Országok és ellentmondó politikai érdekek satujába szorítva él és küszködik a túlélésért egy nem is olyan kis nép (15-30 milliós nemzet) Ázsiában, amelyet a legnagyobb önálló állam nélküli kisebbségként tartanak nyilván: a kurdok. A Közel-Kelet egyik legtragikusabb vesztese ez az önálló nyelvvel, kultúrával rendelkezõ nép, amely Irak, Irán és Törökország területén egyaránt jogfosztottan és üldözötten küzd a túlélésért. Krónikások és visszhang nélküli pusztulás ez, a kurdok csak áttételesen vannak rajta a CNN-térképen, ügyük nem jelenik meg foltként a világ lelkiismeretén. A háborúk és üldözések miatt a nyolcvanas évek közepétõl felerõsödõ kurd exodus következtében ma Európában csaknem egymillió kurd él.
E figyelmen és médiafókuszon kívül rekedt, létében fenyegetett nép menekültjeirõl szól az Úttorlaszok. A háború és üldöztetések elõl saját hazájukból szökõ egyszerû emberekrõl, akik a remélt menedék helyett Európában másfajta létbizonytalansággal találkoznak. Akik a szeretett otthon halálos veszélyébõl menekülve távoli és idegen országok már nem élet-, hanem méltóság- és lélekvesztéssel fenyegetõ elhárító idegenségébe érkeznek. Nincsen számukra hely.
A görög rendezõ, Stavros Ioannou dokumentum- és játékfilmes elemek keverésével afféle passiójátékot forgatott ebbõl a szomorú sorsanyagból. A történetben egy férfi keresi testvérét, ugyanazt az utat járva végig, amit öccse követett: bujkálás Törökországban, szökés görög területre, sátrazás Athénban, várva az Olaszországba (majd Németországba, Hollandiába) szökés lehetõségére. Az Odüsszeiát járó bátyéba ékelõdik az elveszett testvér története, s a kettõ együtt adja ki a teljes vesszõfutást a meneküléstõl az otthontalan sodródáson keresztül a végsõ kétségbeesésig, a végzetszerû vagy önkéntes pusztulásig.
Az Úttorlaszokban, jelképes módon, kizárólag éjszakai jelenetek szerepelnek, s különös feszültséget ad a filmnek, amint látjuk, hogy a valós sorsukat „eljátszó” amatõr kurd szereplõknek nem csupán a filmbeli nehézségekkel, hanem a forgatás számukra idegen, mesterséges helyzetével is meg kell küzdeniük. A szereplõk ebben a filmben nem játszanak, de nem is nyilatkoznak: inkább példázatszerûen felidéznek, megmutatnak egy tragikus fizikai- és lelkiállapotot. Hasonlóan, mint a passió esetében: dokumentum és valóság mitológiája ebben a makacsul monoton szenvedés-sorozatban szétválaszthatatlanul egybeolvad.

Bridget Jones óta tudjuk, a társtalan harmincas nõ helyzete nem éppen leányálom. Hát még, ha görögnek született, és egy egész család liheg a nyomában férjjelöltre és trónörökösre vadászva. Hõsnõnk, Toula is hasonló cipõben jár. Mindennapjait beárnyékolja a tradíció, hangos famíliája kimondta már a verdiktet: család, gyerek, unoka, az otthon melege; mindegy, hogy õ az önmegvalósításról ábrándozik.
Egy szép napon azonban csatát nyer: beiratkozhat egy számítógépszakkörre. A lavina elindul, a rút kiskacsa gyönyörû hattyúvá válik, a családi éttermet otthagyva egy utazási irodában vállal munkát, és az igaziba is belegabalyodik, tovább bonyolítva ezzel amúgy sem egyszerû, az emancipáció és a tradíció közt õrlõdõ életét. A kiválasztott ugyanis törzsgyökeres amerikai, ami a hellének szemében még a kompjúter technikánál is sokkolóbb fordulat.
