A szerencse lányai
Akar-e ön orosz prostituált lenni?
Bori Erzsébet
A vágy titokzatos tárgya valutában is mérhető.
Mészáros Márta lengyel–magyar–orosz filmje a kelet-európai testpiacról.
|
Mire vélhettem volna az 1998-ban készült film igencsak megkésett, 2002
decemberi bemutatását, mint arra, hogy A szerencse lányai annyira rossz,
hogy legszívesebben mindenki megfeledkezne róla? Vaskos előítéletekkel
ültem be a moziba, arra számítva, hogy egyedüli néző leszek. Mindkettőben
tévedtem.
A vetítés után már azt sem találom meglepőnek, hogy Mészáros Márta
darabjára több százezren voltak kíváncsiak Lengyelországban. Merthogy A
szerencse lányai – a rendezőjétől eltekintve – a legkevésbé magyar film.
Lengyelül és oroszul beszél, Moszkvában és Varsóban játszódik, lengyel
és orosz színészek láthatóak benne.
Viszont semmi nincs benne, ami idegen tőlünk. A férj munkanélküli,
Natasa, a feleség tanárnő. Van két gyerekük és számos gondjuk, például,
hogy miből éljenek meg. Vera, a talpraesett szomszédasszony rábeszéli Násztyát,
hogy utazzon el vele Lengyelországba batyuzni. Ismerős műfaj: mi annak
idején éppenséggel lengyelpiacnak neveztük az ilyent, a lengyelek meg talán
ruszkipiacnak. A hiánygazdaság hívta életre, a szegénység tartja fenn.
A vesztesek árusítják itt hitvány portékáikat más veszteseknek, akik alulról
szagolják a jómódot, de túl gazdagok az éhenhaláshoz. A kis emberek piaca
azoknak hajt nagy hasznot, akik ellenőrzik, jóllehet nekik ez csak fedőtevékenység
a jóval jövedelmezőbb kábítószer-, fegyver- és lánykereskedelem mellett.
Vera golyót kap, amikor a kispályás konyharuha-biznisz helyett drogfutárkodásra
adja a fejét, Natasa és a kamasz lánya meg ott marad pénz, áru és útlevél
nélkül. Nincs más választása, mint áruba bocsátani egyetlen piacképes tulajdonát,
a testét. Egy rövid peep show-kanyar után hamarosan a csúcson találja magát:
luxuskurva lesz a kultúrpalota legfelső szintjén berendezett találkahelyen.
A nagyfőnök elégedett vele, a kisfőnök szerelmes belé, dől a lé, még hazaküldeni
is tud, a hegedűsnek készülő Mását fölveszik a varsói konzervatóriumba.
Happy end kelet-európai módra.
A repedt sarkú kis orosz tanárnő csodásan kikupálódik, elegáns nagyvilági
dámává alakul át, csak azért aggódik folyvást, nehogy a lánya meg a férje
megtudja, mivel keresi nekik a vajaskenyérre valót. Nehéz is volna nem
észrevenni a feltűnő jómódot, a látványos átalakulást. A férj mintha ódzkodna
kissé, de egy szóval sem tiltakozik, a saját jövőjét építgető süldőlánynak
meg nagyon is megfelel ez a felállás, zsarolással, hízelgéssel, biztatással
terelgeti anyját a helyes úton. Aztán átlép rajta. Búcsú nélkül, egy levélkét
és egy csekket hátrahagyva elpályázik Amerikába a dúsgazdag Roberttel,
aki benne vélte megtalálni elvesztett leánygyermekét. Natasa visszatérhet
Moszkvába, feltehetően a férjéhez, hogy folytassa félbeszakadt tanári pályáját.
Ha azt mondom, hogy A szerencse lányai nem érdektelen, azzal még nem
mondok semmit. Mészáros Márta csinálhatott már rossz filmet, de érdektelent
soha. Bármilyen témát választott is, legyen az a nők helyzete a módfelett
emancipált szocializmusban (Örökbefogadás, Kilenc hónap), vagy az elmúlt
század politikatörténete egy családregény tükrében (Napló-sorozat), nem
győztem csodálni a bátorságát, hogy mindig olyan kényes tárgyat ragad meg,
amelyhez addig csak kesztyűs kézzel mertek közeledni. A film első harmada
– a moszkvai miliő, benne a dokumentarista iskolázottságról árulkodó búcsúest-jelenettel,
az elutazás, a varsói garniszálló és KGST-piac – egészen kiváló, és azt
ígéri, hogy Mészáros Mártának sikerül az a vakmerő vállalkozás, amibe annyian
belebuktak már előtte: érvényes képet adni az új Kelet-Közép-Európáról.
Ami ezután következik, az – akárhogy is nézzük – a prostitúció apoteózisa.
Ha eddig úgy tudtuk, hogy orosz prostituáltnak lenni valamelyik volt gyarmaton
nem a sors nagy ajándéka, akkor ideje felülvizsgálnunk eme vélekedést.
