Amiként átázunk a ködben járva, hasonlóképpen növünk bele Kelet-Európában a betyárszeretetbe. A Kádár-kori meséinket a nagyszakállú csehszlovák betyár, Rumcájsz dobta fel: már gyerekként szoktuk, tanultuk, kik állnak a makkos pisztoly két végén, mily súlyos Jičinben az arisztokrata gazság, valamint hogy nincsen Rumcájsz Panka nélkül. Találkozhattunk később elkötelezett, osztályharcos ifjúsági delfin-betyárokkal, balladai haramjákkal, lovát sorozatban ugrató, sosem hallott tájszólást beszélő tévébetyárral, Tenkesen vitézkedő félhivatalos kuruc-betyárral, valamint reál- és naturálbetyárokkal. Azután néhány éve, lekörözve szinte minden más témát, egy név járt szájról-szájra: „Whiskys”. Regényes rablássorozata, amint virággal sétál be a sarki OTP-be, aktuális rendőrfőnököt kifigurázó maszkja, még regényesebb szökése, Magyar- és Erdélyországban való bujdosása, elárultatása, pandúrok által való újbóli elfogatása és kurtavasra veretése szinte törés nélkül illeszkedett a hagyományba. Áradt a legenda buszon, sorállás közben, a bulvársajtó nyomdafestékes orcáján, s szintúgy site-ról site-ra járt a legenda a cybertér kies chatszobáiban és forrongó fórumain. Újból volt betyárunk, bajuszos, keménykötésű, gáláns, pisztolyos, kinek nevével üdítőitalt terveztek, s a „Whisky Robbery” világlicenszet már készültek jegyezni befelé. Kívánhat-e ma többet népi hős?
Később jött Mór, és elmosta az egészet. A Whiskys-történettel azonban bebizonyosodott: az eastern, a betyárkultusz nem halt meg, csak alszik, a hozzá kötődő reflexek elevenek, s a műfaj szinte követeli krónikásait.
És valóban, negyedszázad múltán a mozikban újra szól a karikás: Novák Emil és csapata az eredetileg hatrészes tévésorozatnak szánt anyagból elkészítette a Sobri moziváltozatát, mely saját műfaját ponyvafilmként határozza meg – a népi hőshöz illő népszerű formát sejtetve. Soha jobbkor, gondolhatnánk, a hazai közönség szomjas a magyar akcióra (apropó Szomjas, rá még visszatérünk), melyből az utóbbi időben többet látott a magyar utcákon és a belföldi híradóban, mint a honi filmekben. Inná a feszültséget kibeszélő, esztétikába oldó mesét, mely lakberendezi a káoszt, otthonossá tesz a szorongásban, értelmezi és újraértelmezi a közös mítoszokat, vagy egyszerűen csak felold, feledtet, szépet hazudik. Egy betyárfilm sikerre van ítélve, hinnénk.
Vagy mégsem? A ponyvára, kalandra, rablóvirtusra éhes kritikus csalódottan állapítja meg, miközben a bemutató második napján hatodmagával ül a plaza többszáz férőhelyes nagytermében, hogy a Sobrival a jelenlegi régi-új betyár-korban sikerült egy betyárrossz filmet készíteniük az alkotóknak.
Nem a szándék hibádzott. A készítők felismerték az igényt és a lehetőséget, sőt a figura kiválasztása is sokat ígérő volt, hisz amilyen kevés valódi adat áll rendelkezésre a történelmi Sobri alakjáról, olyan bő és gazdag a hozzá kapcsolódó legendakincs: ponyván árult füzetek, regényes sobriádák, színdarabok, sőt még balettdarab is született kalandjairól a XIX. és XX. század folyamán. Tisztázatlan származása, híres-hírhedt működése a Bakonyban, rejtélyes halála/eltűnése tökéletes romantikus hőssé avatta.
A szándék tehát dicséretes, jó érzékkel történt a témaválasztás is, sajnos azonban a pozitívumok sora itt véget ér. Az elkészült produkció ugyanis szinte minden praktikusan megvalósított elemében bukásnak nevezhető. Címszavakban összefoglalva: stiláris káosz, széthulló, szinte már nem is létező cselekmény, tétova és erőtlen színészi játék, jellegtelen zene, követhetetlen logikájú effektezés, a kaland minden élményét nélkülöző kalandelemek. Lehangoló romhalmaz. 
A Sobri rossz film, azonban nem tanulság nélküli, az egyes elemeket megvizsgálva, a hiányokat leltárba véve a (hiányzó) magyar kalandfilmet illető érdekes tanulságokhoz juthatunk.
