Mikrokozmosz; Vándormadarak
Égen, fák közt, fű alatt
Karátson Gábor
Miközben a film a természet szabadságáról beszél,
a forgatás érdekében leigázza a természetet.
|
"Tanítványai azt kérdezték tőle: Mely napon jön el az ország? Jézus
azt mondta: Nem akkor jön el, amikor várják. Azt mondják majd: Nézd, itt
van! Vagy: Nézd, ott van! Az Atya országa azonban a föld fölött terül el
és az emberek nem látják."
Ezek a szavak jutottak eszembe Jacques Perrin Vándormadarak (Le Peuple
migrateur) című filmjét nézve: Jézus szavai az (apokrif) Tamás-evangéliumból
(113). Jézus, igaz (vagyis hát a szöveg, a Tamás-evangélium Jézusa) itt
talán nem a madarakra gondolt (nekem jutott eszembe az Atya országa a film
nézése közben), hisz’ ugyanennek a könyvnek egy korábbi helyén (3) így
beszél: „Ha azok, akik titeket vezetnek, azt mondják nektek: A királyság
a mennyben van, úgy az Ég madarai megelőznek titeket. A királyság azonban
bennetek és rajtatok kívül van. Ha megismeritek magatokat, titeket is megismernek,
hogy az élő Atya fiai vagytok. De ha nem ismernek fel titeket, akkor szegénységben
vagytok és ti vagytok a szegénység.” Bennük és kívülünk – fogalmilag így
sem vált világosabbá a dolog; de valahogy azért, azt hiszem, értjük.
Aki paradoxonokban beszél, a mi megértésünkre kell számítania, elvégre
nem számíthat semmi másra. Hogy szegénységben vagyunk és mi vagyunk a szegénység,
mindenképpen igaz, akár jó ez nekünk, akár nem – máshol azt halljuk (Lk
6,20), „Bódogok vagytok szegények, mert tiétek az Isten országa”. Így aztán
azon sem csodálkozhatunk, ha a madarak (legalábbis – mint felelőtlenül
mondani szokták – „bizonyos értelemben”) csakugyan megelőznek minket a
mennyeknek országában („Gondoljátok meg az hollókat, mert sem vetnek sem
aratnak, kiknek nincsen tárházok vagy gabonás csűrök, mind az által az
Isten eltáplálja azokat”, Lk 12,24), mint megelőznek köztudomásúlag a parázna
nők s a vámszedők is (megint csak más súlycsoportokban persze). Mint ahogy
megelőznek a maguk nemében a halak is (akikről azt mondta Lao-ce, jobb
meghagyni őket az örvénylő vizekben); de ezúttal a madarakról kellene beszélnünk.
Meg a békákról és szitakötőkről és molnárkákról és szarvasbogarakról
és éjjeli pávaszemekről, szöcskékről, pókokról, hangyákról, egy bámulatra
méltó galacsinhajtó bogárról meg mindenféle csodás növényről egy néhány
évvel korábbi filmben, Claude Nuridsany és Marie Pérennou Mikrokozmoszában
(Füvek népe, Le Peuple des herbes), amely akkor hasonló szenzációt keltett,
mint idén a Vándormadarak.
Lehet, nem egészen világos, hol keressük a királyságot, de ideje volna
megkeresnünk. R. H. Blyth, e tréfás kedvű angol, zen klasszikusok fordítója
a Mumonkan jegyzeteiben fönnakad kicsit az úri imádság első mondatán, Mi
Atyánk, ki vagy a mennyekben; „csakugyan valami más járt-e Jézus eszében,
midőn a vadvirágokra mutatott?”, kérdezi. („Gondoljátok meg az Liliomokat,
mimódon nevekedjenek, nem fáradoznak, és nem fonnak, mondom pedig néktek,
hogy Sálamon is minden ő dicsőségében is nem öltözött úgy mint ezek közül
egy.” Lk 12,27) „Cseréljük meg a szavakat, és figyeljük meg, mit érzünk,”
mondja Blyth. „Nézzétek az Atyát, hogyan növekszik!” (Mármint a réteken,
K. G.) „Mi Liliomunk, ki vagy a mennyekben!” Ha Blyth kötekedésnek szánta
szavait, a Tamás-evangélium Jézusa jóelőre kifogta a szelet vitorláiból,
midőn tagadta, hogy a királyság a mennyben volna (habár ha ott van, a madarak
megelőznek benne minket); ha jótanácsnak, a Mikrokozmosz rendezői valóra
váltották minden gondolatát.