A film igazi romantikus komédia: tündérmese a nagy amerikai olvasztótégelyrõl, világok találkozásáról, harcáról és természetesen a toleranciáról, amelyben a humor fõ forrását a két kultúrkör közötti ellentétek szolgáltatják. A zajos görögök a puritán amerikaiakkal egy szerelem ürügyén találkoznak, a fiatalok kedvéért a két család kénytelen megtanulni egymás nyelvét és szokásait, miközben a vicces, lendületes és érzelemgazdag komédiában kínosabbnál-kínosabb szituációkba keverednek, melyek végül is fel- és megoldódnak – egy bazi nagy görög lagziban.

Peter Jackson cirka kilenc órásra tervezett filmjének középsõ harmada pereg pontosan egy évvel az elsõ rész után és ugyanennyivel a befejezõ harmadik elõtt. Az élmény egyszerre teljes, és hiányérzetet keltõ. Mint képeskönyv, melyben a képaláírások (a Tolkien-idézetek) is kis mûremekek, Jackson munkája háromórányi tömény bravúr: A Gyûrûk Szövetségébõl ismerõs ecsetkezelés magabiztosabb (megkapjuk az idei év legélethûbb, számítógép szülte kreatúráját: Gollumot), a színvilág karakteresebb, az inferno képei már nem csak félévezredes festményekrõl, hanem, ha tetszik, a múlt század rémisztõ valóságát megörökítõ dokumentum-és propaganda-filmekbõl is ismerõsek. Továbbra is kérdéses azonban, hogy minden szépségük ellenére Jackson képei kiadnak-e egy filmet. Mert olyan nincs, hogy háromrészes, kilencórás mozi – más kérdés, hogy a végelszámolásnál egységbe rendezõdnek-e a komponensek –, az eleje-közepe-vége dramaturgiai egységet az egyes epizódokon belül is kívánatos megteremteni, máskülönben hiányérzet támad a nézõben. És sajnálatos módon a hiányérzet jogos. A Két torony három szálon futó cselekményét szétzilálja a párhuzamos történetek közti ide-oda vágás, s ahelyett, hogy egy nagy, egységes univerzum képe rajzolódna ki elõttünk, tucatnyi egzotikus, de szervesen nem kapcsolódó kisvilág térképét kapjuk. Ez a világtérkép nemcsak földrajzilag, de politikai megosztottságát és történelmét tekintve is zavaros. A regény ismerete nélkül, pusztán a filmre támaszkodva is túl sokat tudunk meg ahhoz, hogy ne sejtenénk, mennyi minden nem fért bele az adott keretekbe. Mindazonáltal Jackson szinte minden döntése indokoltnak tûnik. A nagy dilemma nem is a részleteket, hanem az egészet érinti. A kérdésre, hogy filmre való-e Tolkien munkája, nem kapunk megnyugtató választ.

Bestseller írásához ideális helyszín a börtöncella: bulvár-tapasztalataink szerint az amerikai fegyházak tömve vannak kalandos életútjuk megörökítésén fáradozó bentlakókkal; a beszélõkön legalább annyi a hozzátartozó és a védõügyvéd, mint az autentikus részletekben bõvelkedõ biográfiák megfilmesítési jogairól tárgyaló ügynök. Frank Abagnale Jr. fiatal éveinek krónikája az amerikai álom egyéni hangszerelésû iskolapéldája. Szülei válásának és a rajongásig szeretett apa (Walken) bukásának traumája elõl az ifjú Abagnale (DiCaprio) 17 évesen rohanva hagyja el a szülõi házait, hogy aztán rekordidõ alatt felkerüljön az FBI legkeresettebb bûnözõinek listájára. Alig néhány év leforgása alatt csekély 3 millió dollár értékben hamisít csekkeket, másodpilótának adja ki magát, James Bondnak pózol, diplomás orvosként éjszakai ügyeletet vállal és ügyvédként is kipróbálja magát. A sztoriban benne van egy cirka 90 perces elegáns thriller lehetõsége (mondjuk a Stanley Donen rendezte Charade mintájára), benne van továbbá a mesterdetektív (Hanks) és a bûnözõzseni fifikás párharcának alapanyaga, egy kis film-noir a hatvanas évek mindig kellemes retro fílingjével, egy kis pikáns vidámság, de legfõképp a játékosság ígérete. Spielberg rá is érez minderre, ugyanakkor a világ kétségkívül leghíresebb filmrendezõjeként úgy tûnik képtelen frappáns és pontos mûfaji filmet készíteni: fölösleges rétegekkel (fõképp a családi háttér boncolgatása ilyen) és számos üresjárattal terheli meg a briliáns animációs intróval (al a Pink Panther) kezdõdõ filmet. Hiába DiCaprio sármja, Walken erõs jelenléte és Hanks rég nem tapasztalt szellemes játéka: ez a koktél, bár annak készült, nem az ínyencek itala.