Például, hogy sorsdöntően fontos elem film és korának összhangja, főként, ha a cél a közönségsiker. Máig legjobb eastern-rendezőnk, Szomjas György a hetvenes évek végén megérezte annak lehetőségét, hogy a társadalmi parabolákban kifáradt magyar filmhagyomány egyik felfrissítője lehet a zsáner, a vállaltan műfaji mozi. Első két nagyjátékfilmjét (Talpuk alatt fütyül a szél, Rosszemberek) ennek jegyében készítette el. S ami talán még fontosabb, Szomjas easternjeihez korának friss energiákkal telített eleven közege, a virágzását élő táncház-mozgalom és szubkultúra – Sebő Ferenc s valahány lelkes fiatal – adta az inspirációt és szellemi hátteret. Mindennek és személyes tehetségének köszönhetően (Kardos Ferenc egy évvel korábbi 1975-ös Hajdúk című történelmi filmjével együtt) Szomjas filmjei a legjobb magyar eastern-filmek lettek. A szinkronitás saját korával, az egységes stílus, a merészen vállalt akciódramaturgia a bemutatásakor sikeressé (többszázezer néző) és hosszú távon is időtállóvá tette ezeket a mozidarabokat. 
Jancsó Miklós korábbi, más műfajú, a betyártémát nem kalandcélra felhasználó, a ’48-as forradalom utáni megtorlás testi-lelki megkínzatását, egyén és hatalom viszonyát tematizáló zseniális filmje, az 1965-ös Szegénylegények esetében még tisztábban tetten érhető kor és téma összefüggése, a levegőt feltüzesíteni és megfagyasztani képes egymásra hatása.
A Sobri számára is adott volt a lehetőség. Hiszen mi lehet aktuálisabb téma most, az apró és országos betyárok, pandúr-haramiák évtizede után, mikor spontán és kevésbé spontán módon privatizálódik minden, ami vagyon, mikor pökhendi újtőkések dőzsölnek, s a kisember eltipratik? Kapitalizmusba átöltöző jelenkorunk sokkal elevenebb kapcsolatban van az 1830-as évek, a betyárvilág virágkorával, mint gondolnánk. Jókai sápadna. A betyártéma rengeteg nyitott vegyértékhez kapcsolódhatna: kalandszomj, a kisember szorongása és revansvágya, a hatalmi és rendőri tekintélyek elleni rugódozás, és az alullévők szolidaritása. 
Szomjas vagy Jancsó példájával ellentétben Novák Emil kevéssé kapcsolódik saját korának ízlésvilágához. A (poszt)modernnek vélt műfajkeverés, amivel az alkotók – több lépcsőfokot átugorva – a Sobrival mintegy rögtön kultuszfilmet próbáltak forgatni, visszaütött. A Sobri azonban azzal a betyár-easternnel lenne ironikus, vicces-komoly játék, amelynek itthon nemhogy nem létezik kiforrott, pláne túlérett formakincse, hanem amely néhány nagyszerű (a fent említett Kardos, Szomjas és Jancsó filmjei) és egy-két kevésbé nagyszerű kísérlet után szinte évtizedekre eltűnt. A Sobri így azután abba a képtelen helyzetbe kerül, hogy egyszerre kellene teremtenie és kifiguráznia az eastern-hagyományt, azaz, amit reggel rak, estvére leomlasztania. A film megdöbbentő módon megpróbálja mindezt végigcsinálni: ötpercenként vált stílust, műfajt, hangot: hol balladai-romantikus, hol népi-kommandós, hol művészkedő-dogmás, hol pedig parodisztikus vagy épp burleszk elemeket dobál egymásra. Barnított képeket követnek színezett fényorgiák, fakított vagy épp fekete-fehér látványok, majd szuperközelik az (anyagiak miatt kényszerűségből alkalmazott) videótechnika miatt olyan ijesztő kontrasztaránnyal, hogy szálanként megszámolhatjuk a kocsmáros bajszát és a szereplők minden pórusa egy-egy holdkráternek tűnik. Balladai hangütést tesznek semmissé érthetetlen begyorsítások, játékosnak szánt oda-vissza pörgetések, melyek az egyébként is vérszegény verekedés-imitációkat is tönkrevágják. Ha létezik önparódia, ez a film az. Hiánypótló helyett hiányteremtő film.
