Amíg összeszoknak-típusú filmek. A Tennessee Williams-darab címét felhasználva így nevezhetjük azokat az alkotásokat, melyekben két homlokegyenest ellenkező korú és/vagy kultúrájú, társadalmi helyzetű, szexuális orientációjú ember a kezdeti gyanakvást, sőt ellenségeskedést követően egyre közelebb kerül egymáshoz. A típus zászlóvivői természetesen a hollywoodiak, filmjeikben nemcsak a boldog végkifejlet eleve meghatározott, hanem a lépések is, amelyek elvezetnek hozzá.
Az Egy fecske csinált nyarat főhőse a 30 éves Sandrine, aki – számítógépes munkáját mezőgazdászi diplomára felcserélve – tanyát vesz az isten háta mögött a hegyekben. Az épületek és a jószágok „tartozéka” az előző tulajdonos, egy mogorva öregúr, aki még másfél évig kíván társbérlő lenni a tanyán. Az idős gazda ellendrukkere a lánynak, kezdődhet hát az „összeszokás” folyamata. „Középfajú filmről” lévén szó (kommersz- és művészfilm, vígjáték és tragédia között) a típus sablonjai fel-felbukkannak, de a francia művészek által finomítva, ráadásul a jellemábrázolás cseppet sem leegyszerűsítő. A remek alakítások sorában első az egyenlők közt Michel Serrault hiteles parasztembere. (Hinnék-e, akik csak az Őrült nők ketrece komikus transzvesztita-szerepében látták?)
A nem üzleti ihletésű produkciókban az az üdítő, hogy többnyire képesek meglepni az embert. Ez a szép, „ódivatú” film például azzal (is), hogy legemlékezetesebb üzenete nem az „amíg összeszoknak” séma hozadéka. Szerethető hőseink históriája arra tanít: ha már kegyes hozzánk a sors, vegyük hasznát. Ha a halál haladékot ad, legalább próbáljuk meg helyrehozni, amit kapcsolatainkban elrontottunk.

Luc Besson ezúttal nem bíbelődik a rendezés nehézségeivel, csak íróként és producerként jegyzi a filmet. Öt perc elteltével mégis mindenki felfedezi a kéznyomait, a téma és a stílus alapján könnyen azonosítható a mester. A szállító helye ott lesz – egy polccal alacsonyabban a Leon, a profi és a Nyikita alatt – valahol a Taxi mellett.
Frank, a Brit Hadsereg hajdani katonája most a francia tengerparton él, egy erődítményszerű luxusvillában. A helyi alvilág megrendeléseit teljesítve ismeretlen tartalmú csomagokat kézbesít. Nincsenek kérdései, nem akar többet tudni, mint amennyi a feladat elvégzéséhez szükséges. Elegáns öltözködése, udvarias modora mögött egy higgadt, mindent pontosan kiszámító profi rejtőzködik. Munkájában három elv vezérli; sose változtass a megállapodás feltételein, ne kérdezz neveket, és sose nézd meg a küldemény tartalmát. Egyszer megszegi a harmadik szabályt, és a felbontott csomagban egy vonzó, fiatal kínai lányt talál, magára haragítva ezzel az embercsempészek népes kolóniáját.
A hongkongi akciófilmes, Corey Yuan vállalta a rendezést. A jellemrajzokkal nem sokat törődött, minimálisra redukálta a párbeszédeket, csipetnyi humorral fűszerezte a pergő képeket. Itt nem szabad semmit komolyan venni, csak a látványosság számít. A fantasztikus fegyverekkel, a megkoreografált verekedésekkel, a hihetetlen autós üldözésekkel tékozló módon bánnak, lélegzetvételnyi szünetet sem engedélyezve nekünk. A hasonló zsánerű filmek szellemisége azonban végig kísért bennünket. Mintha generálszósszal öntötték volna le Besson korábbi műveit: a friss ízek eltűntek a jellegtelen egyformaságban.