„A buddhizmus és a kereszténység nem a tapasztalásban követik el hibáikat,
mert az tévedhetetlen, hanem a tapasztalat analízisében,” mondja Blyth.
„Az analízis visszahat az őt megelőző tapasztalatra, s ez az egyetlen oka
annak, hogy számít is. A költői és vallásos tapasztalás azt jelenti, hogy
LÁTUNK VALAMIT (a hallás, tapintás, szaglás és így tovább szintén ’látásnak’-nak
számít). Mihelyt azonban megkísérelünk választ adni arra a kérdésre, ’És
MICSODA az, amit LÁTTÁL?’ vagy: ’Mit láttál?’, minden összezavarodik. Úgy
kellene talán inkább föltenni a kérdést, ’Kit láttál?’. A zavar oka az,
hogy amit vagy akit látunk, nem választható el (legfeljebb szóban és gondolatban)
attól, ami vagy aki lát, s a látás nem választható el a látott dologtól.”
Ami magamat illet, mindkét filmet elragadónak találtam; „sohasem láttam
még hasonló természetfilmeket,” gondoltam; „már csak azért sem, mert –
amivel Blyth meg volna elégedve nagyon – természetfilmnek sem a Mikrokozmosz,
sem a Vándormadarak nem nevezhető (’nézzétek, mint sarjad, röpül, virágzik
az Atya a réteken!’); a ’megfigyelő’-ről leválasztott ’természet’-tel egyikben
sem találkozunk. Egy nagy költő, egy költő-rendező, szinte eszköztelenül
– a mai technika által rendelkezésére bocsátott eszközökkel persze élve,
ám velük teljesen eggyé válva – a testvéri természet körébe lép,” írtam
először, abban a hiszemben, ugyanannak a rendezőnek a műve a két film,
csak éppen én tájékozatlanságomban még nem tudom a nevét. „Nemtudomki új
filmje ugyanolyan gyönyörű, mint volt a Füvek népe, csak még emelkedettebb,
a szónak persze nem szoros, hanem végtelenül tágas értelmében; fönt vagyunk
a magasban, néha több száz, néha csak néhány méternyire, de mindig s mindenképp
a föld színe fölött.”
Értékítéletemben azért óvatos szerettem volna lenni, oly nagyszerű
volt a Füvek népe is; a két csiga találkozása és szerelme legmegindítóbb
filmélményeim közé tartozik. Bármiféle antropomorfizálástól szabadon, a
képsor – mulatságosan hangzik talán, de így volt – elsősorban a lelki szerelem
képe; mintha két felhő, egymásba gomolyogva, egyesülne.
Hajlottam, mégis, arra, hogy a Vándormadaraknak adjam a pálmát („a
legszebb film, talán, amit valaha láttam”), többek közt Nemtudomki művészi
fejlődésének ívét is látva benne; tájékozatlanságomnál csak félrevezethetőségem
volt nagyobb!
Nem szándékom valamiféle csapdát helyezni el beszámolómban (ott volt
a csapda már a valóságban magában), de jobb, ha úgy adom elő az elmúlt
napok eseményeit, ahogy de facto követték egymást, hisz’ akkor szinte magától
előadódik, amit a dolgokról gondolni tudok, fejbe vágva és szomorúan. Hogy
különböző rendezőkről van szó, hamarabb kiderült; a Vándormadarakra vonatkozó,
rémületes valóság még váratott magára.
„Amikor első tao te king-fordításomat megküldtem Londonba Schöpflin
Gyulának” – írtam –, „válaszlevelében ő azt írta nekem: ’Szép, szép ez
a te Utad, a tao, de sajnos az Utat az emberiség már akkor elveszítette,
amikor a nomád életformát elhagyva letelepedett’.” Tudtam, mire gondol:
az angol John Michell (és persze mások is, azok is többnyire angolok, s
korábban németek is) arról beszélnek, a nomádok együtt éltek a rejtett
földerőkkel (ezek lettek volna, eredetileg, a sárkányok – a sárkányerők),
földmélyi vonulásaikat követve vonultak ők meg a Föld felszínén, hasonlóan
a vándormadarak égi s a pisztrángok és lazacok vízi vonulásaihoz. Nem volt
még szükség elkülönített szent helyekre, vallásokra, kultuszokra, rítusokra;
az ember közvetlenül benne élt abban a világban, amelyből később mindezek
megszülettek.
Valóban, annak, hogy az emberiség kiszakadt az eredeti világból, hogy
a földerőkkel való kapcsolatát elveszítette, súlyos következményei lettek;
olyanok, amelyek idővel – nézhetjük így is a dolgot – a mai ökológiai válsághoz
vezettek.”
