Gyűrűk Ura 2: A Két Torony
Be vagy a két toronyba zárva…
Beregi Tamás
A Tolkien-adaptáció tétje: a mitikus hangvétel
győz-e benne vagy a hollywoodias barbár akcióvágy.
|
Bevallom férfiasan, hogy A Birodalom visszavág közel másfél évtizeddel
ezelőtti hazai bemutatója óta nem vártam ennyire gyermekded lelkesedéssel
egyetlen filmet sem. A Gyűrűk Ura első részének káprázatos adaptációja
bebizonyította, hogy Peter Jackson nem csak külső megjelenésében, de lelkében
is közelebb áll Középfölde mitikus lakóihoz, mint a homo sapiens fajhoz,
ám a trilógia második része újfajta kihívások elé állította a törpe és
hobbit 2/3-1/3 arányú keverékére emlékeztető filmest. A Két Torony közismerten
sokkal akciódúsabb, grandiózusabb, mint A Gyűrű Szövetsége, és kérdéses
volt, vajon sikerül-e Jacksonnak ugyanúgy megformáznia a monumentális csatákkal
teli regényözönt, mint amilyen sikerrel ragadta meg az első részben Középfölde
hangulatát. A Gyűrűk Ura tipikusan az a mű, ahol az adaptáció lelkiismeretes
volta még távolról sem elég: rá kell érezni a mitopoétikus mű strófái mögött
lakozó költészetre, és ez volt a pont, ahol Jackson, részben legalábbis,
kudarcot vallott.
Tolkiennél a csaták: mitikus tablók. A Beowulf és az Edda legendáin
nevelkedett író walesi bárdként és középkori krónikásként mutatja be a
csatajeleneteket: monumentális, hömpölygő mondataiban hatásosan kapcsolódnak
össze a harc egyes részeire, az egyéni hőstettekre koncentráló élet- és
vérszagú „premier plánok” a csatákat hegytetőről figyelő hadvezér és krónikás
személytelen távolképeivel. Adódik tehát lehetőség a rendező számára, hogy
hasonló módszerrel, azaz a „beowulfi közelkép” és a középkori krónikás
tablójának váltogatásával, vagyis régi, jól bevált hollywoodi sikerrecept
segítségével mutassa be a harcokat.
A csatajeleneteknél a közelkép és a nagytotál is mitizál, mert mindkettő
emberfelettivé növel emberi teljesítményeket: míg azonban az előző ezt
oly módon éri el, hogy néhány hős mozdulatsorába sűríti a harc minden feszültségét,
az utóbbi épphogy végtelen tömegen teríti szét azt. A párharc: kimetsz
a környezetből; a totálkép: egybemos azzal. Az előző: gyors, ideges mozdulatok
vázlatrajza, az utóbbi puha, lassú, megnyugtató áradások tájképe. A párbaj
képkeretet feszítő titánokká növeli, a csatajelenet szurdokok, várfalak
közé préselt rovarhadseregek pöttyeivé zsugorítja az egyéneket.
Érdekes, hogy a két módszer teljesen eltérő eredménnyel működik a Két
Torony esetében. A csata mint totálkép tökéletesen beválik: a pajzsukat
hátukra vető, kígyózó sorokban masírozó orkok őskori tegzesként, kitinpáncélos
százlábúként, falakra kúszó csótányokként rohamozzák a Helm-szurdokot;
a tündék íjai elszabadult fullánkokként szántják a fekete levegőt: igazi,
mitikus háborút látunk egy olyan korból, amikor a szikla és a fegyver,
a várfal és ostromló, a levegő és a nyílvessző még nem vált el egymástól,
egynemű, kavargó ősanyagot alkotott. A csata mint közelkép azonban teljes
csődöt mond a filmben. Jackson ott követte el a legnagyobb hibát, hogy
az első rész nagyszerűen koreografált párbaj jelenetei helyett, amelyek
a kaszaboló kameramozgásnak, gyors vágásoknak köszönhetően zseniálisan
érzékeltették a harcok kaotikusságát, most hosszú, kitartott plánokban
gondolkodott: sejtetés helyett tehát ábrázolt, és közben nem vette észre,
hogy épp az ellenkező hatást érte el, mint amit szeretett volna, vagyis
mitizálás helyett demisztifikált.
