A 007-es sorozat 1962 óta intézménnyé nőtte ki magát. De ki akarna egy intézmény kedvéért moziba menni? A Bond-hívők mindenképpen, húsz film, a maga folyton bővülő, kalandokban, fantasztikumban, technikai csodákban bővelkedő, de mégsem túl szövevényes világrendjével ideális, egzotikus és kényelmes azilum a zaklatott valóság elől menekülő nézők számára. Nekik a huszadik Bond-film extra-ajándék, minden eddiginél bőségesebb tűzijátékkal, és rengeteg utalással a korábbi 007-es filmekre. 
Ian Fleming korán bekövetkezett haláláig (1964-ben még csak két film készült el a szériából) reménykedett abban, hogy előbb-utóbb Alfred Hitchcock viszi majd vászonra (Cary Granttel a főszerepben) mesterkémje históriáit. Rejtély, miért remélte, hogy a téboly, a bűn drámáihoz buldog szívóssággal ragaszkodó Hitchcock bármi okból felizgulhatna a 007-es hibátlanra polírozott egyénisége és három másodpercnyi fejszámolással kiszámítható kémhistóriái láttán. Hitchcock kémei (vagy álkémei) a saját személyiségük jogán keverednek bajba, zűrösek, félszegek, túl sokat tudnak, vagy épp túl keveset, velük van baj, nem a világgal, a 007-es viszont mindig tökéletes (az arrogancia leheletnyi rozsdafoltja és a vodka-martini csak fokozza a szexepilt). Épp csak „a világ nem elég”.
Csakhogy a perfekció dramaturgiai szempontból maga a dögunalom. James Bond kalandjai és személyisége nélkülöznek mindenféle rejtelmet vagy mélyebb értelmet, a 007-es széria világpolitikai konfliktusai éppoly kiagyaltak, következésképp érdektelenek, mint a nőügyei. Egy percre sem kétséges, hogy végül Bond győz, s nem a gonosz oroszok vagy az épp világuralomra törekvő cezaromániás őrült. Pontosabban: egy-egy percre nagyon is kétséges, mintha Ian Fleming és minden adaptátora színtiszta káoszelméleti példamondatot fogalmazna: ha Bond egyetlen haja szála meggörbül, végveszélyben az egész világ. 
Ami józan paraszti ésszel végiggondolva vagy tömény marhaság, vagy csoda. 
Mielőtt ezen elviccelődnénk, érdemes megállnunk egy pillanatra. A XX. század második felének nyugati popkultúrája egyetlen kortárs szuperhőst szült, a neve: Bond. Mi más születhetett a hidegháborús paranoiából, mint a világösszeesküvés teóriája, a gyanakvás hitvallása, amelyben a szuperhős csakis magában bízhat. Még a Star Wars is kollektivista mítosz a Bond-szériához képest, a szabadságáért harcoló köztársaság eszméje mindvégig fel-felsejlik a hősies vagánykodásban, „mindenki egyért, egy mindenkiért”, míg a 007-es sztorijában a Brit Birodalom (és eszmeköre) csak távoli ködkép. Nem is lehet más. Bond az angol világpolgár illúziója, s nem megtestesülése; egy olyan birodalom ügynöke, amely már csak a mesében meg a kémfilmekben létezik.
James Bond nem képvisel senkit és semmit – félisten. Annyi élete és alakmása lehet, mint Zeusznak vagy Visnunak. Most épp egy fiatalos vehemenciával világuralomra törekvő észak-koreai ezredessel gyűlik meg a baja (egyre nehezebb méltó ellenfelet találni, az oroszok kapitalisták és szövetségesek lettek, az arabokat jobb nem hergelni), aki ugyan a film elején egy Bonddal folytatott látványos párbajban életét veszti, de hála a géntechnikának, ha nem is ép lélekkel, de ép testben éled újjá szőke, kékszemű brit-izlandi gyémántmágnásként, hogy tovább mesterkedhessen nagyszabású tervén: egy űrállomásra telepített óriási parabolatükörrel szeretné kifüstölni az amerikaiakat a két Koreát elválasztó zónából, és ha lehet, egyszersmind az egész harmadik világból. De persze nem lehet, mert a gazdag és szabad világ felett Szent Bond őrködik, aki a kezdet kezdetén még hasonlított valamelyest a barbár ellenfeleit civilizátori küldetéstudattal megregulázó konzervatív angol világhódítókra, de ma már Pierce Brosnan angolos eleganciája ellenére is inkább emlékeztet harcias és elképesztő csodafegyverekkel felszerelt G. I. Joe-ra, mint a fair play szabályai szerint cselekvő gentlemanre.
Roland Barthes mondta a sorozat első darabjai láttán: James Bond nem hős, hanem tárgy, egy a rengeteg gadget között, amit az ellenfeleivel folytatott küzdelmében használ. Azóta az axióma húszszorosan igazolódott: minden kornak olyan hiedelmei, félistenei és szentjei vannak, amilyeneket megérdemel. 

Halj meg máskor! (Die Another Day) – angol-amerikai, 2002. Rendezte: Lee Tamahori. Írta: Neal Purvis, Robert Wade. Kép: David Tattersall. Zene: David Arnold. Szereplők: Pierce Brosnan (James Bond), Halle Berry (Jinx), Toby Stephens (Gustav Graves), Rosamund Pike (Miranda Frost), Rick Yune (Zao), Judi Dench (M), John Cleese (Q). Gyártó: MGM. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 132 perc.