Szerelemtől sújtva
Emberi hang
Báron György
Sas Tamás – akár a Presszóban – most is puritán
formát választ: féltékenységi dráma zárt térben, a megcsalt szerető tekintetében.
|
Ódon körfolyosóra nyíló emeleti lakás szűk ketrecében játszódik Sas
Tamás új filmje, a Szerelemtől sújtva. A kamera alig lép ki a gangos ház
garzonjának falai közül. Csak a napok múlását jelző fix külsők mutatják
kívülről a színteret, amely mögött a dráma lezajlik, bent, a szobák börtönlabirintusában.
A történet megérkezéssel kezdődik. Az utcát látjuk, majd a hősnőt távolból,
totálban. A rendező csaknem mindig hűvös, semleges távoli beállításokat
használ, ha nagyritkán elhagyja a parányi otthont, ellenpontozva vele a
szűk belsők klausztrofóbiás szekondjait, közelijeit és szuperközelijeit.
Aztán az üres lakás képe tárul elénk, az ajtó, amint kinyílik, bebocsátva
a velencei koranyaralásból hazatérő lányt, majd újabb ajtónyitással, távozással
végződik, klasszikus érkezés-eltávozás keretébe zárva az elbeszélést.
Két ajtónyitás között zajlik le hát a cselekmény, a tragédiába fúló
szerelmi háromszögtörténet, amelyet mindvégig ugyanabból a szubjektív szemszögből,
mintegy megbillentve nézünk, a hősnő elfogult, óhatatlanul is torzító látószögéből.
Torzító, mondom, mert ez a szerelmi játszma az áltatás és az önáltatás
játéka is. Tibor, a negyvenes éveit taposó sikeres író elhiteti a huszonéves
Évával, hogy szereti, elválik érte, otthagyja a családját és elveszi feleségül.
Éva mindezt elhiszi, mert el akarja hinni. Bonyolítja a dolgot, hogy Tibor
nem csak a szeretője, hanem a nevelőapja is: korán meghalt szüleinek legjobb
barátja, aki kiskorában vette gondozásba a lányt, majd tette később, amikor
bakfissá serdült, a szeretőjévé. Tibor felesége, Klára így egyszersmind
szerelmi vetélytársnőjének gyámja-nevelőanyja. Éva életét gyerekkora óta
Tibor tölti be, aki, akárcsak Bunuelnél, egyszerre apa és szerető; Tibor
életét pedig a tíz éve tartó folyamatos hazugság, ami íróilag ugyan – mint
ez egy vele folytatott tévébeszélgetésből kitetszik – termékeny lehet,
ám a magánéletét végletesen összekuszálja, befonja, s nyomja-taszítja az
érlelődő tragédia felé.
Bonyolult történet ez, több egyszerű szerelmi háromszögnél, mögötte
gyerekkori traumák komorlanak. Körötte pedig jellegzetes pesti tenyészet
zsivajlik: boldog házasságban élő kisgyerekes barátnő, cserfes-pletykás
szomszédasszony, annak erőszakos, alkoholista fia, kedves, rajongó ifjú
kolléga és tartalékban, hűvösen tartott pótszerető, a szomorú, reménytelen
napokra, önbizalomnövelőnek.
Sas Tamás, akárcsak a nagysikerű Presszóban, ezúttal is az emberi kapcsolatok
finom szövésű hálóját rajzolja fel. Ám ezeket a kapcsolatokat most még
annyira sincs módunk szemrevételezni, mint volt ama presszóasztalnál. Elvégre
annak stabil, mozdulatlan keretébe valahogy mindig odakeveredett néhány
figura, benne láthatóvá lett egy-két esemény. Ott a felvevőgép, mint valami
térfigyelő kamera, egyhelyben ácsorgott, s várta – pók az áldozatát – a
betérőket. Nem csak forgatókönyvírói trouvaille volt az a film, hanem rendezői
is. A szándékoltan minimalista, puritán dramaturgiájú Presszó után Sas
zenés rap-filmet készített (Kalózok), majd társadalomkritikával fűszerezett
érzelmes-kemény bűnözőtörténetet (Rosszfiúk). Tágult a látószög, mozgalmas,
látványos és látható lett a történet, ám e filmek intenzitása – összehasonlítva
a Presszóéval – nem nőtt, hanem éppen csökkent. E két film kudarca jól
példázta, hogy az extenzivitás nem feltétlenül és szükségszerűen gazdagítja
a művet: a pénz, akció és látványosság gyakran alacsonyabb hőfokú szenvedélyt
kelt, mint amire egy-egy meggyötört arc, bensőséges, halk beszélgetés képes.
Sas Tamás, eddigi munkái alapján, az intim formák, a puritán elbeszélőmód
érzékeny kismestere: akkor van elemében, amikor korlátozza az elbeszélés
eszközeit, a megmutatás fortélyait, anyagát a minimumra szűkíti, s kizárólag
arcokkal, közelikkel, dialógusokkal mesél el bonyolult, sokágú emberi történeteket.