A történet szintjén még cudarabbul járunk, lazán vagy sehogy se összefüggő jelenetekkel találkozunk, amiből se jellem- vagy környezetrajz, se a betyár-lét oka-foka ki nem hámozható. Csak a kontraszt kedvéért is érdemes ezzel a stíluskeverékkel összehasonlítani Szomjasnak a romantikát és az iróniát finom arányban vegyítő első játékfilmjét, a Talpuk alatt fütyül a szélt, ahol az ellenfelek (betyár és szolgabíró) egymásrautaltsága, azonos erkölcsi rendhez tartozása, a közös pusztai környezetből fakadó kutya-macska barátsága a film során természetes módon bomlik ki, és jut el a történet az elkerülhetetlen végig.
A történetszervezésre egy összehasonlító példa: a betyárfilmek egyik jellemző és kötelező eleme a besúgás; nem is rendes betyár az, akit nem árulnak el. Míg Szomjas filmjei esetében ez a motívum kezdettől fogva jelenlévő és történetszervező feszültségelem (Jancsó-filmje pedig másról sem szól), addig a Sobri esetében egyszerűen addig kínoznak egy bandatagot, amíg az be nem köpi társait, az alvezér vesztét okozó szeretőről pedig egészen a film 80. percéig egy mukkot sem hallunk, nemhogy látnánk. Cselekményszinten a Sobri-film így nem több, mint a legendához kapcsolt népszerű epizódok lapozgatós könyve.
Mivel a film elsősorban a plázákban indult nézőhódító útjára, gondolhatnánk, mit háttér, alapozás és szerkezet, majd az „ütős” színészi és kaszkadőr-alakítások elcipelik a filmet. Nem cipelik. A Sacra Coronából (amit Novák Emil operatőrként jegyzett) ismert Szarvas Attila Sobrija még a csizmáját sem tisztíthatná meg a számos magyar filmben betyárkodó-pandúrkodó Dzsoko Roszicsnak. Az idősebb alvezért alakító Eperjes Károly már masszívabb alkat, ám az ő szerepe mindösszesen az agresszív nézésre korlátozódik, ezt a feladatot nagy szakértelemmel el is látja. A banda többi tagja névtelen, arctalan lúzer, akiknek lelövöldözése egy mákszemnyi érzelmet sem kelt a nézőben. Szőke András afféle hűdött csendőr-buffót játszik nagy odaadással (akár a pohos Garcia őrmester a Zorróban), ám a film szempontjából teljesen értelmezhetetlen burleszk-szerepkörben. A főgonosz (ebben az esetben a főbíró) miatt sem fogunk lidérceset álmodni, a legnagyobb csalódás azonban a betyár-szeretőknél éri a nézőt. Erotika nélkül kaland- és betyárfilm fityfenét nem ér, szenvedélyes, gáláns betyár mellé tűzről pattant, szenvedélyes menyecske dukál. Ehhez képest Sobri mellett nyakig gombolt, kétségtelenül szép, ám igencsak hamuban sült, szépelgő szőke ikerpárt találunk, a mennyiség ebben az esetben nem csap át minőségbe (azon az asszociációs soron, hogy az ikreket Répa-lányoknak hívják, már inkább el sem indulok). Megfejthetetlen rejtély, kiknek készült a Sobri: művésznek amatőr, akciónak művész, s a kör itt bezárul. 
Egy 1999-es felmérés szerint a megkérdezett magyarok háromnegyede paradox és ijesztően bizarr módon az éppen szökésben lévő Whiskysnek drukkolt saját rendőrségével szemben. A jelek szerint a jégkorongozóból bankrablóvá vedlett Ambrus jobban értette a betyár-mítosz logikáját, mint a Sobri hivatásos mítoszábrázolói.

Sobri – Betyárfilm – magyar, 2002. Rendezte: Novák Emil. Írta: Sárossi Bogáta. Kép: Novák Emil. Zene: Novák János. Díszlet: Végvári Zsófia. Szereplők: Szarvas Attila (Sobri Jóska), Eperjes Károly (Milfait), Törőcsik Mari (Mari néni), Zenthe Ferenc (Etelka nagyapja), Bíró Nikolett (Répa Rozi), Bíró Beáta (Répa Mari), Horkay Péter (Liliom Peti), Börcsök Enikő (Etelka), Fullajtár Andrea, Mucsi Zoltán, Hollósi Frigyes, Rajhona Ádám, Bitskey Tibor. Producer: Kálomista Gábor. Gyártó: Megafilm. Forgalmazó: Budapest Film. 100 perc.