Ökörködés – a műfajmegjelölés egy sokat látott, barázdált homlokú kajak-trénertől származik. Ő arra értette, mit meg nem tesz egy csapatnyi kamasz, hogy a fekvőtámaszok szünetében jól érezze magát. Kis csúsztatással én is erre értem. Ami A Tökös…-ben benne van, nem több képregény-ízű kamaszfantáziánál: autós-motoros üldözés (szigorúan a legújabb modellekkel) a Concorde téren, elszabadult óriáskerék, homokba ásott tuareg-csapat a sivatagban, Párizs-Dakar Rally. Ha Török, akkor Szultán, ha Tökös, akkor Fülig. A Lanvin&Poelvoorde párosításban nem nehéz, sőt alighanem kötelező felismerni a magas, szőke s felemás cipőben csetlő-botló Richard és a keménykötésű, marcona Belmondo kései hasonmásait. Az amerikaiaknál mára már sztenderdnek számító digitális effektek kifogástalan alkalmazása a Besson-iskolát és a globális falu fogalmát, a filmben feltűnő jellegzetes arcok – elsősorban Rosy De Palmáé – önmagukat juttatják eszünkbe. 
Csillogóra vikszelt koltok, cipőkrémmel négerre kent arcok, piszoárba esett fogsorok, Mátrix-ízű pofonok, szaharai szürreál – ahány klisé, annyi kedves emlék. Így összefűzve, nem is olyan rémes, a piaci megfontolások és az őszintén gyermeteg ökörködés szoros versenyéből, ha célfotóval is, de utóbbi kerül ki győztesként. Noha A Tökös… nagyon is a Besson utáni idők tipikus francia sikersztorija, ez a fajta celluloid-gügyögés, bár meglehet, már nem sokáig, egyelőre azonban még védhető és bizonyos fokig élvezhető mutatvány.

Milyen gyakran hallotta ön ezeket a szóösszetételeket: német humor, német konyha? Mi tagadás, nem ezek a területek jutnak először eszünkbe a germán erények közül. Erről az alapról startol a Bella Martha, a maga bajor konyhai vígjátékával, hogy mindezen nevessen egy kicsit – no meg szomorkodjék. Ne gondoljunk az olasz filmek nagycsaládos paszta-orgiáira, véresen kisütött szereplőkre a la Greenaway, a Szindbád-féle húsleves-erotikára, vagy a francia gourmand-filmek költői és eksztatikus elragadottságára Luis de Funes ámokfutásától a pekingi kacsába ölt nagy európai konyhafőnökökön keresztül Vatelig, az öngyilkos királyi mesterszakácsig.
A főszereplő Martha kiváló szakácsnő egy luxus-étteremben: szorgalmas, megbízható és precíz, mint egy dízelmerci. Mégsem lehet azonban minden rendben, mert a szép Martha pszichológushoz jár, hogy a jó doktorral együtt elemezzék hideg fej és forró levesek ellentmondásait. Ám ez nem Woody Allen-film, a doki nem flörtöl. Már-már úgy tűnik, a szép Martha elevenen fagy meg a nyílt láng mellett, amikor hirtelen ráborul a szottyos-szaftos élet. Magához kell vennie anyja halála miatt magára maradt 8 éves unokahúgát, ráadásul munkahelyén felbukkan egy rivális olasz szakács. Martha igyekszik a belénevelt kötelességtudással kifőzni valami megoldást a „problémákra”, de a kislány és a bohém idegen rádöbbentik, hogy milyen sótlanul is él. Mindezeknek köszönhetően a film végére Marthának néha már az arcizma is rezdül.
A mélyhűtött Martha és a forróvérű spagetti-mágus olasz kölcsönösen gyümölcsöző kapcsolata még leginkább az 1987-es kiváló dán filmre, a Babette lakomájára emlékeztet, ahol a Dániába menekült francia szakácsnő rafinált ételeivel szinte vallásos élményben részesíti a jütlandi, savanyú heringen felnőtt puritánokat. De azért itt még nem tartunk, a Bella Martha a lélekre égett szigort félősen visszafogott iróniával és fékezett habzású szenvedéllyel lazítja fel, mintha félne attól, amit tulajdonképpen mond: azok a kiabálós, nagymosolyú mediterrán ágrólszakadtak mégiscsak izgalmasabb népség, mint az Audikba zárt kispolgárok. 

