A Rolling Stones moziba megy
Gördülő képek
Szőnyei Tamás
A zenekar negyven éves, alapítói hatvan körül
járnak, de még bírják a gyűrődést.
|
- ... Mick Jaggerék abbahagyták a számot - mondta Beverley -, úgy emlékszem,
épp a Miért hagytuk, hogy így legyent játszották...
- ... Mick Jaggerék háttal álltak, amikor meggyilkolták Huntert - mondta
Beverley. - Épp a Ne gondold, hogy tied a világot játszották...
Nézzék el nekem, de azóta, hogy a regénybe először belelapozva szembecsaptak
e sorok, képtelen vagyok elkezdeni és végigolvasni Déry Tibor művét, a
Képzelt riport egy amerikai popfesztiválrólt, sőt meg sem néztem soha a
belőle készült Presser-musicalt. Bosszantóan röhejesnek találtam, hogy
önmagukban egyébként korszakos Illés-számokat rakott a Rolling Stones repertoárjába.
Megbocsáthatatlanul rossz tréfának éreztem, amit a költői szabadság űzött
a szenilitással. Ma már, türelmesebb fejjel elfogadom ugyan, hogy az 1971-ben
a 77 éves író egy pokoli világ vízióját kerekítette ki a korabeli híradásokból,
és e szempontból másodlagosak a tények, elvonatkoztatni mégsem tudok attól,
hogy idétlenségek vannak a kulcsjelenetben, számomra ez magát a kisregényt
öli meg. Valaki szólhatott volna neki.
*
A fesztivál, ahol valóban megöltek egy Hunter nevű, 18 éves fekete
fiút, a Rolling Stones négy évtizedes pályája legsűrűbb, legkreatívabb
szakaszának esszenciális eseménye volt 1969 decemberében, nem túl messze
San Franciscótól, ahová eredetileg tervezték, ahol azonban az utolsó pillanatban
visszavonták az engedélyt. A Stones csak az évi amerikai turnéja befejezését
akarta megünnepelni az ingyen bulival – becslés szerint 300 ezren voltak
ott –, de Altamont az egész békéről, szeretetről szőtt, színes hippi álom
tragikus végének szimbóluma lett. Négy hónappal Woodstock után.
Mindez ott van a filmvásznon. A Maysles-fívérek, David és Albert, valamint
Charlotte Zwerin a turné dokumentálására szerződött. Ahogy senki más, ők
sem tudhatták, mi lesz a vége. Filmjük, a Gimme Shelter a vészjósló című,
Let It Bleed album nyitószámának címét kapta. (A Stones-féle Hadd vérezzen
nem a Beatles, pontosabban Paul McCartney belenyugvásra bíztató Let It
Be-jére adott válasz: kb. egy évvel megelőzi azt; azért érdemes ezt megjegyezni,
mert a két zenekar története éveken át rivalizálás és kölcsönös tisztelet
közepette, érdekes párhuzamok mentén haladt előre). A Gimme Shelter mint
turnéfilm természetesen Altamontra fut ki, hiszen valóban ez volt a végállomás
– a rendezőket mindenesetre érte bírálat azért, hogy az emberöléshez vezető
eseménysor filmes narratívájának felállításakor, a drámai hatás (más szóval
a művészi hitelesség) fokozása érdekében kissé átszabták az események valóságos
időrendjét. A valóságban a Flying Burrito Brothers a Jefferson Airplane
előtt játszott Altamontban (ahol Santana nyitott, és szerepelt a Stones
akkori előzenekara, Ike & Tina Turner is), a filmben azonban fordított
a sorrend, így kerülhet közelebb a gyilkossághoz az a jelenet, amikor Marty
Balin, az Airplane énekese, a színpad előtti tömegbe ugorván megpróbál
megállítani egy verekedést, mire őt csapja le egy Hell’s Angel. Nincs menedék.
Altamontban a Pokol Angyalai lettek volna felelősek a biztonságért.
