Arccal a földnek
Razglednicák a hátországból
Stőhr Lóránt
Balkáni ezredfordulós generációs Így jöttem a
Vajdaságból. Tolnai Szabolcs második játékfilmje.
|
Halálból halálba tér haza a katona. A (polgár)háborúba ájult Szerbiában
a vajdasági otthon sem nyújt már menedéket. Az idő önmagát ismétli, új
életre kel az ősi toposz: a háborúból visszaérkező férfinak senki sem örül,
sem a rokonok, sem a barátok, sem a hajdani szerelmek. „...s a világ kitér
utadból” – utal az Arccal a földnek alaptapasztalatára az Edmond Jabéstől
kölcsönzött mottó. A feleslegesség személyes élménye ugyanakkor sajátos
modulációban, egy bágyadtan dekadens világvége-érzés melankolikus kísérőzenéje
mellett szólal meg az ezredvégi Jugoszláviában. A bomlás tüneteit mutató
országban a család és szélesebb értelemben az egész magyar közösség groteszk
haláltáncát járja.
Így jöttem – mondhatná a negyven évvel ezelőtt készült Jancsó-film
főhősével együtt a huszonéves Kornél, akit pillanatnyi valós vagy szimulált
elmezavara következtében felmentenek a jugoszláv hadseregben töltendő további
szolgálatai alól. A II. világháború csatái után hátrahagyott tájakon sodródó
Jancsó-alterego keserű tapasztalatai ellenére csalóka reményekkel indul
haza; a kommunizmus üdvözítő eszméje mellett utolsó pillanatig kitartó
apák nemzedékének hite azonban a délszláv polgárháborúnak nevezett, tíz
évig tartó mészárlás közkatonái közé kényszerűen besorozott fiúk szemszögéből
már szánalmas bolondságnak hat. A szerelmi bánatból elkövetett lankadt
italozás után reggel hazatántorgó Kornél és a helyi gyár vezető beosztásában
dolgozó, kedvetlenül munkába készülődő apja közt a fürdőszobában zajló
kíméletlenül nyers párbeszéd két generáció ellágyulástól mentes számvetése.
A cukorbaj sem jelent enyhítő körülményt a fiú ítéletében, amelyre az apa
már eddig is számíthatott, mert a lassú egykedvűséggel érkező ütések ellen
a középkorú férfi alig védekezik, inkább ruhástól elmerül a kád piszkos
vizében.
Az eszme oltárán hozott hiábavaló áldozat mindeddig elhallgatott tudása
az oka annak a mértéktelen önpusztításnak, amibe Tolnai Szabolcs filmjében
a vajdasági társadalom a kínos félmúlt és a kilátástalan jövő elől eltemetkezik.
A halál közeledtével felcsapó mohó életvágy, amivel a cukorbajos apa a
fagylaltot tömi magába és az inzulininjekció beadása után rögtön cigarettára
gyújt, a felcsicsázott szocialista kultúrház hangulatát árasztó lokálban
groteszk karnevállá terebélyesedik, amelyen az apák és anyák megözvegyült,
megkeseredett házasságban élő, elmagányosodott nemzedéke ropja haláltáncát.
A kopott mulatóban a kiöregedett bűvész unottan mutatja be százéves trükkjeit,
a megfáradt közönség a vénségét vastag festékkel takaró énekesnő nótáira
vonszolja magát, részeg férfiak kacsintgatnak fonnyadt bájaikat áruló vénkisasszonyokra.
A kábult látomás az út szélén megfeneklett éjszakai kocsikázás során éri
el tetőpontját: az apa feltámadó szexuális ösztöneit memento moriként rettenetes
rosszullét szakítja félbe, a holdsütötte fenyőfák látványától az énekesnőben
egy tisztább élet után lángra kapó vágyakozás keserű nevetéssel lobban
ki: a lehunyt szemhéját fedő zöld festék, az arc mészfehérsége, ajka művöröse,
foga sárgája James Ensor halálfejes maszkjaira emlékeztet. A halál azonban
nemcsak az agyakban kísért, szorgosan ténykedik is a maga kíméletlen módján.