Eddigi filmjei tanulságaképp azt is hozzátehetjük: érzékenyebben, hitelesebben
tud a nőkről mesélni, mint a férfiakról. Női szemmel nézi, érti és érzi
a férfivilágot, amelyet mind a Presszóban, mind ebben az új filmjében igencsak
törékenynek, esendőnek és bűnösnek mutat. Ha igaz, hogy a mozi története
a férfiszem története, akkor – talán ennek ellensúlyozásaképp – igaz az
is, hogy igen sok formateremtő rendező, Bergmantól Antonioniig, női ruhába
bújik, filmjeiben Emma-kosztümben, asszony-alteregó alakjában jelenik meg.
Sas Tamás Szerelemtől sújtva című új opuszával visszatalált a puritán,
önkorlátozó formához és vele ahhoz a női tekintethez, amely a Presszót
oly izgalmassá tette (s aminek semmi köze az úgynevezett „női filmekhez”).
Bravúrfilm ez is, egyetlen helyszínen játszódik, egyetlen látható szereplővel,
a többinek csak a telefonhangját halljuk. Bravúrja elsőként dramaturgiai
természetű. A forgatókönyv tétje az volt, hogy ebben a zárt, egyszemélyes
formában sikerül-e a rendezőnek (és társírójának, Can Togaynak) a komor
múlttal terhelt apa–anya–lány szerelmi háromszögtörténetet hitelesen, érzékelhetően
elmesélnie. A Szerelemtől sújtva dramaturgiai gépezete gördülékenyen működik,
akárcsak Rossellini–Cocteau–Magnani Emberi hangjában. Erőltetettség, kimódoltság
nélkül bomlik ki a diskurzusok sorából (levelekkel, régi fényképekkel,
rádió-, tévéműsorokkal és álombetétekkel megtámogatva) a történet. Pedig
tisztán dramaturgiai szempontból nehezebb feladat ez, mint volt a Cocteau-mű
filmre vitele, mert több benne a mellékszál és a múltbeli történés. Kár,
hogy a szerzők, kétszer is, fölöslegesen, a könnyebb ellenállás irányába
mozdulnak el, és feladják a maguk vállalta önkorlátozó narrációt. Történetük
akkor erős, amikor a lány, akár vadállat a szűk ketrecében, a négy fal
között járkál fel alá, a külvilág híreire várva. Semmi szükség rá, hogy
a film vége felé a kamera lekísérje az utcára, megtörve az elbeszélés addigi
szigorú szabályát. Azt az információt, hogy Klára terhes, később telefonon
is megkapjuk, a film záróképén pedig a várandós asszonyban nyilvánvalóan
fölismerjük Tibor feleségét, ehhez nem kell őt korábban megmutatni. Ugyanilyen
fölösleges Tibor és Éva (egyik) beszélgetését-vitáját úgy eljátszatni,
hogy a férfi a lakásban van, ám a kamera mindvégig gondosan elkerüli. Ettől
a jelenet erőltetetté lesz, mert semmi oka nincs annak, hogy a férfi kívül
legyen a képen – maga a dialógus egyébként ugyanúgy lebonyolítható lett
volna telefonon, üzenetrögzítőn, levélben, akár a többi. (Egyszer, rövid
ideig, már láttuk a férfi hátát a lakásban, de az nem volt ilyen zavaró.)
Mindkét jelenet, amely megtöri a következetesen minimalista történetmondás
monotóniáját, arra utal, mintha az alkotók nem bíznának a nézőkben, s a
kelleténél több információt kívánnának hozzá eljuttatni, hogy biztosan
értse, miről van szó. Ugyanerre gyanakodhatunk, amikor Éva az ajtóban orális
szexszel fizeti ki a zsaroló szomszédot. Megint erősebb az impulzus, mint
amire szükség lenne: ez az elkeseredett tett nehezen illeszthető abba a
képbe, ami a nézőben a hősnőről addigra kialakult. Mindez azért érdemel
említést, mert egészében olyan erős és biztos dramaturgiai szerkezetet
működtet Sas Tamás, hogy zavaróvá lesz, ha váratlanul kilép belőle.
E mű bravúrja legalább annyira rendezői, mint dramaturgiai. A beállításoknak,
a ritmusnak, a kameramozgásoknak arra a finom szerkezetére gondolok, amely
az elsősorban szövegre épülő történetből filmet formáz. Már a Presszó sem
csupán írói trouvaille volt, hanem rendezői is, noha erről akkoriban kevés
szó esett. A Szerelemtől sújtva, bár egy térben játszódik, a legkevésbé
sem statikus, hanem vizuálisan kifejezetten mozgalmas. Filmszerű tehát,
amin nem a mai divatfilmek öncélú látványosságát értem, hanem azt, amitől
Bergman munkái vagy Hitchcock Kötélje azok: hogy a képek tempójával, plánozással,
kameramozgással, vagyis a mozgókép nyelvén meséli el a szűk térben játszódó
történetet.