A detroiti születésű, torontói illetőségű Vincenzo Natali 1997-es pszicho-thrillere – a Titanic, majd az HBO után – végre eljutott a hazai mozikba is. A rendező (saját bevallása szerint) a Csillagok háborúja által kiváltott „vallásos élmény” hatására kezdett el filmezni, s hagyott fel képregény-készítői ambícióival. Rövidebb opusok (például az 1996-os, Dario Argento, John Carpenter, illetve a szintén torontói David Cronenberg korai munkáihoz hasonlított Elevated), storyboardok és a Johnny Mnemonicban történt közreműködés után, huszonnyolc évesen jegyezte első, egész estés moziját, a Kockát. 
Pszicho-thriller, de a cyber-thriller skatulyát is ráhúzhatnánk: a bűvös helyett ezúttal bűnös kocka (helyszín) különös, kegyetlen virtuális valóságot modellál. Szobákként funkcionáló kockák végeláthatatlan, gonosz sötétségbe burkolt labirintusát. Minden egyes kocka hat másikkal szomszédos, de soha nem tudhatjuk, melyik rejteget újabb, halálos veszélyeket. Kockáról kockára, színről színre bolyonganak a szereplők, minimalista, ám egyben szürreális-futurisztikus díszletek között. Maguk se értik, miért, hogyan csöppentek ebbe a kafkai világba. Heten vannak, fura szerzetek valamennyien: cezaromániás rendőr, matematika-zseni diák, örök vesztes (és az építmény tervezésében öntudatlanul résztvevő) mérnök, hivatásos tolvaj, paranoiás pszichológus, autista lángelme… Lidércnyomásban ébrednek, rémálomból menekülnek. Talán egy kísérlet szenvedő alanyai, talán bűneikért vezekelnek, nincs jelentősége. Tét a túlélés: milyen matematikai műveletsorokat, algoritmusokat követve juthatnak ki? Létezik-e egyáltalán kiút?
Ebből az alapképletből bontakozik ki a szerény költségvetésből forgatott, de ennek ellenére rendkívül izgalmas, súlyos lélektani konfliktusokkal (hatalmi harc, egyéni érdekeket háttérbe szorító kooperáció stb.) terhelt túlélési játék – és fantasztikus utazás is egyben. A végére szereplőn, nézőn egyaránt úrrá lesz a paranoia, a klausztrofóbia.

Találó a magyar cím: az angol-amerikai drogkrimiben valóban minden kissé szét van csúszva. Az első perctől kezdve, amikor a vidéki, zöldfülű Carl az ismeretlen Londonba érkezik, hogy felderítse a sikeres ügyvédbáty hirtelen halálának körülményeit, csúszik minden szanaszét, a történeten belül és kívül, a szereplők pszichológiájában és dramaturgiai szinten egyaránt. Először is semmi nem az, aminek látszik (nem nagy meglepetés a mai fondorlatos világban): az irigyelt ügyvédkarrier mögött, a maga pulzáló, színpompás valójában feltárul egy partikkal, transzvesztitákkal és kéjnőkkel berendezett, víziókkal, „csúsztatott” dimenziókkal díszített kábítószeres alvilág. A különböző tudatmódosítók sikamlós talaján majdnem szétcsúszik a film morálját megjelenítő Carl is. Sunny, a báty Gwyneth Paltrow prototípusra előállított volt barátnőjének angyaliságán esett sötét folt kicsit igényesebb pszichológiai kidolgozást érdemelt volna, ahogy az alvilági főgonosz kegyetlensége sem fér meg színpadias bugyutasága mellett. Az ígéretes, frappánsan összefogott első félóra után a rendező megadja magát a kábítószeres alvilág kínálta látvány- és hangulatlehetőségek csábításának, és egy kézlegyintéssel elintézi az egyre laposodó és egyre több hiteltelen mozzanattal tarkított történetet. A már-már megengedhetetlenül brutális végkifejlet viszont annyira cinikusan tükrözné a felvetett problémákból kivezető egyetlen reálisnak látszó utat, hogy az már sok volna: mesébe illő felmentő sereg vívja ki a boldog véget. S e stilisztikailag is elemelt happy end ironikus hiteltelensége lesz a film első hiteles gesztusa. 

Filmünk igazi rózsaszín tündérmeseként indul. A hősnő (Reese Witherspoon) sikeres divattervező. Igen jó napja van, élete első divatbemutatója osztatlan szakmai sikert arat, még kedvese is megkéri a kezét, aki természetesen a New York-i polgármesternő egy szem fiacskája (a királyfi mára már kicsit atavisztikus jelenség), és a családi elvárásokhoz igazodva, hosszú távon tervez: az Egyesült Államok elnöke szeretne lenni.
A leendő first lady múltja azonban kissé homályos. Tudvalevőleg a déli állam, Alabama egyik gazdag családjának sarja, de az anyósjelölt, ismerve a mondást – messziről jött leány, azt mond, amit akar – gyanakszik. Van is miért. Szöszink filmidőnyire nyúlt családi látogatása során feltárul a sötét múlt: kifizetetlen pénzbírságok, középosztálybeli família, eldobott pasik tömege, félbehagyott középiskola és nem elhanyagolható módon, egy törvényes férj, akit Reese az önérvényesülés miatt hagyott magára ott lenn délen, az édes édenben. 
A romantikus komédia a humort ebből a helyzetkomikumból próbálja meg kibányászni – a New York-i barátok, üzlettársak sorra érkeznek Alabamába, Reese pedig nem győz mellébeszélni és magyarázkodni, és mint az várható volt, idővel komoly érzelmi dilemma elé kerül: az USA leendő elnökét vagy a dolgos vidéki legényt válassza? A sarki krimó, a gyakorta felcsendülő Sweet Home Alabama című country sláger még csak-csak, de amikor kiderül, hogy a magára maradt férj, neje távollétében nem volt rest, és megvalósítván önmagát üvegezni tanult, Alabama állam miatt összeomlik egy fáradságos munkával felépített New York-i álom. Így gyengécske filmünk végül a „mindenütt jó, de a legjobb otthon” megszívlelendő tanulságával zárul.