A színház az utolsó menedék a világban dúló káosz elől. A jelenkori
színház és a mai művészet azonban nem metafizikai, hanem kizárólag az együvé
tartozás praktikus védettségével látja el a körülötte forgolódókat. Az
egyetlen előadás során, amibe belekukkanthatunk, madártollakba öltözött
ember tart profetikus beszédet a tóparton a gyér közönség számára. Isten
ellen prédikál, de utoléri a mindenható haragja, aki vihart támaszt és
villámokat szór. A nézők elfutnak, a próféta beleesik a vízbe.
A tétova életvágy és a torz halálfélelem, a groteszk valóság és a szürreális
látomás egységes filmmé olvad Tolnai Szabolcs rendezésében. A hangulati
és gondolati egység egyáltalán nem kis teljesítmény Tolnai esetében, aki
a tér- és időbeli kapcsolatokat nagyvonalúan kezelve minden jelenetet improvizációk
önálló egységeként formál meg. A jelenetek színvonala ezért kissé hullámzó:
a másodfilmes rendezőnek jobban sikerült elkapnia a középkorú és öreg emberek
életének zsákutcáit, a nemzedékek közötti ál-kommunikációt, mint generációja
tagjainak ötletszerű kóborlásait. Ennek talán az lehet az oka, hogy az
idősebb színészek többet tudtak kiadni magukból és meztelenebbre vetkőztek,
mint a fiatalok. A Stúdió K színpadáról és Hajdu Szabolcs filmjeiből ismert
Nyitrai Illés nyersen karakteres Kornél ugyan, de nincsenek valódi társai
a játékban, nem mozognak elég dinamikusan a huszonéves szereplők közötti
kapcsolatok. Tolnai improvizációkra alapozott rendezői módszerének esetlegességeit,
amelyek az olcsó fekete-fehér nyersanyagra forgatott Nyári moziját kissé
szétesővé tették, remekül ellenpontozza Tóth Zsolt aprólékosan kidolgozott
operatőri stílusa. Tóth színes képeit a sugárnyalábokban beáramló fény,
a finoman szitáló köd, az éles és életlen részek kontrasztja álomszerűen
líraivá varázsolja, amitől finom hangsúlyt kap a történet enyhén groteszk
és szürreális stílusa. A hangulati egység megteremtésében a képek mellett
fontos szerepe van Bujdosó János fúvósokra épülő hol tréfás, hol szomorkás
zenéjének, ami a film szinte valamennyi képsorát végigkíséri.
Bujdosó frázisai valamelyest a Buharovok munkáihoz közelíti az Arccal
a földnek világát (a Buharov-filmeknek is Bujdosó a zeneszerzője), a színpadias
vonások pedig távolról a Macerás ügyeket idézik, de ezek a hasonlatok csak
jobb híján érvényesek, mert Tolnai egészen sajátos színfoltot jelent a
fiatal magyar filmesek amúgy is rendkívül heterogén táborában. Míg a többi
fiatal rendező mindeddig elkerülte az apákkal való szembenézést, Tolnai
egyszerűen rájuk borította az asztalt. A nyers realizmus és lebegő költőiség
vajdasági ízekkel megfűszerezett kettőssége nyelvet adott a rendezőnek
ahhoz, hogy generációs élményeit szélesebb kontextusban is hitelesen és
eredeti módon fogalmazza meg. A radikális semmittevés egy felbomlóban levő
világban tökéletesen érvényes gesztus. A pusztulást csodálva beletemetkezni
arccal a földbe. Leszállni a vonatról, és némán elbiciklizni.
Arccal a földnek – magyar, 2001. Rendezte: Tolnai Szabolcs. Írta:
Tolnai Szabolcs és Varga Piroska. Kép: Tóth Zsolt. Zene: Bujdosó János.
Vágó: Sinisa Bokan. Díszlet: Takács Tibor. Jelmez: Detki István: Hang:
Vlada Sanojevic. Producer: Durst György. Szereplők: Nyitrai Illés (Kornél),
Csanádi József, Elor Emina, Koltai Judit, Szabados Zoltán, Karna Margit.
Gyártó és forgalmazó: Kép-Árnyék. Támogató: MMK, NKÖM, Akademia Novisad,
Duna TV, tv2. 82 perc.
|