Kínai kísértethistória
Mosolygó lány hun-lelke a sötétben
Karátson Gábor
A hongkongi kísértetmozi kultfilmje filozófiai
érettségét egy klasszikus kínai elbeszélőnek, Pu Szung-lingnek köszönheti.
|
C’ien nü ju hun;[1] egy ilyen kínai filmnek mindjárt a címét is meg
kéne érteni, a közönségnek elébe menni kívánó, egyszerűsítő fordítás –
A Chinese Ghost Story, Kínai kísértethistória – amennyire tájékoztat, annyira
félre is vezet.
C’ien nü, az, mondjuk, mosolygó lány (a szótár szerint c’ien a gödröcske
megjelenése mosolygás közben); ju hun a szótár szerint lélek. „A mosolygó
lány lelke.” De hová jutottunk ezzel is, egyelőre sehová. Ju [2] jelentése
sötét, magányos, elvonult, homályos, nehezen érthető, finom (ju zsen például
remete, de az sem csak úgy: A változások könyvében ő a sötét férfiú, ami
megint csak nem valami rosszat vagy félelmetest jelent, hanem olyan embert,
aki még otthon van a lét azon titkai közt, amikből a később születetteket
a racionális gondolkodás kizárta – „Hegy árnya alól / egy férfi szava szól
/ Nem változik soha / Az örökkévaló” –; ju hszüan pedig mint esztétikai
fogalom a japán jugenként vált Nyugaton is híressé: a nó-színész minden
értelmet felülmúlóan csodálatos játékát jelenti); és hun sem csak egyszerűen
„lélek”, hanem a lélek szellemi része, ismeretlen magasságokból aláereszkedő,
amely csak némi idővel a születés után lép be az újszülöttbe, összetalálkozva
a kezdettől jelen levő p’o [3] testlelkekkel vagy életlelkekkel, amelyek
száma légió. (Ismertük ezt a p’o-lelket valaha mi is, ez az anima vegetativa.)
Halálunk után „a hun a magasba szárnyal, a p’o a mélybe hanyatlik”. „Hun-lélek
vándorútra lép / és megváltozik a vidék” mondja A változások könyvének
egyik régi kommentárja – „a hun vándorlásai hozzák létre a változásokat”.
Mindez ott van a hun-lélek vándorlásai mögött (és még mi minden!), s a
kínai néző előtt fölsejlik ma is még, többé-kevésbé, föltehetőleg, amikor
megpillantja a filmvásznon a c’ien nü ju hun címet: a filmben egy mosolygó
lány hun-lelke vándorol a misztérium sötétjében – a sötétség misztériumai
közt.
C’ien nü li hun,[4] egy fiatal lány halála”, mondja a szótári példamondat
(„A mosolygós lányt elhagyta a hun”) – „egy C’ien Niang nevű lány történetéből,
akinek lelke megszökött kedvesével, hátrahagyva testét”.
A hun [5] írásjegy jobb oldala a kuei [6] szellem, kísértet, démon
írásjegy, bal oldala jün [7] beszélni, mondani, eredetileg fölszálló és
a kavargó párák képe volt. „A kuei írásjegy régi formái látnivalóan a levegőben
úszó vagy száguldó emberi formát ábrázolnak”, mondja L. Wieger. „A mögötte
levő kis kacskaringót néha e lény farkának képzelték”, teszi hozzá, „igazából
azonban a kuei keltette légörvényt kell látnunk benne”.
Vagyis a mosolygó lány fantasztikusan tekergőző sálját, tehetné hozzá
filmünk nézője. Kissé belemelegedtünk a részletekbe, ezzel azonban előttünk
is van a film egész világa. Benne volt az egész cím négy írásjegyében!
Egy halott lány hun-lelkének sorsával van dolgunk, s egy igen jószándékú
fiatalemberével, bizonyos adóbeszedőével, akinek sorsa e lányéval összekapcsolódik;
méghozzá a szó szoros értelmében, a réges-rég elhunyt mosolygó lány szinte
végtelenül hosszú, halotti-fehér sálján keresztül, amellyel, mágikus módon,
belerántja őt a történet zűrzavarába.
Vagyis hát eredetileg, a film legelején nem is őt, a fiatal adóbeszedőt,
hanem magát a nagy írót, Pu Szung-linget (1630–1715) rántja bele.
Írás közben az író, úgy látszik, nem vigyázott magára, túlságosan átadta
magát hősei szellemének; így vált asztrális hatásaik kiszolgáltatottjává.