Jackson akaratlanul is szuperhősökké, akció-sztárokká silányítja Tolkien
karaktereit. Aragorn a barbár Conan módjára írtja ellenfeleit, Legolas
jövőből jött gördeszkásként száguldozik lépcsőkre terített önműködő köntösén,
miközben íjával gépfegyver-sebességgel tüzel, Gimli Bud Spencer módszerével
számolgatja a kiütött ellenfelek számát, és közben több viccet vet, mint
ahány szikrát, a csúcsfényekkel megvilágított arcú Gandalf nagyszabású
monológokat vág le a hegytetőkön, igaz, legalább nem szór gyilkos energiasugarakat
göcsörtös ujjaival. Az első rész egyik legnagyobb erénye az volt, hogy
kalandfilm-jellege mellett megőrizte mitikus erejét, a második rész azonban
jó pár helyen az akciófilmek szintjére süllyedt. Szerencsére azért nem
mindenhol: a Balroggal vívott csata, amely John Howe csodálatos festményét
kelti életre, vagy a bosszúszomjas entek által elözönlött Vasudvardban
vívott harc a film leghátborzongatóbb jelenetei közé tartozik.
A másik kihívás, amellyel szembe kellett néznie Jackson-nak, az volt,
hogy vajon mennyire szabhatja át Tolkien szövegét. A Gyűrűk Ura biblikus
mű, amellyel nagyon csínján kell bánni: kihagyni – igaz, nagyon óvatosan
– lehet ugyan belőle, változtatni azonban semmiképp sem szabad a történeten,
mert ez szentségtörésnek minősül, és hívők millióinak átkát válthatja ki.
Ennek ellenére a második részben hihetetlen mennyiségű önkényes és gyakran
ostoba változtatás található: szereplők, helyszínek, csaták maradnak ki,
mosódnak egybe, cserélődnek fel, alakulnak át. Az első részből Jackson
hihetetlen érzékenységgel gyomlálta ki a „felesleges” gazokat (például
Bombadil Tomát, amely Tolkien bevallása szerint is „idegen”, bár nagyon
szeretetreméltó és fontos elem a könyvben), itt azonban a rendező túlzottan
is nekibátorodott, és emiatt olyan alapvető részek maradnak ki, mint például
a regény egyik csúcspontja, a Banyapókos kaland, ugyanakkor olyanok kerültek
bele, mint például a homoszexuális SS szabadcsapatra emlékeztető tündék
váratlan felbukkanása a Helm-szurdokban, vagy Aragorn erőltetett látszat-halála
a rohani mezőkön. Néhol azért kifejezetten jót tett az önkényes formázás:
Aragorn és Arwen szerelme, amelyet a Szilmarilokból emelt be a filmbe Jackson,
például három gyönyörű képbe sűrítve mondja el a halhatatlan tünde és a
halandó ember kapcsolatának reménytelenségét: Aragornt először a hitvesi
ágyon látjuk fekve, amint átöleli kedvesét; másodszor halottas ágyán, amint
Arwen föléje hajol, harmadszor pedig szoborként, szarkofágjának tetején,
miközben özvegye árnyékban állva gyászolja őt.
A stáb megválasztásakor Peter Jackson egyik legzseniálisabb döntése
az volt, hogy a két legjobb Tolkien-illusztrátorral, az angliai Devonban
remeteként élő Alan Lee-vel, és a kanadai származású John Howe-val tervezteti
meg a film látványvilágát: az álomszerű preraffaelita nőalakok, a fegyverek
és a ruhák, a pasztellszínek mellett az elképesztő méretkülönbségekre épülő
festői térkompozíciók köszönhetők ennek a döntésnek. Míg azonban az első
rész főleg a tér mélységre koncentrált (Mória), a második a horizontot
és a magasságot preferálja: prototípusa Rohan és két torony. A klausztrofóbiát
itt tehát levegősség, a mesés méretarányt emberibb lépték váltotta fel,
és valószínűleg ezzel is magyarázható, hogy a film vesztett mágikus erejéből,
titokzatosságából.
A torony ősidők óta az ég felfelé törő ember álmainak szimbóluma. Egyszerre
fejezi ki a felemelkedés vágyát és a vágy csonkaságát, végességét. Lehet
mereven ágaskodó geológiai hímtag vagy egyszerű hengeres alaprajzú építmény,
de mindenképp olyan szerkezet, ahol az energia összesűrűsödik, magasba
tör, majd szétárad.