Nem elég, hogy az amerikai filmesek jövedelmezõ sztorikat nyúlnak le Európától, de féltett mozgalmait is rendre elsajátítják, önnön képükre formálva. A cinema direct után most itt a Dogma ’95 remake-je, InDigEnt-nek hívják és Gary Winick tapasztalt középsúlyú profi alapította 2000-ben. A mára tíz filmet jegyzõ társaság inkább független stúdió, mint alkotócsoport – dán elõdjénél jóval rugalmasabb, kevesebbet törõdik az esztétika marketingjével, és többet a filmek piacképességével, ráadásul mindössze két szabály szerepel íratlan manifesztumában: digitális videókamera és százezer dolláros költségvetés. Az eddigi csatlakozók fõként kipróbált filmesek a felvevõ mindkét oldaláról (köztük Richard Linklater és Ethan Hawke) – az independent piacon pedig máris komoly sikereket ért el a csapat: a tavalyi Sundance legjobb filmje (Personal Velocity) és legjobb rendezése egyaránt az InDigEnt termésébõl került ki, utóbbi épp a lánglelkû alapító mûve.
A Tadpole esetében (amely címét egy friss amerikai társasjáték Ebihal-rajzkártyájáról kapta) Winick éppúgy megszegte saját szabályai felét, mint Trier az Idiótáknál: 150 ezer dollárból forgatott romkomja azonban minden más követelményt kielégít. A 40 éves mostohaanyjába szerelmes, emelkedett szellemû kisgimnazista érzelmekben és félreértésekben gazdag hálaadás-ünnepi hétvégéjét bõ egy órában elmesélõ DV-movie sem több, sem kevesebb egy takaros családi vígjátéknál. Élvezetes alakításokkal feledtetett néhány vonalas karakterek, egyszerû alapkonfliktus és párfordulatos cselekmény – olcsó örömmozi. Szemben rendezõ-elvtársaival, Winick alig érezteti a médium jelenlétét, filmje mégis más lenne hagyományos technikával forgatva: noha a cizelláltabb képminõség, a jobb világítás vagy a stabilabb felvevõgép néhol elõnyére válna, DV nélkül a Tadpole meghittségébõl és talán spontaneitásából vesztett volna, amelyek épp legerõsebb érdemei. Egyetlen gyengéje (eltekintve a kamaszfantáziákból szalajtott szerelmi háromszögtõl) az idegesítõen túlfogalmazott dialógusokban keresendõ: az intellektuálisabb nézõréteget célzó eszmecserék nemcsak a buzgó Wunderkind, de néhol a csiszolt elméjû felnõtt-társaság szájából is idegenül csengenek. Mintha csak Woody Allen rendezte volna az Okostojást, a karácsonyi fenyõ alatt talált DV-kamerával és az ünnepi vacsorára meghívott sztárvendégekkel.

Egy lány rohan kétségbeesve, mocskos, szakadt ruhában, lábán lerongyolódott zokni. Menekül valami elõl, zihálva megérkezik egy iskolába, ahol a telefonhoz rohan, de beleszólni már nem tud. Csak sikítani. Valami nagy titok lesz itt, gondolhatja a szakaavatott moziba járó. Titok van, de nem nagy durranás; a kereskedelmi híradókon felnövõ tini-nemzedéknek ez semmi. A poént azért nem lövöm le. Megteszi ezt majd a fõszereplõ, Liz Dunn (Thora Birch az Amerikai szépségbõl), persze csak a film végén.