„Ezért hat ránk oly katartikusan a vándormadarak vonulásait bemutató
filmeposz” – írtam –; „anélkül, hogy a madaraknak vallásos indítékokat
tulajdonítanánk (bármi antropomorfizmus távol állt a rendezőtől), a film
nézőjének (bizonyos értelemben), vallásos élményben van része. És alapvető
erényekre oktat: hűségre és állhatatosságra, s a végtelen (a földi végtelen)
szemléletére. A madarak még benne vannak a Nagy Áramlásban, amelyből mi
rég kiszakadtunk; és szemmel láthatólag heroikus erőfeszítéseket tesznek,
szüntelenül, hogy benne is maradjanak.”
Itt tartottam, innen folytattam volna egy reggelen; s ekkor következett
a leleplezés, mint A Mester és Margaritában, ezúttal Gadó György Pál és
Steiner Attila cikkének képében, az Élet és Tudományban.
Bármilyen undok és ijesztő dolog, a filmben szereplő madarak – ha hinni
lehet a cikknek, de úgy látom, hinni lehet neki – a Nagy Áramlásban már
nem voltak benne, ki lettek tépve belőle – nagy részük legalábbis. „Mesterségesen
felnevelt egyedeket a bevésődés – a Konrad Lorenz által leírt imprinting
– segítségével vettek rá a kamera (a kamerát szállító kisrepülőgép vagy
egy sárga pulóver és kabát vagy egy játékduda hangjának) követésére.” Az
így felnevelt madarak nem voltak képesek önálló életre. „A forgatás után
a filmen látható több száz madár állatkertekben, vadasparkokban töltötte
élete hátralevő napjait. Épp az nem adatott meg nekik, amiről a film olyan
meghatóan beszél: a szabad repülés élménye.”
Én meg hagytam becsapni magam, és boldog voltam, hogy a Vándormadarakban
a film ki tudott lépni önmagából a madárfilm felé! Ami persze („bizonyos
értelemben”) meg is történt, be kellett következnie, ha egyszer madarak
szerepelnek a filmben, még ha csak statisztamadarak is, az igazi madarak
gyászos utánzói (mindannyian ilyen statiszták vagyunk, ma már – „a forgatás
helyszínére ketrecekben szállították a szereplőket; előfordult, hogy több
ezer kilométert repülőztek [és nem repültek] egy-egy bravúros félperces
jelenet érdekében”); egyszerűen csak az a tény, hogy a madarakat (ha betanított
madarak voltak is) a kisrepülőgépről közvetlen közelből filmezték, míg
alattuk-mögöttük-fölöttük ott vonulnak az elképesztő szépségű tájak (az
Élet és Tudomány cikkéből az is kiderül, hogy hatásvadász okokból nem egyszer
a vonulási útjaikhoz nem illő helyszíneken röptették őket), megkapó intenzitású,
korareneszánsz hangulatú térhatásokat eredményezve.
Csak súlyosabb ettől a trauma, hogy Perrinék becsaptak, becsapták a
madarakat, becsapták a világot, becsaptak engem! „Ritka vörösnyakú ludakat
arra kényszerítettek, hogy egy elhagyott gyárudvaron bolyongjanak egészen
addig, míg egyikük végleg bele nem ragad egy olajos pocsolyába.” Be tudtak
csapni, épp jóhiszeműségem miatt. „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak”?
Na de hát rajta lettek fogva, nagyon is! Nem is titkolták, mit csinálnak:
Gadó és Steiner a werkfilmből (amelynek én csak a rövidített változatát
láttam – most már, utólag, abból is kilóg a lóláb), újságcikkekből, a film
hivatalos honlapjából könnyűszerrel kihüvelyezték a dolgot. Rab madarakkal
állították elő ezt a gyönyörű filmet, a szabadság látszatát; a földi végtelenből
kiszakított lényekkel a földi végtelen illúzióját. „Az Atya fel nem ismerése
félelmet és rémületet keltett,” mondja egy gnosztikus könyv, Az igazság
evangéliuma; „a félelem pedig megsűrűsödött, olyan lett, mint a köd, úgyhogy
senki sem látott. Ezért erősödött meg a tévelygés. A saját anyagán munkálkodva
hatott a hiábavalóságban anélkül, hogy ismerte volna az igazságot. Azon
fáradozott, hogy erejével létrehozzon egy olyan alkotást, amely szépségében
az igazság pótléka.” Lehet, hogy számunkra a valóság áttekinthetetlen,
de akkor is egyetlen rendszer; a tőle való legcsekélyebb eltérés is hazugságot
szül, a hazugságnak pedig egyetlen cseppje is meg tudja mérgezni a világtengereket.