A rendezői eredetiségtől nehezen elválasztható Ragályi Elemér higgadt,
fáradt szépségű, érzékeny és hajlékony operatőri munkája. Virtuozitása
nem csak abban áll, ahogy dinamizálja, belakja a számunkra is egyre ismerősebbé
váló kis teret, hanem abban is, ahogy a fényekkel megteremti a lakás bensőséges,
otthonos, ám mindvégig fenyegető atmoszféráját. A képeket eluraló barnás-vöröses
árnyalatok egyszerre barátságosak, megnyugtatóak – és nyugtalanítóak. Ez
a rőt színvilág közel áll Bergman–Nykvist égő belsőihez a Suttogások, sikolyokban.
A célja is alighanem hasonló: Bergman azért választotta az erős vörös színt,
mert belső történéseket akart elmondani, s a lélek bensejét, mint mondta,
ő gyerekkora óta vörösben képzeli el. A Szerelemtől sújtva operatőri mestermunka,
minden képsorán ott érződik egy kivételes érzékenységű és technikájú képalkotó
keze nyoma.
Ám mindezen erőfeszítések hiábavalóak lennének, a gondosan felépített
dramaturgiai-rendezői szerkezet látványosan összeomlana, ha nem találtak
volna egy olyan fiatal színésznőt, akinek személyisége köré a tragédia
felépíthető. Mert ebben a műben a drámát egyedül a hősnő arca, mozgása,
teste, törékeny alakja és a hangja hordozza. Rutinos színésznek is próbakő
volna ez, ám Sas Tamás pályakezdőre bízta a főszerepet – és a végeredmény
igazolta a választását. Kovács Patrícia csipkefinom, rebbenékeny játékába
külön színt visz, hogy új arcot látunk a vásznon, hogy figurájához még
nem tapadnak szerep-emlékeink, hogy Évaként ismerkedünk meg vele. Ólomnehéz
szerep ez, nem csupán azért, mert csaknem végig a vásznon van, egyedül,
partnerek nélkül, hanem azért is, mert egy teljes élet huszonhárom nehéz
évének tragédiáját kell eljátszania, a gyerekkori traumától a bakfiskori
szerelmen át a házasságtörő viszonyig, a reménykedésig, a csalódásig, az
elkeseredett bosszúig és az önként vállalt halálig. Kovács Patrícia alakítása
olyan ígéretes debütálás, amilyet ritkán láthattunk – legutóbb talán épp
a Presszó három ifjú színésznője feltűnésekor.
Jó érzés nyugtázni, hogy Sas Tamás zsákutcás kitérők után visszatalált
ahhoz a filmtípushoz, amely igazán megfelel vonzalmainak, tehetségének
és érzékenységének. Nem hibátlan film a Szerelemtől sújtva, magam például
jó néhány mondatát, gesztusát, jelenetét kimódoltnak, fölöslegesnek, közhelyesnek
vagy szentimentálisnak érzem, David Yengibarjan hatásos, szép zenéjét is
túl gyakran veti be a rendező – ám mindez a mű finom egyensúlyán nem változtat.
Olyan ez a film, akár egy érzelmes, hatásos lányregény, olvasmányos, gördülékeny
lektűr; nem is akar más lenni, szerencsére. A magas művészet és a tömérdek
férc között épp az ilyen jellegű munkák hiányoznak a mozikból, holott a
mozgókép e típusnak sokkal inkább kínálja magát, mint, mondjuk, az elbeszélő
próza.
S ha már többször is bravúrról beszéltünk, nem hagyhatjuk figyelmen
kívül a dramaturgiailag és rendezőileg egyaránt bravúros finálét, amelyben
a kamera lassú lefelé kocsizása a lakáshoz vezető lépcsőfordulóban a (szó
szerint) végső pillanatban megmutatja az addig láthatatlan szereplőket:
előbb a döbbent Tibort, majd a terhes Klárát, aztán a barátnőt, a szomszédasszonyt
és a fiát, mindenkit, akiről addig szó volt, és akiről addig csak hallottunk.
A dráma, abban a pillanatban, ahogy véget ért, megelevenedik és testet
ölt. Olyan ez a finálé, akár egy színpadi meghajlás: akkor ismerkedünk
meg a hősökkel, amikor már minden elvégeztetett – a történetben általuk,
a vásznon nélkülük.
Szerelemtől sújtva – magyar, 2002. Rendezte: Sas Tamás. Írta: Can
Togay és Sas Tamás. Kép: Ragályi Elemér. Zene: David Yengibarjan. Vágó:
Ari Károly. Hang: Kőporosy János. Szereplők: Kovács Patrícia (Éva), Máthé
Gábor (Tibor), Járó Zsuzsa (Zsuzsa), Tallós Rita (Klára), Hacser Józsa
(szomszédasszony), Csuja Imre (a szomszédasszony fia). Producer: Szekeres
Dénes. Gyártó: Tivoli-Film. Forgalmazó: Budapest Film. 94 perc.
|