. Kiszámítható
és érzelgõs befejezés – de hát úgy
látszik, ennyi mindössze, ami a bizalom és részvét
csodájából megadatott nekünk.
Mindez persze nem megy felfedezésszámba.
Az a páratlanul visszafogott, halk, gondosan és fegyelmezetten
alulexponált hatásokkal dolgozó rendezõi módszer
viszont, amelyet egyszerre jellemez a mikrorealista pontosság és
a (leginkább Altmantól ismert) cinema direct-es, irányítottan
rögtönzõ színészi játék, õszinte
dicséretet érdemel, a munka minden alkotóeleme pontosan
az, aminek lennie kell, s véglegesen és elmozdíthatatlanul
a helyén van, miközben fel tudja kelteni a szabad esetlegesség
jótékonyan „életes” látszatát. A film
éppen arra példa, hogy ismerõs anyagból és
témából, sokszor felhasznált, ha nem mindjárt
elhasznált érzelmekbõl és hangulatokból
miként alkothat mégiscsak újat, meglepõt és
hatásosat a tudatos mûgond és a dolgát pontosan
bemérõ alkotói szándék.
Takács Ferenc
| vissza az elejére
|
Dina
vagyok
I am Dina – amerikai, 2002. Rendezte: Ole Bornedal.
Írta: Herbjorg Wassmö regényébõl Jonas
Cornell és Ole Bornedal. Kép: Dan Laustsen. Zene: Marco Beltrami.
Szereplõk: Marie Bonnevie (Dina), Gerard Depardieu (Jacob), Christopher
Eccleston (Leo), Pernilla August (Hjertud). Gyártó: Apollo
Media / Felicia Film / Gemini / Mandarin Films / Nordisk Film / TF1. Forgalmazó:
Mokép. Feliratos. 125 perc.
Az ötéves Dina a világvégi észak-norvégiai
udvarház mosókonyhájában véletlenül
anyjára borít egy kondér lúgot – az asszony
rettenetes halált hal. Életnyitánynak nem kimondottan
szerencsés. Márpedig ez Dina elsõ, meghatározó
élménye. Apja meggyûlöli a vétlen gyilkost,
a kislány elvadul, és csak egy e célra szerzõdtetett
házitanító és vándorzenész szívós
munkájának eredményeként tér vissza
– félig-meddig – az emberi közösségbe.
Dina ragyogó, vad és vonzó szépséggé
cseperedik, akibe kitörölhetetlenül beléivódott
a gyermekkorában okozott katasztrófa emléke. Többé
semmilyen veszteséget nem tud és nem hajlandó elviselni.
Ha fölmerül a lehetõség, hogy valaki, akit szeret
és következésképpen a magáénak
tud, el akarja hagyni, Dina közbelép. Inkább megöli.
A halál és leány kölcsönösen
vonzódnak egymáshoz. Aki a titokzatos és gyönyörû
különc bûvkörébe kerül, annak már
nem sok ideje van az evilági siralomvölgyben. Hullanak körötte
a férfiak.
A vad szépségû fjordvidék
komor misztikuma a vad szépségû asszony történetének
természetes és hatásos közege. A címszereplõ
Marie Bonnevie-t méltán jutalmazták több rangos
díjjal, alakítása a Dina vagyok vitathatatlan értéke.
A film egyéb értékei azonban éppoly
homályosak, mint a történet némely fordulata
és végkifejlete. Amikor az elsõ férje halálában
aktívan közremûködõ, majd az istállófiútól
fogant gyermekét egyedül nevelõ szépasszony beleszeret
Leo Zsukovszkijba, a titokzatos küldetéssel a fjordok közt
kószáló orosz anarchistába, már sejtjük,
hogy a Puskint olvasgató nemeslelkû bakunyinista napjai meg
vannak számlálva. Ám azt, hogy Zsukovszkij szenvedélyes
hasbalövése, majd a félholt férfiú véres
tengerbe-taposása csupán a szép özvegy képzelgése
avagy jelenidejû valóság, netán a közeljövõ
elõrevetítése, talán csak a forgatókönyvíró
tudja. Egyébként lényegében mindegy. A záróképben
Dina mered ránk a vászonról. Jobb, ha lesütjük
tekintetünk.
Békés Pál
| vissza az elejére
|
Charlotte Gray
Charlotte Gray – angol, 2001. Rendezte: Gillian Armstrong.