Ehhez képest a motoros banda tagjai egész nap csépelték a népet, és ők
ölték meg Meredith Huntert. Rendes dokumentarista szokás szerint a film
rögzíti, hogy főszereplői a vágószobában szembesülnek a történtekkel. Láthatjuk
Mick Jagger arcát, amint nézi, hogy a Pokol Angyalai által ütlegelt fekete
fiú pisztolyt ránt, kiverik a kezéből, kés villan, valaki megszúrja, többen
nekiesnek, és agyonrugdossák (még élt, amikor az orvosi sátorba vitték,
de megmenteni már nem tudták). Mintha az élet imitálná a művészetet, a
kis képernyőn villogó lassított filmkockák krimije Antonioni Nagyítását
idézi, ahogy a filmbéli fotós, David Hemmings nagyítás közben veszi észre
a bokor mögött fekvő holttestet.
*
A Gimme Shelter technikailag feljavított változatban alig több mint
harminc évvel elkészülte után, a 2001-es Titanic Fesztivál jóvoltából ért
el hozzánk, három előadásra. Más Stones-koncertfilm, tudtommal, nem jutott
el magyar moziba. Sem a The Rolling Stones Rock and Roll Circus, melyet
rejtélyes okból 1968-tól 1996-ig dobozban tartottak: a Beatles későbbi
Let It Be filmjét is jegyző Michael Lindsey-Hogg által rendezett BBC-show-t
általában a Beatles-féle pszichedelikus bolondozás, a Magical Mystery Tour
Stones-megfelelőjeként írják le. Jagger tigrisidomárként és porondmesterként
jelenik meg, a Rolling Stones tagjain kívül szerepel benne Marianne Faithfull,
John Lennon, Yoko Ono, Eric Clapton, Mitch Mitchell (Hendrix dobosa), a
Who és a Jethro Tull.
Sem a Cocksucker Blues, amelyet a mai napig nem szabadítottak ki hivatalosan
a dobozból: Robert Frank svájci származású amerikai fotográfus (személyében
nem akárkit fogadtak föl, The Americans című albumához maga Jack Kerouac
írt előszót) kamerája túl sok olyasmit láttatott a ’72-es turné színfalai
mögött, útközben, amit jobbnak tartottak nem nyilvánosságra hozni (Nigel
Finch és Andrew Solt későbbi Stones-dokujában az egyik zenész azt mondja,
nem is igaziak az orgia-jelenetek, csak a rendező hiányolt valami zaftosat,
hát szót fogadtak neki).
Sem a Ladies and Gentlemen: The Rolling Stones, amelyen Rollin Binzer
rögzítette a ’72-es turné texasi állomását, már ami a színpadon történt
– semmi interjú, semmi öltözői kukucska, csak a színtiszta zene, az Exile
on Main Street album környékéről.
*
A Beatlestől eltérően a Stonesnak nem volt házi filmrendezője. Abban,
ahogy a Beatlest kedves, vicces fiúknak látjuk, meghatározó szerepet játszott
Richard Lester (nemcsak az A Hard Day’s Night és a Help! az ő munkája,
de ő rendezte Lennont a How I Won The War című 1967-es háborús komédiában,
és örökítette meg McCartney zenekara, a Wings 1991-es turnéját: Get Back)
és a Sárga tengeralattjárót rajzoló-rendező Heinz Edelmann. A Stonesnál
kevésbé érhető tetten az angol humor hagyománya (a legszembeötlőbb kivétel
talán egy lemezborító, ahol női ruhát öltenek), a hozzájuk kötődő filmek
is súlyosabbak. Jean-Luc Godard, Tony Richardson és Nicolas Roeg forgatott
1968-70-ben velük – előbbi az egész zenekarral, utóbbi kettő csak a filmszínészként
szerencsét próbáló Mick Jaggerrel.