Mert Natasa felszabadulásként fogadja új életét. Nem a szexet élvezi, hanem
azt, amit elér vele: az anyagi függetlenséget, a szerepjátékot, a hatalmát
a férfiak felett. Mintha nem is Mészáros Márta filmjét látnánk, hanem egy
macho álmot a kurvák aranyéletéről. És persze a világ rettentő szexuális
nyomorán enyhítő karitatív tevékenységet. Ahogy azt egy hímsoviniszta elképzeli.
Eszedbe ne jusson, hogy ez a meleg, aranyló fényekkel megvilágított, körülcsodált
női test valójában pénzért megvásárolható tárgy, hogy Natasa nagy orosz
lelkére senki nem kíváncsi azok közül, akik veszkődnek utána.
A szerencse lányai első része realista és emberi sorsokkal hitelesített
életkép, a második fele pedig oktatófilm, bevezetés a luxusprostitúció
zárt (és fényezett) világába. A Kelet- és Nyugat-Európa országútjai mentén,
a kamionparkolókban, utcasarkokon, illegális és legális kupikban, a kiterjedt
szex- és pornóipar isten tudja hányféle intézményében dolgozó rabszolgákról
pedig szó se essék. Mi a fene akar ez lenni? Provokáció? Az előítéletek
és közhelyek ellen intézett támadás? Közönségcsalogatás? Netán költői igazságszolgáltatás?
Kár a fülledt budoárokban vadidegen és érdektelen kuncsaftokkal elpazarolt
időért, mert így nem tudjuk meg, hogyan sikerült az egyenesen a Szovjetunió
romjai alól előmászó, naiv tanárnőnek ilyen gyorsan és zökkenőmentesen
átállnia egy luxusnő stílusára és életformájára. Akármekkora őstehetség
legyen is valaki, öltözködni és sminkelni, tűsarkút és kalapot (természetesen)
viselni – tanulni kell (lásd Elsa Doolittle vagy Nikita, hogy a moziban
maradjunk). És ez még csak a külcsín. Eddigi ismereteinkkel szemben most
azt kell hinnünk, hogy a prostitúció mint életforma érintetlenül hagyja
a személyiség belső magját, az ember erkölcsi érzékét, integritását. Hogy
ez is csak olyan pénzkereset, mint a többi (legfeljebb jobban fizet, mint
a trolivezetés), az ember lánya összegyűjti vele a kezdőtőkét, aztán szépen
kiszáll. Leteszi a kalapot, a rafinált fehérneműt, visszabújik a műselyembugyiba
meg az otthonkába, és töretlenül tanítja tovább éhbérért az orosz gyerekeket.
Ezzel együtt és mindennek ellenére A szerencse lányai nem azt érdemelte,
hogy évekig dobozban porosodjon, majd egy szál kópiával, agyonhallgatva
induljon harcba a honi sikerért. (Mészáros Márta – persze, de ki tudja,
mi okból – mindig is nagyobb figyelmet és elismerést kapott külföldön,
mint idehaza.) Az iparűző jelenetektől eltekintve nagyon is érdekfeszítő,
lényeges dolgokra tapintó, hozzánk szóló film ez. Az orosz színészek, a
hősnőt játszó Olga Drozdovával az élen, elképesztően jók, és ha a moziban
még nem is, utóbb leesik a tantusz: ebben a történetben talán nem is a
lejátszott posztkommunista figurák, nem is a hős orosz asszony sajátos
reinkarnációja a főszereplő, hanem az új nemzedék. Az angyalarcú kamaszlány,
aki minden erőfeszítés nélkül, pillanatok alatt beletalál a szép új rendszerbe,
elnéző mosollyal és fölényes szeretettel manipulálja nemcsak nyomorult
szüleit, de a sokat látott kelet-európai keresztapát is. Mindenkitől megszerzi,
amire szüksége van, és birtokba veszi a világot, amit csökött felmenői
még csak nem is értenek.
A szerencse lányai – lengyel-magyar, 1998. Rendezte: Mészáros Márta.
Írta: Jancsó Zoltán ötletéből Mészáros Márta és Maciej Karpinski. Kép:
Piotr Wojtowicz. Zene: Jan Kanty Pawluskiewicz. Vágó: Cezary Gresiuk. Hang:
Aleksander Golebiowski. Díszlet: Halina Dobrowolska. Jelmez: Elzbieta Radke.
Szereplők: Olga Drozdova (Natasa), Jan Nowiczki ( Robert), Masza Petraniuk
(Masa). Producer: Kardos István. Gyártó: Budapest Filmstúdió / Lengyel
Televízió Rt., / Manfred Durniok Produktion / Studio Filmowe. Támogató:
Agencja Produkcji Filmowej, MMKA, tv2. Forgalmazó: Új Budapest Filmstúdió.
95 perc.
|