Írta: Sebastian Faulks és Jeremy Brock. Kép: Dion
Beebe. Zene: Stephen Warbeck. Szereplõk: Cate Blanchett (Charlotte
Gray), Billy Crudup (Julien Levade), Michael Gambon (Levade), James Fleet
(Richard Cannerly). Gyártó: Ecosse Films / FilmFour / Pod
Films / Senator Film Produktion / Warner Bros. Forgalmazó: Budapest
Film. Feliratos. 121 perc.
Charlotte Gray, a skót kémnõ (Cate
Blanchett) második világháborús történetével
a legnagyobb gond az arányérzék – a film túl
sok mûfajt ötvözött 121 percbe: háborús
dráma, kémtörténet, holocaust mozi, love story,
partizánfilm, csak gyõzzük filmes mûveltséggel
követni.
A film kezdetén egy, a történelem
viharainak kitett szerelem részese lehet a nézõ. Charlotte
egy ifjú repülõssel keveredik románcba, akit
Franciaországba szólít a kötelesség, ahol
is nyoma vész. Hõsnõnk, hogy ráakadjon, gondol
egyet, gyorstalpaló kémtanfolyamra jelentkezik (falramászás,
kódfejtés, nyelvlecke, ejtõernyõzés,
smink), melynek sikeres elvégzése után felföldi
Mata Hariként be is vetik. Mire azonban megbarátkozunk a
gondolattal, hogy Charlotte nem annyira a harcos náciellenesség,
mint az ösztönei miatt viseli szívén a haza sorsát,
már a francia ellenállás vonatrobbantásokkal
egybekötött partizánakcióin izgulhatunk, hogy aztán
egy újabb huszárvágással megkönnyezhessük
a két zsidó kisfiú szomorú élettörténetét,
akiket hõsnõnk minden erõfeszítése ellenére
mégiscsak bevagoníroznak Auschwitz felé.
A melodramatikus elemekkel és korabeli akciójelenetekkel
fûszerezett film valószínûleg valamiféle
fejlõdésregényt próbálna meg modellálni
(az önzõ indokok miatt kémnõnek állt leány
végül a háború hõseként végzi
azzal, hogy zsidó kisfiúkat ment, vonatokat robbant és
konspirál), a pátosznak azonban keserû a mellékíze:
ha Charlotte jellemét valóban pozitív értelemben
formálta a második világháború, miért
kotyog ott és annak, akinek nem kéne, és legfõképp
miért rohangál bevetés elõtt a repülõse
után, hogy a nagy mûgonddal felépített partizánakció
sikerét kockáztassa?
Hungler Tímea
| vissza az elejére
|
Miranda
Miranda – angol, 2002. Rendezte: Marc Murden. Írta:
Rob Young. Kép: Ben V. Davis. Zene: Murray Gold. Szereplõk:
Christina Ricci (Miranda), John Simm (Frank), Kyle MacLachlan (Nailor),
John Hurt (Christian). Gyártó: Feelgood Films / Film Council
/ FilmFour / Senator Film Produktion. Forgalmazó: Ffilm. Feliratos.
90 perc.
Frank (John Simm) rezignáltan éli könyvtárosként
szürke hétköznapjait, míg egy nap besétál
kiskabátban a végzet asszonya, Miranda (Christina Ricci).
A megbabonázott fiúnak sikerül a titokzatos idegent
randira invitálni, s a következõ néhány
nap a „csokoládé, cigaretta, kondomok és a dugás”
jegyében telik. A tünemény azonban néha nem tûnik
õszintének. És lõn: az álom egy pillanat
alatt káosszá válik, amikor a lány eltûnik,
Frank pedig a nyomába ered. Hamarosan szélhámosok,
perverzek világában bolyong, Mirandáról pedig
kiderül, hogy korántsem táncosnõ, hanem egy perverz
multimilliomos dominája és egy ingatlanspekuláns csalimadara
is egyben. De vajon melyik lehet az igazi arca? Milyen szerep juthat ebben
a zûrzavarban Franknek?
A Mirandát a tavalyi Sundance Filmfesztiválon
mutatták be. Rendezõje az Emmy-díjas Marc Munden,
aki eddig fõleg dokumentumfilmeket és tévéjátékokat
készített, A hiúság vására címû
tévéfilmsorozatért pedig BAFTA-díjra jelölték.
A film alapötletéül Rob Young (Anglia egyik legprovokatívabb
forgatókönyvírója) egy rövid színdarabja
szolgált. A szerzõ által elõadott monológ
eredetileg ott ért véget, amikor a lány eltûnik;
a továbbiakhoz egy akkori titokzatos londoni bûnügy adta
az inspirációt.