Godard röviddel a Week-end és ’68 Párizsa után készítette el One plus
One című filmjét, melyet – feltehetően a forgalmazás praktikus szempontjai
miatt – inkább Sympathy for the Devil címen emlegetnek. Jagger azt nyilatkozta,
beszélgettek ugyan, de képtelen volt kiszedni Godard-ból, miről szól a
film. A rendezőt foglalkoztató tematikát – forradalom a nyugati társadalomban,
erőszak, fekete militanizmus – illusztráló jelenetek mellett végigkövethetjük,
amint a Stones a stúdióban fölveszi klasszikus ördögi dalát (a munkában
alig vett részt a totál elszállt Brian Jones, a Sympathyvel nyitó Beggars
Banquet az utolsó Stones-album, amin még hivatalosan szerepelt, utána kitették
a szűrét, ’69-ben holtan találták a medencéjében). Jagger ezt követő két
igazi filmje közül Nicolas Roeg műve, a Performance testhezállóbb szerepet
kínált neki, mint Tony Richardson Ned Kellyje. Előbbiben egy visszavonult
rocksztárt alakít, nagyon szuggesztív a vásznon, utóbbiban egy ausztrál
nemzeti hőssé lett banditát – nem mondom, hogy rosszul, csak ahogy azzal
a ritkás szakállával megjelenik, inkább Jaggert magát látom, mint Ned Kellyt,
ahogy pedig bujdosás közben verset olvas egy könyvből, rögtön a Hyde Parkban
adott koncert ugrik be, ahol hófehér ruhában Shelley-t szaval Brian Jones
emlékére, kezében kis kötettel.
*
A Ned Kelly – bár messze nem Richardson legjobbja – kenterbe veri azt
az amerikai rettenetet, amelyben utoljára láttam Mick Jaggert. Geoff Murphy
’92-es Freejack (Szabad préda) című időutazásos-üldözéses thrillerjében
Jagger a főgonosz fogdmegje, testcsempész embervadász. Barázdált arcát
leginkább arra kell használnia, hogy szenvtelenül nézzen sci-fi-western
harci ruházatában; ezt meg is teszi. Közben pedig talán arra gondol, hogy
vajon ő milyen filmekbe fektetné producerként a pénzét. Azóta erre is megszületett
a válasz: a Jagged Films első produkciója, a második világháborús Enigma,
Michael Apted rendezése.
A Rolling Stones negyven éves fennállását egy negyven számos, dupla
CD-vel ünnepelték: Forty Licks (40 nyalintás, utalva az Andy Warhol tervezte,
kiöltött nyelves emblémára). Ugye nem szükséges különösebben hangsúlyozni,
hogy a zenekarok zöme nemcsak nem éri meg a negyven évet (hál’ isten),
de nem is produkál negyvenszer kettő-hat maradandó percet. És hát a Stonesnak
nem ennyi van, ezek csak az „örökzöld” slágerek (leszámítva a legújabbakat,
melyeknek nagyvonalúan megelőlegezték az örökzöldséget), merthogy legalább
is a csúcs éveiben ez igazi album-banda volt: a Beggars Banquet, a Let
It Bleed, a Sticky Fingers, az Exile On Main Street, a Goat’s Head Soup,
az It’s Only Rock ’N’ Roll vagy a Black And Blue a slágerek mellett egyáltalán
nem töltelékkel volt tele.
Decemberben, amikor ezt írom, a Stones túl van aktuális amerikai turnéján.
2003 nyarán Európa következik, benne – csak a hozzánk legközelebb eső városokat
említve – Bécs, Belgrád, Zágráb és Prága. 1990 augusztusában, mikor a házfalakon
Havel na Hrad feliratok emlékeztettek a bársonyos forradalomra, egy irdatlan
stadionban láttam őket – illetve ez nem pontos, őket nem láttam, csak valahol
nagyon messze, a színpadon néhány gyufaszál figurát, aki tulajdonképp bárki
lehetett volna, a kivetítő vásznon pedig óriásokat. Jó volt így is – mi
más lehetett volna? –, bár normál léptékben lett volna igazi, azonban a
Rolling Stones addigra már rég sokszoros embernagyságúra nőtt. De nincs
harag, ismerem a refrént: you can’t always get what you want.
|