Nick Hamm több mint tíz évvel ezelõtt olvasta elõször Guy Burt A gödör után címû regényét. Habár már akkor nagy hatással volt rá, a celluloidra való adaptálás még pár évet váratott magára. Hamm eleinte a színház világában mozgott, majd tévé drámákat készített. Elsõ filmjét 1997-ben Martha Meet Frank, Daniel and Laurence címmel rendezte. A gödör forgatását 2000 nyarán kezdte. A filmben négy tinédzser egy második világháborús bunkerben tölt el pár napot brahiból, csupán a hecc kedvéért. A kijáratot valaki bezárja, aztán a dolgok kezdenek rosszra fordulni. Sõt, mintha figyelnék õket – vagy mégsem? A nagy titkot Liz pszichológusa próbálja kideríteni a lány egyre zûrösebb és érthetetlenebb elbeszélése alapján. A flash backekre épülõ moziban más és más verziók peregnek, míg végül kiderül az igazság – ami csak odaát van. Mert a pszichológusnõn kívül senki nem tudja meg.
A film részben emlékeztethet Golding A legyek ura címû regényére, de a ma oly’ népszerû Big Brother-érzés is felmerülhet a nézõben a bunkerben napokat eltöltõ fiatalok láttán. Ennek köszönhetõen A gödör valamivel több, mint egy átlagos tini-thriller, de nem sokkal. Csend és síri hullaszag. És még a pattogatott kukoricából is marad…

David Atkins sajátos stílusú filmjének fõhõse, Dr. Frank Sangster, sikeres fogorvos, akit tökéletesen kielégít hivatásának gyakorlása, magánéletében pedig asszisztense, Jean szerelme. Betegeinek idilli képsorokat vetít videón a fájdalmas kezelések közben, õ maga pedig saját kis idilli világában él. Egészen addig, amíg fel nem keresi rendelését egy beteg, Susan Ivey, aki a másnap reggelre megbeszélt kezelésig kikönyörög öt darab, csak receptre kapható érzéstelenítõt. Még aznap kiderül, hogy Susan egy nullával megtoldotta az orvos által felírt mennyiséget, de Sangster gyorsan napirendre tér a dolog fölött. Annál is inkább, mert hazatérve drog-függõ öccse várja, aki kissé “összemaszatolja” a szokványosnak induló estét. Sangster azon sem lepõdik meg túlzottan, hogy Susan nem jön el a reggeli kezelésre – megjelenik viszont este, rendelés után, és elcsábítja a férfit. Másnap reggel kifosztva találják a rendelõ gyógyszerkészletét. Sangster “kétségbeesetten keresi Susant”: feje fölött lebeg a Jean elõtti lebukás veszélye, nyakán a Drug Enforcement Administration. Ráadásul belép a történetbe Susan bátyja, akit kisvártatva holtan találnak Sangster otthonában.
A cselekmény örvényszerûen bonyolódik tovább, helyenként megszakítva Vilko Filac egyéni, hatásos röntgenfelvételeivel, amelyek Steve Bartek kísérõzenéjével együtt az egész filmet “megemelik”. Steve Martinról már nem mondható el ugyanez: a mûfaj mintha “lötyögne rajta”. Talán ez is az oka annak, hogy az egész film kicsit eklektikussá válik. Az egymást ellenpontozó, különbözõ stílusú felvételek összegyúrása nem hoz létre új stílust (a történet záró részének miliõje a film közepe táján felvillantva például értelmetlen maradt számomra); a nagy lendülettel elõadott sztori – az eredeti, brutális végkifejlet ellenére – nem hagy mély nyomot maga után.