A világ filmforgalmazói mégsem haraptak
a filmre, a hazai forgalmazó talán Christina Ricci rajongótáborában
bízik. Mert kétségtelen, a jól fejlett tinilány
maga a borzongás mini boszorkánya: õ Wednesday az
Addams Familybõl, a szõke boszorka Az álmosvölgy
legendájából, aki most vörös hétköznapi
lányként és fekete végzetasszonyaként
próbálkozik.
Nehéz lenne eldönteni, hogy tévedésbõl
pszichothrillernek álcázott romantikus komédiát
látunk, vagy ez alkotói koncepció volt. Miranda eltérõ
személyiségei azonban sajnos inkább emlékeztetnek
állandó jelmezcserére, mint egy sokoldalú személyiség
megnyilvánulásaira.
Jakab Kriszta
| vissza az elejére
|
Himalája
– Az élet sója
Himalaya – angol–francia–svájci–nepáli,
1999. Rendezte: Eric Valli. Írta: Nathalie Azoulai, Olivier Dazat,
Louis Gardel, Jean-Claude Guillebaud. Kép: Eric Guichard, Jean-Paul
Meurisse. Zene: Bruno Coulais. Szereplõk: Thilen Lhondup (Tinle),
Gurgon Kyap (Karma), Lhakpa Tsamchoe (Pema), Karma Wangel (Passang). Gyártó:
Antelope Films / Bac Films / France 2 Cinéma / Galatée Films.
Forgalmazó: SPI. Feliratos. 108 perc.
5000 méter magasan ritkul a levegõ és
ritkulnak a játékfilmek. A tibeti Dolpo falucska lakói
az odalentrõl érkezett kamerás európai segítségével
a környék vezetõ filmes nagyhatalmává
nõtték ki magukat: életüket, szokásaikat,
mindennapjaikat játszották el, élték meg a
francia dokumentumfilmes által formába öntött népmesében.
Az istenek intelmeire hallgató idõs elöljáró
és a maga erejében gõgösen bízó
fiatal trónkövetelõ versenyfutása alkotja a film
gerincét: a sóval, mely a falu egyetlen élelemre váltható
kemény valutája, idõrõl-idõre útra
kell kelni. A nagy menetelés során le kell gyõzni
a nagy ellenséget: a hegyet. A zarándokút sikere létkérdés.
Ezúttal azonban két zarándok indul útnak. Az
elemek és egymás ellenében menetelnek. Az öreg
és a fiatal. Hagyománytisztelet kontra fiatalos hevület.
Isten kontra ember. A rendezõ – joggal – abban bízik, hogy
meséjét, megtámogatja a valóság: a világtól
elzárt kis közösség spirituális és
tárgyi világának életre hívása,
az egzotikus környezet, a Himalája kõ- és hó-sivatagai,
magasba meredõ csúcsai és szakadékai. Filmje,
minden õszintesége és nemes szándéka
ellenére, immár egy trend szerves darabjának tekinthetõ.
Eszkimó fut a jégmezõn, nyomában a meggyilkolására
szövetkezett riválisokkal – már két éve
annak, hogy az eszkimók mozija (Atanaurjat) elkészült,
fesztiválok adogatták kézrõl-kézre,
a Himalájának is ez rendeltetése. Pedig nem érzem,
hogy fontos film lenne, még csak azt sem, hogy egy kimagaslóan
jó filmet néznék, csupán egy érdekes
kísérletet. A világzene piacképessége
ma már vitathatatlan. Eljött az ideje a világfilmek
felzárkózásának.
Köves Gábor
| vissza az elejére
|
A muskétás
Musketeer – amerikai–német–luxemburgi, 2001.
Rendezte és fényképezte: Peter Hyams. Írta:
Alexandre Dumas regénye nyomán Gene Quintano. Zene: David
Arnold. Szereplõk: Justin Chambers (D’Artagnan), Catherine Deneuve
(a királynõ), Stephen Rea (Richelieu bíboros), Tim
Roth (Febre). Gyártó: ApolloMedia. Forgalmazó: SPI.
Feliratos. 104 perc.
A XVII. századi Franciaország önállóságát
spanyol és angol invázió fenyegette. Richelieu bíboros
magánhadsereget szervezett, ezért a király, XIII.
Lajos muskétásai kegyvesztetté lettek. A fiatal D’Artagnan
Párizsba érkezvén beáll a testõrségbe,
leleplezi a cselszövéseket, végül társai
segítségével megmenti a királyságot
és a királynõ életét. Dumas regénytrilógiája
közkincs, generációk fedezik fel és olvassák
újra. Az avatatlan alkimista kezében azonban az arany is
csak értéktelen fémmé, pontosabban celluloid
tekerccsé válik.