A művészi igazság és hazugság kérdése persze bonyolult ügy. De épp ezért
a roncsolódások is felmérhetetlenek (az etikai rongálódásról nem is beszélve):
elég, ha a rabmadár csak icipicikét is másként szárnyal, mint az igazi
vadmadár, s a megcsalt néző lelkében (ez itt a megcsalt szerető éneke)
az univerzum összekavarodik.
Mindez azt is jelenti, hogy Blyth analízisellenessége (amely természetesen
maga is analízis) a mai film, tévé és videó (sőt talán egyáltalán a mozi)
esetében felszínesnek bizonyul. A vadkacsákkal, akiket egykor sokat nézegettem
a Dunán, a varjakkal, akik telente itt húztak el mindig a háztetőnk fölött
(nem tudom, miért változtatták meg mostanára útirányukat), azokkal a furcsa
madarakkal, akiket egyszer a Szent Anna-tó melletti fenyvesben ugrálni
láttam (egész falka volt, és másfél méter magasra szökdöstek, helyből),
lelkem szabadon egyesülhetett; de ma már mindazt, ami rendezői munka, át
kell engedni nem csupán az ész, hanem a gyanakvás szűrőin is. Nem szabad
meghatódni.
A Mikrokozmoszt, hálaisten, nem leplezte le senki; a rovarokkal talán
nem is lehetne megtenni azt, amit meg lehet tenni a madarakkal, s persze
az emberekkel is.
Most, hogy ezeket írom, a „kettétört” Prestige tartályhajóból (folyton
kettétörnek ezek, de hát az üzlet az üzlet) csak ömlik, ömlik a kőolaj
a tengerbe, számtalan madarat, homárt, kagylót, csigát és rákot pusztítva
el. „Te Barabásnál iszonyúbb / Mint ördögöknek szarv az éked / Ki vagy
miféle Belzebub / Utálatosság sár az étked / Ki hozzád megy pokolra jut”;
ugyanaz a mentalitás vezetett ide, mint amely azt az egy vörösnyakú ludat
olajos pocsolyába kényszerítette. Embernek lenni ma szégyen; a dolgot jóvá
kéne tenni még. Nem könnyű feladat; madarakat etikusan követni kameránkkal,
ezen a művészileg egyébként kívánatos (luciferien gyönyörű) szinten (mellettük
repülve), úgy látszik, lehetetlen; itt nem segíthet más, csupán a Buster
Keaton esztétikája, a rendezőnek magának kellene madárnak lennie. (Buster
Keaton a Jézus álneve.)
[kocka]
Csakugyan elveszett volna a tao? Egy V. századi kínai festő, Wang Wei
a benne élő géniusz – az éteri ember – rejtelmes biztonságát az égi adománnyal
magyarázza: „Természetemnél fogva úgy ismerem a festészetet, mint ahogyan
a kiáltozó vadliba megtalálja útját az éjszaka titkai közt.” A festészet
– akárcsak a vadlibák – nem egyszerűen a külső formák szerint tájékozódik,
mert „a formában-gyökeredzőt meg kell olvasztani a szellem erejével”. S
aztán hozzáteszi: „A rajzolást és festést hiba volna egyszerűen tehetség
dolgának tekinteni; a festményeknek ugyanabból a szubsztanciából kell állniuk,
mint amelyből a ji king képei vannak.”
A ji king, A változások könyve; „képei”, a trigramok és a hexagramok,
a könyv magáról alkotott felfogása szerint – melyet a kínai világ évezredeken
át osztott – valamiképp magukba sűrítik az időt és az eseményeket, s kérdéseinkre
válaszolva elénk tárják azt is, a Föld igazságához visszatérni hogyan lehetne.
A ji king-kultúra nagyszerű kísérlet volt arra, hogy a látszólag (vagy
valóban) elveszett szabad kóborlást visszaszerezzük (vagy eleve megőrizzük)
és a taót az ember kultúrateremtő feladatával egyesítsük. Wang Wei szerint
minden műalkotásnak ilyen mágikus erővel kell rendelkeznie; ha jól értem,
ezen alul számára műalkotás nincsen.
A Tamás-evangéliumból való idézeteket Vanyó László, Az igazság evangéliumából
valót Pesthy Mónika, a Bibliából valókat Károli Gáspár, A megcsalt szerető
idézett versszakát Vas István fordította.
|