A tinivígjátékok és a tinihorrorfilmek, sõt tinihorror-paródiák után végre (?) újabb almûfaj született. Ezúttal a tinithriller zsánerével próbálják meg a mozikba csalogatni a közönség legnagyobb részét kitevõ kamaszokat. A – rendezõként – a Fullasztó öleléssel debütáló John Polson biztosra ment. Filmje egy már klasszikussá vált erotikus thriller, a hasonlóan semmitmondó címû Végzetes vonzerõ remake-je, melynek két fõbb szerepét a Reese Witherspoon (Erika Christensen)- és a Freddie Prinze Jr. (Jesse Bradford)-hasonmásverseny gyõztese játssza. A hatás érdekében pedig mindent bevetett, amit a rendezõiskolában tanult: vágás amúgy Eisenstein módjára, a temetõi jelenetekhez komor fények, lendületes aláfestõ zene. A várakozások ellenére azonban a bevillanó, gyors montázsnak, a megismételt mozdulatoknak, az idõnként extrém szögekbõl vett beállításokank mindig van funkciójuk. Polson jól beszéli a filmnyelvet, kis túlzással még mintha a shocking és a suspense eszközeit is Hitchcocktól tanulta volna. Néha talán visszafogottabb is lehetne, mivel a sok mûvészkedés helyenként kezd didaktikussá válni. Fõleg, hogy maga a történet is enyhén tanmeseszerû: a rossz útra tévedt, barátnõjét megcsaló férfi elnyeri méltó büntetését az életveszélyessé váló csábító személyében (így legalább a feministák is örülhetnek).
Habár Polson filmjét fent jelzett erényei ellenére nyilvánvalóan nem fogják hat kategóriában Oscarra jelölni (mint tették azt a Végzetes vonzerõvel), a Fullasztó ölelés kicsit érdemtelenül sikkad el a Mindenütt nõ, a Szétcsúszva és az Ali G Indahouse között. Pedig az úszómedencés szexjelenet például igazán ínyenceknek való.

Rocky, a repülõ mókus, és Bakacsin, a rénszarvas az ötvenes-hatvanas évek meghatározó rajzfilmhõsei voltak, mígnem 1964-ben véget ért karrierjük. Most, az ezredforduló elején – a film ugyanis 2000-ben készült, csupán a hazai bemutató tolódott át erre az esztendõre – újra szükség van rájuk, mivel rajzfilmbeli ellenségeik, a Rettenetes Vezér, Borisz és Natasa igyekeznek uralmuk alá hajtani Amerikát. Bár a történet figurái talán kevésbé ismertek a magyar nézõ számára – nem úgy, mint Tapsi Hapsi, aki jó néhány évvel ezelõtt a Roger nyúl a pácban címû filmben igyekezett rajzfilmalakban megküzdeni ellenfeleivel –, a Rettenetes Vezér világuralmi módszere viszont ismerõs lehet valahonnan. A fõgonosz ugyanis létrehoz egy televíziós csatornát, a Pocsék TV-t, amelynek segítségével szuggerálni tudja az embereket: ezáltal zombivá változnak, és feltétel nélkül engedelmeskednek vezérüknek. Ám míg hõseink megmaradnak rajzfilmalakban – a legmodernebb számítógépes animáció felhasználásával –, addig ellenségeik igazi, hús-vér emberként élednek újra. Bár ne tennék, hiszen egyikük sem nyújt maradandót. A film készítõi mindent megtettek a siker érdekében, ám hiába „igazolták le” Robert De Nirót a Rettenetes Vezér szerepére, neki ez csupán könnyed ujjgyakorlat, megerõltetés nélkül ismétli egykori, taxisofõri önmagát. Mûködnek a szokásos klisék: rajzolt hõseinknek segítõje is akad, Szimpati Kati, az igyekvõ FBI-ügynök, aki beleszeret egy botcsinálta fegyõrbe. Õ lesz a már megszokott „szõke nõ” férfi megfelelõje, ragyogó kék szemével és csillogó fogával.
Mindezekkel a vicces jelenetekkel együtt is csupán gondos iparos munka ez a film. Nagy kérdés, hogy idehaza sikerül-e megtalálnia a célközönségét.