A légörvények rabjává; azok penderítik aztán ide-oda a szereplőket, elsősorban
őt meg a lányt, végig a filmben. (Mert alig sodorja bele az asztrális szél
Pu Szung-linget az álom- és varázsszférába, átváltozik a fiatal adóbeszedővé.)
Mindezt a kínai színészek akrobatikus művészete teszi láthatóvá.
„A hun a magasba szárnyal, a p’o a mélybe hanyatlik.” A hun-lélek elkeveredik
a talajjal, személyiségét el is veszti (valójában többféle leírása van
hun és p’o történetének, de nekünk most elég lehet ennyi). A hun-lelkek
elszemélytelenedése azonban nem jelenti azt, hogy hatástalanokká is válnának.
Richard Wilhelm egyik szép esszéjében arról beszél, hogy a földbe süllyedt
kínai, svéd, magyar vagy görög p’o-lelkek hatásai tesznek bennünket, még
idefent élőket, szintén kínaiakká, svédekké, magyarokká, görögökké – sokkal
inkább, mint vérszerinti származásunk. Elképesztő erővel sugároznak a p’o-lelkek
a mélyből. A mosolygó lány hun-lelke s a hamvait tartalmazó urna együttes
erővel vonzzák Pu Szung-linget (vagyis a fiatal adóbeszedőt) az elhagyatott,
félelmetes Lam Ro templom körzetébe, valójában (mint kiderül a végén) egy
régi, elfelejtett temetőbe.
Nehéz, nehéz… hát épp elég nehéz hőseink sorsa már így is: egy réges-rég
elhunyt szépség hun-lelke és (öklömnyi, körteformájú, fekete) urnába zárt
hamvai megkísértik a fiatal adóbeszedőt, a szónak egyszerre jó és rossz
értelmében, legyen segítségére e hun-léleknek az újjászületésben. Mert
jelenleg ez a lélek egy elvetemült vérszívó démon, fa-szellem rabságában
senyved, kényszerű szövetségeseként: e metafizikailag romlott entitás a
mosolygó lánylelket arra használja, hogy szépségével férfiakat csaljon
vonzáskörzetébe, iszonyú végzetük felé. A hun-léleknek a magasba kellene
szállnia, hogy a p’o-lélek is lemerülhessen a mélybe – jelenleg azonban
a gonosz varázslat együtt tartja őket, aminek, a dolog undorító volta mellett,
rövidesen a mosolygó lány hun-lelkének megsemmisülése lenne a vége. Egyedül
az segíthet a lányon, ha hamvait kiemelik a gonosz hatalma alatt levő sírból,
visszaviszik ősei birtokára, s ott visszaadják a földnek. Ezzel a p’o-lélek
démonériája megszűnik, a hun-lélek pedig reinkarnálódhat, hogy tovább dolgozzék
karmáján. Nem végleges megváltás az a megváltás, amelyért e filmtörténet
eszeveszett küzdelme folyik, hanem csak egyetlen lépés a minden lények
megváltásának végtelen útján; de (talán éppen ezért) sorsdöntő jelentősége
van, s még egy hongkongi sikerfilmen át is mély erkölcsi tanulságot közvetíthet
a nézőnek.
Épp elég nehéz az elbeszélés hőseinek sorsa is; a valóságos helyzet
azonban még sokkalta bonyolultabb.
„Elrendezheted-e kik benned élnek a p’o-lelkeket / szét nem szóródva
őrizni az Egyet”, kérdezi az olvasótól (a beavatásra várótól) a tao te
king …; titokzatos és nagyon életszerű taoista pedagógiáról van szó. A
– kétségkívül mulandó – p’o-lelkeknek itt, a földi létben oltalmazó gyűrűvel
kell körülvenniük a hun-lelket; olyasféleképp, mint a fa kérge védi a fa
belsejét. Ennek híján a hun akár szét is oszolhat a végtelen űrben. (Nem
úgy van az, hogy „majd meglátjuk, mi lesz a halál után”; földi életünkön
múlnak a dolgok.) A p’o-lelkeknek azonban erre nincs igazán kedvük; ahány
van, annyifélét akarna. A taoista pedagógia mégsem próbálja az Egy – a
hun – uralma alá hajtani ezt az örvénylő sokaságot, az efféle spirituális
diktatúra célját tévesztené; arra kell rávennem, művészileg, őket (művészetről
van szó valóban), hogy önnön lényegükből értsék meg, külön-külön és együtt
is, életfeladatukat, a hun-lélek őrzésének feladatát (a versben használt
„őrizni” írásjegy [8] csakugyan az anyaméhet ábrázolja).