A torony: horizontot ad, a látás hatalmával ruház fel. A toronyba zárt
mágus: tragikus hős, aki megrekedt a föld és az ég között félúton. Lelke
felfelé emelkedne, a fellegek közé, de teste a sziklákhoz horgonyozza őt.
Félisten, aki a madarak szemével látja a világot, és rabszolga, aki önnön
röghöz kötöttségének rabja. Otthontalan remete: kitört ugyan az emberek
közül, ám az istenek közé sem engedik be őt. Tekintete és akarata szabadságáért
teste örök börtönével kell fizetnie. A tornyába zárt Szarumán és a végtelen
mezőkön vágtató Gandalf ilyen tekintetben is egymás tökéletes ellentétei.
Egyikőjük átka a folytonos rohanás, a másiké az örök bénaság. Egyik széltében-hosszában
ismeri Középföldét, másik csak magasságában. Egyik a nyereg által feltört
hátsó felét fájlalja folyton, a másik a lépcsőfokokon kopó izületeit. Egyiket
az idő, másikat a tér tartja fogva. A Szarumánt oly zseniálisan alakító
Cristopher Lee – amúgy évtizedek óta nagy Tolkien rajongó, aki saját bevallása
szerint minden évben többször is elolvassa a Gyűrűk Urát –méltán tartott
volna igényt Gandalf szerepére. Mivel azonban nem kapta meg, talán úgy
akart bosszút állni Középföldén, hogy vámpírmúltjára hagyatkozva (Lee minden
idők egyik legnagyobb Drakula színésze) lelkeket, életerőket szív ki: kiszipolyozza
az Öregerdő fáinak erejét, és a pókhálóssá vált tekintetű Theoden elméjén
élősködik; egyedül a feldühödött entek és az alkalmi ördögűzővé átvedlett
Gandalf ereje képes legyőzni bosszúszomjas piócalelkét.
A nagyszerűen megformált skizofrén Gollam mellett az entek a Két Torony
legjobban eltalált szereplői. Szarumánnal vívott párharcukban tetten érhető
a békés angliai vidéki életet kedvelő, ipari forradalomtól megrettent Tolkien
romantikus panteizmusa és civilizációgyűlölete. Az író állítólag akkor
„kattant be”, amikor egy nap arra ébredt, hogy kedvenc, százéves fáját
kivágták a háza közelében. A természetvédelmi felhangok mellett persze
ezer más aktuális politikai és szociológiai vonatkozása lehetne a könyvnek.
A feministák például nőgyűlölőnek kiáltották ki Tolkient a regényből hiányzó
erotika, valamint a sablonos nőszereplők miatt; akadt néhány ultra-liberális
amerikai kritikus, aki – az orkok egyoldalú bemutatása okán – sovinizmussal
és nacionalizmussal vádolta meg az írót; mások ugyanakkor a fasizmus elleni
„röpiratként” értelmezték a Gyűrűk Urát. Tolkien azonban határozottan tiltakozott
minden erőltetett ideológia ellen. A Gyűrűk Urába nem is szabad semmiféle
elméletet vetíteni: varázsa pont abból ered, hogy olyan „semleges” matériával
szolgál, amelyben mindenki megkeresheti és megtalálhatja az aranykor kollektív
vagy épp személyre szabott emlékképeit.
Peter Jackson az első részben csodálatosan tálalta ezt a páratlan aranykor-víziót,
most azonban igencsak megingott veszélyessé váló kötéltánca során. Azt,
hogy a mélybe zuhan-e, vagy sikerrel szalad át a kultuszregénytől kultuszfilmig
vezető pókháló-vékony kötélen a maga tömpe hobbitlábain, csak a következő
rész fogja eldönteni.
A Gyűrűk Ura – A két torony (Lord of the Rings: The Two Towers)
– amerikai-új zélandi, 2002. Rendezte: Peter Jackson. Írta: J.R.R. Tolkien
regényéből Frances Walsh, Philippa Boyens, Peter Jackson. Kép: Andrew Lesnie.
Zene: Howard Shore. Szereplők: Elijah Wood (Frodo Baggins), Ian McKellen
(Gandalf), Viggo Mortensen (Aragorn), Brad Dourif (Grima), Orlando Bloom
(Legolas), Sean Astin (Sam), John-Rhys Davies (Gimli), Christopher Lee
(Saruman), Miranda Otto (Eowyn), Bernard Hill (Théoden). Gyártó: New Line
- WingNut. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 174 perc.
|