A Csatorna túlpartján az utóbbi években a régi-új gengszterfilmek mellett megszületett egy új brit filmtípus, a „megélhetési” vígjáték (Alul semmi, Fűbenjáró bűn). Ezen kesernyés humorú, társadalmilag bebetonozott alkotások rendezői büszkén állnak ellen a sokszínű amerikai vígjáték csábításának – megteremtve a nemzeti szomorú-vígjátékot –, akadnak azonban olyan direktorok is, akik a hazai széllel szemben igyekeznek… Ali G, azaz Sacha Baron Cohen pályáját késő esti tévéműsorokban celebrált ötperces interjúkkal kezdte: komoly embereknek tett fel kétértelmű kérdéseket, és kapott – a közönség számára – egyértelműen obszcén válaszokat. Köldökig húzott bugyogójával és hímtagig tolt mackónadrágjával a hazai aranyláncos pszeudo-gengsztereket figurázta ki, csakhogy túlságosan gyorsan azonosult szerepével. Hamarosan saját műsort indított és – Woody Allen Zeligjéhez hasonlóan – „négerré változó zsidó” létére kénytelen volt fogadni a helyi neonácik halálos fenyegetéseit. Ali első nagyjátékfilmje alig több egy elvetélt maszturbálás emlékénél, főhősünk kötött sapkájában és esztéká-napszemüvegében olyan öntudatosan vonul végig a gyermeki fantáziával felfűzött jeleneteken, mint az óvódás, aki végre kimondhatta, hogy kuki. Korrupt politikusokat süllyeszt el, jóravaló kormányfőket támaszt fel és nemzetközi konfliktusokat old meg sok-sok marihuána segítségével – pedig nem az a kimondott gondolatakrobata, hiszen folyton kedvenc tornaszere, a szőrös rombusz jár a fejében. Ali filmjével komoly lépéseket tesz a politikai inkorrektség területén, becsületére válik ugyanakkor, hogy hanyagolja a testnedvek örökös megidézését, és hogy 88 perc alatt csak egyszer himbálja meg a fütykösét. Ezzel elfoglalja helyét a masszív hazai középmezőnyben: perverzebb, mint James Bond és közönségesebb, mint Robbie Williams. 

Úgy látszik, még a Walt Disney Pictures sem bírja már teljes mellszélességgel ontani magából a klasszikus művek unalmasabbnál unalmasabb, cukrosabbnál cukrosabb, hagyományos rajzfilmes adaptációit, azért most azt adhatták ki ukáznak a producer urak, hogy Robert Louis Stevenson híres regényén, a Kincses szigeten ugyan csavarintsanak már valahogy a filmesek. A végeredmény furcsa hibrid lett, amelynek eredményeképpen az „űrhajó” szónak hajó része egészen új értelmezést nyert, ugyanis a világűrben száguldozó gépek pontosan úgy néznek ki, mint a klasszikus vitorlások… Ha a fizika törvényeinek lábbal tiprásától eltekintek, ez az eredetinek szánt ötlet akkor is annyira abszurdnak tűnt, hogy a film végére sem tudtam megbarátkozni vele. Amúgy a hajókat leszámítva a rajzfilm teljes egészében a hagyományos klisékből táplálkozik, és kényszeresen követi az eredeti történetszálat, különbség legfeljebb néhány szereplő külsejében van – Long John Silvernek például megtudjuk, „cyber-beépítései” (!) vannak. 
Több humorral, ízlésesebb sci-fi képvilággal, értelmesebben kigondolt gépekkel és érdekesebb idegen lényekkel talán nem lett volna rossz ez a Stevenson-adaptáció, de sajnos a Walt Disney cukormáznak ismét győzedelmeskednie kellett. Azok a szülők, akik már az Aladdinra, vagy a Pocahontasra is áldozatosan bevitték csemetéjüket, valószínűleg jól járnak ezzel a rajzfilmmel is, de akik a gyermekükkel együtt szeretnének szórakozni, azok kerüljék el az űrbéli kincskeresést…