Megvan, természetesen, annak az esélye, akár veszedelem az, akár lehetőség
valamire, hogy a p’o-lelkek föllázadjanak, örvényeket alkossanak, mint
valami árvíz, különböző személyek hun- és p’o-lelkei, akár élőkéi és holtakéi
is egymással mágikus szimbiózisba lépjenek; ez történik a filmbeli íróval
is. Művészet és mindennapi élet okkult egysége gyakori témája a kínai irodalomnak:
festett sárkányok elröpülnek, festett lovak nyihogva kitörnek. Ezúttal
azonban magát az írót ragadja el a vágyak és a halálfélelem asztrális világának
forgószele.
Persze valószínűleg csak a filmbeli feldolgozásban. Pu Szung-lingnek
ez a novellája az általam egykor sokat forgatott Buber-féle fordításban
nincs benne, de a rövid bevezető képsor arra vall, hogy a rendező egyszerűen
tisztelegni akar vele emléke előtt (Pu Szung-ling novelláinak hongkongi
filmfeldolgozásai egymást követik, az internetes kísérőszövegek szerint
ez közülük a legjobb); mintha egy megfilmesített Krúdy-novella kezdetén
ott látnánk magát Krúdyt is a „Hét Bagoly”-ból kilépni. Ami nem árt a filmnek,
inkább használ, magában véve is szép az alacsony asztalka előtt, térdeplőülésben,
ecsettel író kínai ifjú látványa, szépek maguk az íróecsetek, az ívbe hajtogatott
vékony füzetek; ám Pu Szung-ling hasonlíthatatlan írói nagyságát ugyanúgy
nem érti meg belőle a beavatatlan néző, mint ahogyan az amerikai néző sem
fogná fel egy kerek képű, bajszos-kalapos úriember láttán Krúdy szellemét.
A filmbeli író kis híján áldozatául esik a kísérteteknek, mert nem
tudja különválasztani saját p’o-lelkeit amazokéitól, s így a síri világ
valóságos inflációja tör rá; Pu Szung-lingre magára nem jellemző az ilyesmi.
(Idegenek volnának neki a film vad túlzásai is. Az eredeti novellában –
amelynek címe, a Giles-féle fordításban, nem is c’ien nü ju hun, hanem
A mágikus kard volna; mindegy lehet nekünk – a démon csupán apró lukakat
fúr áldozatainak testébe, azokon át szívogatja a vért, nem azzal a csapkodó,
végül a szerencsétlen megcsalatottakra tekeredő hatalmas nyelvvel, amely
inkább Verne Gyula Nemo kapitányának óriáspolipjára emlékezteti a nézőt.)
Pu Szung-linget a kínai irodalom legnagyobb stilisztái közt tartják számon,
novellái elképesztően tömörek, varázslatos, finoman félelmetes hatásukat
éppen ennek a visszafogottságnak köszönhetik; félelmetes voltuk nem valami
ijesztgetésből következik, hanem abból a tényből, hogy sohasem tudhatjuk,
meg tudunk-e állni kísértéseinkben.
Ez az az emberi helyzet, amelybe Pu Szung-ling mélyen belelát; annyira
mélyen, hogy magamban írói mindentudással szoktam gyanúsítani. Valahogy
nem hiszem, hogy ő is áldozatául esett volna olykor a tudatalatti katasztrófáinak,
mint a filmbéli író (tudatalattit emlegetni vele kapcsolatban ugyanolyan
anakronizmus, mintha mindjárt a tudatalatti csőtöréseiről beszélnénk; de
hát itt sem freudi, hanem buddhista értelemben vett tudatalattikra gondolok,
amelynek kutatása a freudinál is sokkal sötétebb világokat tár fel), de
valahonnan azért ismernie kellett ezeket a dolgokat.
Élők és holtak összefüggéseit, amelyek kedvéért az adószedő belemegy
a síron túli szerelembe.
Ezt a síron túli világot azonban nem szabad végsőképp iszonyatosnak
képzelnünk. Martin Buber, aki a maga részéről viszont a német nyelvnek
volt nagy művésze, és Altchinesische Geister- und Liebesgeschichten (Régi
kínai szerelmi és kísértethistóriák) címen fordított Pu Szung-ling novelláiból
egy csokorra valót, utószavában hangsúlyozza is e kínai kísértetvilág barátságos
jellegét (szemben a kelta kísértettörténetek tágra nyílt szemű rettenetével).
