A film szerint a világ
Opus magnum helyett
Nánay Bence
Kovács András Bálint tanulmánykötete a filmművészeti
modernizmus elemzésével teszi fel ismét a kérdést: mi a film?
|
1993 ősz, a Szindbád mozi nagyterme, szerda délután: Kovács András Bálint
előadása. Többszáz diák tolong, sokan nem is férnek be a terembe. KAB mikrofonon
kihangosítva. Gruppie-k hada és persze a hihetetlenül arrogáns kis kedvencek
(akik később szinte mind a Metropolis című lapnál kötöttek ki). Totális
személyi kultusz.
Elsőéves egyetemistaként nem hittem a szememnek. Épp befejeztem Kovács
frissen (1992-ben) megjelent könyvét (Metropolis, Párizs), s biztosra vettem,
hogy ezt a hiperintelligens, de a közérthetőség irányába kevés gesztust
tevő művet rajtam kívül legfeljebb két tucat ember olvasta. Ehhez képest
az előadás után mindenki csak erről a könyvről beszél, és folyik a találgatás,
mi lesz az új opus. Úgy hírlik, a filmművészeti modernizmusról fog szólni.
Az új könyvre tíz évet kellett várni. És persze ez a könyv nem az a
könyv. Ez még mindig nem a beígért, nagy, átfogó mű a modernizmusról. Remélhetőleg
az is megjelenik nemsokára. A mostani kötet tanulmánygyűjtemény, annak
minden előnyével és hátrányával. A hátrányok persze jobban szemet szúrnak.
A benne szereplő írások több szempontból is igen széttartóak: terjedelmileg
néhány oldalas Filmvilág-szösszenet és könyvhosszúságú (könyvként 1995-ben
ki is adott) átfogó tanulmány kerül egymás mellé, tematikailag pedig ugyancsak
széttartó a válogatás: alkotói portrék, társadalomtörténeti és kemény filmelméleti
írások követik egymást.
E diverzitás mögött az egységet Kovács filmtörténetről alkotott átfogó
víziója adja. A szerző egyrészt a filmművészeti modernizmust egy stilisztikailag
és tematikailag viszonylag egységes egészként leírható korszaknak tekinti,
amely (ha nem is élesen) szembeállítható az azt követő periódussal. Mi
tehát a filmművészeti modernizmus? Első megközelítésben az ötvenes évek
végétől a hetvenes évek elejéig tartó nagy korszak, a francia új hullám,
Antonioni, Bergman, Wajda, Jancsó korszaka, amely remélhetően az olvasó
filmről alkotott elképzelését jelentősen befolyásolta.
Kovács másik filmtörténeti premisszája a filmnyelv radikális újítóinak
és a konvencionális alkotóknak a szembeállítása. Fontos, hogy a konvencionalitás
nem azonosítható a hollywoodi tömegfilmmel, a legtöbb úgynevezett művészfilm
(a szerző Szabó Istvánt, Truffaut-t, Wenders-t, Mihalkovot név szerint
említi) is ebbe a kategóriába tartozik. Ezzel a konvencionalizmussal állnak
szemben a nagy radikálisok: Godard, Tarkovszkij, Jancsó, Tarr, Straub-Huillet,
Jeles, Bódy, Resnais és legfőképp Antonioni, aki Kovács filmtörténeti koncepciójában
központi szerepet tölt be.
Érdekes a nagyfokú átfedés a film radikális újítói és a modernista
filmrendezők között. Kovács maga is hangsúlyozza, hogy mára nagyon kevesen
maradtak az árral szembe úszók közül, a fő kivétel, akit említ (Abbas Kierostami),
pedig egyértelműen és öntudatosan modernista alkotó. Úgy tűnik azonban,
hogy Kovács András Bálint nem akarja összecsúsztatni e két distinkciót.
A Semmi eltűnése című tanulmányában – mely talán a kötet legkiérleltebb
darabja – a modernizmust egyértelműen nem formai jegyekkel próbálja azonosítani.
Kovács érvelése szerint a modernizmus fő megkülönböztető jegye a Semmivel
való szembenézés ábrázolása lenne. S ez az a jegy, amely a modernizmus
nagy korszaka után eltűnik a filmekből, amelyek a Semmit már nem hiányként,
nem botrányként ábrázolják. A modernizmusban a Semmi komoly dolog – írja
Kovács –, mert komoly dolgok hiányára utal. A modernizmus után már nemcsak
komoly dolgok nincsenek, de a komoly dolgok komoly hiánya sincs.
Ez a modernizmus-felfogás szépen illik a legtöbb modernista remekműre:
Antonioni, Bergman filmjeire, Tarkovszkij Stalkerjére, vagy e nézet szinte
tézisszerű illusztrálását adó Pasolini-filmre, a Teorémára. Nem világos
azonban, hogy a francia új hullám hogyan illik bele e képbe: sem Truffaut,
sem Godard, de még Resnais filmjei sem egyértelműen illeszkednek bele ebbe
a vonulatba. Szintén problematikus, hogy több, Kovács által modernizmus
utániként leírt film magán hordozza a Semmivel fémjelzett modernizmus jellemzőit.
Az antonioni-i modernizmus ellenpontját szolgálni hivatott Greenaway ZOO
című filmje kézenfekvő példa.
Kovács András Bálint igazi erőssége az, ahogy az elméleti alapokat
az érzékeny filmelemzésekkel kombinálja. Erről a kötet több tanulmányában
is megbizonyosodhatunk, leginkább talán a Film és elbeszélés című hosszú
írásában, mely e tanulmánykötet egyik darabjaként jobban megtalálta a helyét,
mint különálló tankönyvként publikálva. A film új filozófiája pedig egyenesen
a lehetetlenre vállalkozik: Gilles Deleuze bizánci bonyolultságú filmelméletét
próbálja közérthetővé tenni egy Antonioni film elemzésén keresztül.
A szokásos recenzensi finnyáskodás (nincs index, a cikkek eredeti megjelenése
nincs feltüntetve) helyett zárásként álljon itt egy személyes megjegyzés.
Sokan azt gondolhatják, hogy ez a könyv – melyben a legfontosabb referenciapontot
a hatvanas évek nagy filmjei jelentik, s kevés utalás található a kilencvenes
évek alkotásaira – nem időszerű: a film története nem állt meg a hetvenes
évek elején; ha egy filmes könyv nem akar pusztán filmtörténeti érdekesség
lenni, a kortársakról kell szólnia. Azt gondolom, ez a gondolatmenet súlyos
félreértésen alapul. A hatvanas évek filmjei alakították ki azt, hogyan
nézünk filmet, és persze azt is, hogy mit gondolunk a filmről. Kovács András
Bálint munkája a filmművészeti modernizmus elemzésén keresztül voltaképpen
arról szól, hogy mi a film. Nem csak és nem elsősorban a hatvanas években.
Palatinus, 2002 |