2 perces mozi
Tehén, elefánt, axolotl
Ágfalvi Attila
A kultikus Kis tehén az Internetről a mozikba
vándorolt. A MyFilm Stúdió animációs egypercesei.
|
A kis tehén sztár lett 2002 nyarán, és ezzel kapcsolatban oldalakat
lehetne megtölteni a jelenség elemzésével. A szociológusok és pszichológusok
kereshetik a tömeg és hőse közti azonosulásra lehetőséget adó jellemzőket,
az eszmefuttatások kulcsszavai nyilván a „buli”, az „infantilizmus”, a
„kúl”, és az „X (y,w stb.)-generáció” lehetnének. Igen hálás téma volna
továbbá az információs világsztráda korában annak kimutatása, hogyan lett
világsztárunk az Internet segítségével a kis állat, milyen hírünket viszi
a világba a milliárdos országimázs-pénzek és a Magyar Millennium idején.
Hiszen a magyar lakosság nyomorúságos 10 százalékát kitevő Internet-használókon
kívül a külhoni netezők is már valamikor az év elején titkos kultuszuk
tárgyává emelték a tehénkét: volt, akinek Amerikából előbb attacsolta távoli,
még csak nem is magyar barátja a jópofa kis filmet, minthogy itthon bárkitől
hallhatott volna róla. Megnéztük egyszer, kétszer, ötször, tízszer, jól
szórakoztunk rajta (és kicsit azon is, hogy a Nemzeti Kulturális Örökség
Minisztériuma még ilyesmit is támogat, amúgy nagyon helyesen), aztán alighanem
el is felejtettük volna szép lassan. Csakhogy a Kis tehén, a MyFilm néhány
más produkciójával együtt kis idő múlva feltűnt „igazi” filmek kísérőjeként
a moziműsorban, s mint ilyen, igazán megérdemli, hogy az általa kiváltott
jelenség helyett mint filmet őt magát is szemügyre vegyük.
Kérdés persze, érdemes-e a Kis tehént (Igor Lazin), és társait, a Vili,
az elefántot (Pál Balázs) és az Akváriumot (Kollár László) különösebben
boncolgatni. Mi mást lehetne írni például a komoly kritikusok által is
zseniálisnak minősített, az előtte játszott Woody Allen filmmel (Süti,
nem süti) szembeállítva piedesztálra emelt Kis tehénről, mint amit Hevesy
Iván évtizedekkel ezelőtt írt a legelső, általa rajzos filmeknek nevezett
rövid rajzfilmekről: „Meséjük gyermeteg, mégis, vagy éppen ezért, szabadabb,
mint akármilyen más játékfilmé, hiszen motívumaik mind a fantázia országában
születtek, mint apró hőseik… Ezek a mesefilmek és filmesek nem akartak
többet, mint mulattatást..., alakjaik egyszerűen csak új, filmre született,
félig emberi, félig állati pojácák.” És valóban, ahogy a szerzőktől is
tudjuk, előbb volt Kollár László eredetileg gyermekeinek írt kedves dalocskája,
minek hallatán a Vajdaságból áttelepült, képzőművész végzettségű, a Varga
Stúdióban tanult Igor Lazin megrajzolta a filmet: pusztán a szórakozás
kedvéért. Az igazán jó ötlet pedig az volt, hogy miután a film megjárt
jó néhány fesztivált, a MyFilmnek sikerült az említett kísérőfilm-státuszt
megszereznie, és a mozilátogatóknak is bemutatnia. Így lehelhetett a Kis
tehén igazi friss levegőt a multiplexek mesterséges hűvösébe, és így alapozhatta
meg a Coen-testvérek stilizált nyomasztását (Az ember, aki ott sem volt)
az Akvárium magyaros, Duna tévés asszociációt keltő, andalító háttérzenés
gyomrosa. Talán a váratlan, teljes gyanútlanságban bekövetkező mélyütés
miatt ez utóbbi még a Kis tehén hatását is felülmúlja, soha ennyi hirtelen
felugró popkornropogtatót mozi még nem látott. (Személy szerint nekem még
tovább fokozta a hatást az, amikor ráébredtem: ott lenn az a kis rózsaszín
csúnyaság egy axolotl, hiszen Cortázartól tudom, „rózsaszín kőarca mögött
minden axolotl ember módjára gondolkodik…”)
Az eddig említett kisfilmek, már csak hosszuk (rövidségük) miatt is
többnyire egy ötletre épülő, jópofa, karikatúra-mélységű dolgok, a számítógépes
flash-animációk világát idéző kivitelben. Remélhetőleg a MyFilm olyan,
valamivel nagyobb lélegzetű filmjei is előbb-utóbb moziba kerülnek, mint
a Hilda története (Igor Lazin), ami mind néhány vonallal (el)rajzolt figuráival,
mind montázstechnikájával távoli leszármazottja a Sárga tengeralattjáró
világának. Története a két magányos emberről, kanárijukról és kutyájukról,
valamint gengszterekről és egy gyógyult homoszexuális-alkoholistáról ugyan
a korszellemnek megfelelően kellően cinikus, sok olyan viccel, amik különösen
az évente egyszer, valamilyen fesztiválkor moziba járók hisztérikusan nyerítő
röhögését képesek kiváltani. De a blődli jótékony hangulata árad a sajátos
látásmódú, hagyományos esztétikára fittyet hányó képsorokból, az „igazi”
színészekkel készült szinkronhang pedig a filmes beszéd Szőke András és
Badár Sándor óta nem tapasztaltan egyéni változata.
A MyFilm produkcióinak talán az lehet a legnagyobb sikere, ha a mozilátogatók
nagyobb tömegeihez is eljut az a hír, amit a magyarság említett 10 százaléka
már szerencsére tudhat: a jövő tömegkultúrájának látványát az egyre olcsóbbá
váló technika segítségével a vad ötletekben tobzódó, gátlástalan merészségű,
tehetséges és nagyon kreatív emberek fogják kialakítani, nem pedig a Dáridó
neonromantikájának giccsgyárosai. S mivel a mennyiség előbb-utóbb szükségszerűen
átcsap minőségbe, nemsokára a jelző nélküli kultúra is gyarapodni fog a
munkáikkal.
|