(Buber fordításai talán azért is sikerültek oly nagyszerűen, mert Pu Szung-ling
novellái bizonyos benső rokonságban állnak a Buber által ugyancsak fordított
haszid történetekkel.) Az eredeti Pu Szung-ling novellának állítólag happy
end is a vége: a mosolygó lányt sikerül visszahozni az élők világába, összeházasodnak
az adóbeszedővel, még gyerekeik is születnek. A filmben az adóbeszedőnek
csak a reinkarnációig sikerül eljuttatnia szerelmét. El kell válniuk egymástól,
talán örökre (bár a reinkarnáció világában az örök együttlét s az örök
elválás egyaránt bizonytalan); a film nézője és a novella olvasója azonban
ugyanazt a metafizikai győzelmet élik át – a lét iránt mélységes bizalmat,
amely a novella happy endingjében csak gyerekesebben, de talán még mélyebben,
mindenesetre kínaibb módon fejeződik ki. A hun-lélek fogalma az eredeti
kínai hitvilághoz tartozik, a reinkarnációé a buddhizmusból származik;
a konfuciánus ethosz ebben a filmben kevesebb szerepet kap, Pu Szung-ling
más novelláiban azonban egyenrangú a másik kettővel. E három, fogalmilag
egymást szinte kizáró gondolatrendszer együttese, az úgynevezett „három
tanítás” volt a klasszikus Kína szellemi alapja, kínainak lenni annyit
jelent, főleg annyit jelentett a múltban: a háromban egyszerre hinni. (Egy
buddhista szútra, a Pradzsná-páramitá hridaja szútra – A túlsó partra átkelés
bölcsességének szútrája az, amit a taoista szerzetes a démonosokkal szembeszegez,
amelynek egy mondatát kínai – kantoni? – átírásban a démonok szemébe kiált,
Pao-Yeh Pao-Lo Mi; e szútra egyik mondata, „a forma nem más, mint üresség,
az üresség nem más, mint forma; a forma üresség és az üresség forma” a
buddhista filozófia legfontosabb tételei közé tartozik, és történetünkben
feltehetőleg a démonok létezésének valóságfokára vonatkozik.)
A gyakran idézett életrajzi adat, hogy Pu Szung-lingnek a magasabb
állami vizsgákat letennie sohasem sikerült, az egyébként igen tiszteletreméltó
kínai vizsgarendszerre némileg rossz fényt vet, az emberi szellemnek azonban
nagy haszna volt a dologból. Pu Szung-ling végül is irodalomra adta a fejét:
egy kanna teával s egy tálca süteménnyel kiült az útfélre, és mindenkit,
aki elmesélt neki egy kísértethistóriát, megvendégelt. Így jött létre a
Liao-csai furcsa történeteinek több mint háromszáz novellája, amelyek,
akárcsak az angol kísértethistóriák, a hitelesség igényével lépnek fel.
Bennük, a három tanítás tökéletes egységén keresztül, mélyen betekinthetünk
élet és halál titkaiba.
Kínai kísértethistória (Sinnuy yauman) – hongkongi, 1987. Rendezte:
Siu Tung Ching. Írta: Pu Szung-Ling nyomán Kai-Chi Yun. Kép: Yongheng Huang,
Tom Lau, Sander Lee, Jiaogao Li, Putang Liu, Hang-Sang Poon, Wing-Hung
Wong. Zene: Romeo Diaz, James Wong. Szereplők: Leslie Cheung (Ling Choi
Sin), Joey Wong (Lit Sin Seen), Ma Wu (Yin Chek Sia). Gyártó: Cinema City
/ Film Workshop. 98 perc.
Pu Szung-ling adaptációk
1960. A mosolygó lány lelke (C’ien nü yu hun) – Han Hsziang Li
1965. Tündérek, szellemek, boszorkák (Liao zhai zhi yi) – Huang Tang
1970. A Zen érintése (Hszia nü) – King Hu
1984. A lushani szellem szerelme (Lao Shang gui lian) – Buo Fong
1985. Mr. Vampire (Geung si sin sang) – Ricky Lau
1987. Kínai kísértethistória (Sinnuy Yauman) – Siu-Tung Ching
1988. Egy nimfa képmása (Hua zhong xian) – Ma Wu
1990. Erotikus kísértethistória (Liao zhai yan tan) – Ngai Kai Lam
1992. A festett bőr (Hua pi zhi yinyang fawang) – King Hu
1997. Kínai kísértethistória (Xiao Qian) – Andrew Chan
|