A muskétás a hagyományos történelmi
kalandfilm és a hongkongi akciófilm összekuszált
keveréke. Az irodalmi nyersanyagtól elrugaszkodott cselekmény,
az egysíkú karakterek, a bárgyú párbeszédek
miatt a történet romokban hever. A veszteségért
a cirkuszi manézs akrobatikus elemeivel akarnak kárpótolni
minket. Látványos kardvívás a guruló
hordók tetején, a mennyezet gerendái között,
félkézzel egy kötélen lógva a várfalon,
létrafokokon egyensúlyozva. A túlzsúfolt párbajjelenetek
szünetében ott van nekünk D’Artagnan, akit a tinilányok
kedvence, a tejfölös szájú Justin Chambers alakít.
A rendezés ennek a jellegtelen szépfiú kalandjainak
rendeli alá a testõröket, háttérbe szorítva
ezzel Athos, Porthos és Aramis figuráját. Az uralkodót
és környezetét, a hatalmi harcok irányítóit
ugyancsak epizodistákká, szürke kórustagokká
degradálják ebben az együgyû mesében.
A muskétás a kilencvenes évek infantilizált
feldolgozásaihoz (A három testõr vagy A vasálarcos)
képest is riasztó színvonalsüllyedés.
Csatlakozunk a tiltakozókhoz. Dumas forog a sírjában,
hagyatékát az amerikai pénznyelõ automaták
egyszerûen felzabálták.
Mátyás Péter
| vissza az elejére
|
Én, a kém
I Spy – amerikai, 2002. Rendezte: Betty Thomas. Írta:
Marianne Wibberley, Morton S. Fine, David Friedkin, Jay Scherick, David
Ronn. Kép: Oliver Wood. Zene: Richard Gibbs. Szereplõk: Eddie
Murphy (Kelly), Owen Wilson (Alex), Famke Janssen (Rachel), Malcolm McDowell
(Gundars). Gyártó: C-2 Pictures / Columbia Pictures / Sheldon
Leonard Productions / Tall Trees Productions. Forgalmazó: Intercom.
Feliratos. 96 perc.
Az Én, a kém esetében több szempontból
is különleges filmmel van dolgunk. 1. A történet
alapjául szolgáló, 1965 és ’68 között
futó I Spy címû amerikai tévésorozat
fõszereplõi (Bill Cosby és Robert Culp) a médiatörténelem
elsõ pepita buddy-párosát alkották, azaz személyükben
a képernyõn elõször alkotott megbonthatatlan
kettõst egy fekete és egy fehér figura. 2. Eddie Murphy
és Owen Wilson életükben elõször forgattak
együtt B-kategóriásra sikeredett filmet. 3. A forgatás
kedvéért Andy Vajna elterelte a hetes buszt.
Az eredetileg prágai akciójelenetekre írt
történet középpontjában egy szupertitkos
amerikai lopakodó eltûnése áll. A felbecsülhetetlen
értékû repülõt egy Gundars nevû nemzetközi
bûnözõ Budapesten akarja minél jobb áron
eladni egy minél veszélyesebb vevõnek Az USA Nemzetbiztonsági
Hivatala szép fõvárosunkba küldi hát Scott
ügynököt (Wilson), hogy a világbajnoki címének
megvédésére készülõ Kelly Robinson
bokszolót (Murphy) pajzsul használva Gundars közelébe
jusson, és visszaszerezze a lopakodót. A páros budapesti
kalandjai a város világörökséggé
nyilvánított részeire korlátozódnak,
a kijelölt határokon belül azonban minden száguld
és robban. A döcögõs történet érdekességét
csupán az adja, hogy az aktuális menekülés/kergetés
közben hõseink mintha azon gondolkodnának, mi is lehetne
a következõ lépés egy kevésbé fantáziátlan
forgatókönyvben. Nem jut eszükbe semmi. Betty Thomas rendezõ
filmje nem teljesíti vállalásait, hiszen másfél
órában szeretne Bond-paródia, buddy-komédia,
sikeres tévésorozat filmes adaptációja és
a Murphy-életmû méltó darabja lenni. Ami pedig
valaha a jobb napokat látott Oliver Wood képeit illeti –
Budapest még a Barátok közt fõcímében
is jobban mutat.
Csillag Márton
| vissza az elejére
|
|