A múltnélküli ember
Itt a Földön...
Bikácsy Gergely
Kaurismäki csendes ereje, egyszerűsége természetadta
világlátás - nem utánozható, olyan, mint a halk humorérzék.
|
Kaurismäkitől két éve egy igazi fekete-fehér némafilmmel vettünk búcsút.
A Juha a némafilm legfőbb fajtájához, a melodrámához nyúlt vissza, és a
rendező példásan tudta a könnyes érzelmek minden ódon moziszépségét a giccs
nyálas butaságai nélkül vászonra lopni (mintha a közhelyesen buta "csókot
lopni" kifejezést tette volna igazzá és élővé). A melodrámában sírni kell,
a melodrámát nézve zokogni. A Juha csendes szereplői azonban csak szerényen
könnyeztek, halkan boldogtalankodtak - a néző meg mosolyogva, csöpp iróniát
érezve bámulta őket némán, fekete-fehérben.
Új, cannes-i nagydíjas filmje, A múltnélküli ember újból a csend mozihatalmával
bűvöli el a nézőt. Negyven év körüli férfi üldögél egy padon a helsinki
pályaudvar közelében, éjjel. Most érkezett valahonnan. Semmi mást nem tudunk
róla, és múltjáról nem is fogunk megtudni semmit, egészen a film legvégéig.
Ül a padon, leütik, és félig agyonverik; ezután ő maga sem tud majd semmit
a múltjáról. Átlép a korlátozott jelenidőbe: korlátozott, mert nem irányítja
a múlt emlékmotorja, és határtalan, mert nincs horizontja: ebben a csonkolt
végtelenben kell élnie. Végtelen, határtalan, de egydimenziós jelenidő.
Az amnézia kedvelt filmtéma, a "művészfilmeké" éppúgy, mint a hagyományos
vagy újszerűbb bűnfilmeké. Amnézia-filmekkel tele van a mozipadlás, bármelyik
videotékában külön polcra sorakoztathatók, igényes műfaj-esztéta önálló
kategóriát kreálhat számukra. Ez a film azonban nemigen illik közéjük.
Kaurismäki amnéziás hőse nem "keresi" a múltját. Sem a rendőrségre, sem
valamelyik kórházba nem igyekszik múltfeltárási céllal. Minden ilyen igyekvés
hamis volna ezen a zárt történeten és zárt történetkezelésen belül.
A mesék józansága telepszik erre a filmre a rövid bevezető után. Lássunk
csak egy lehetséges mese-magyarázatot! A pályaudvaron agyonvert ismeretlen
meghalt a kórházban, tehát valaki más támad fel: egy olyan újszülött, aki
felnőtt korában kezdi az életet. Nyomortelepre kerül, tisztánlátó, józan
hajléktalanok közé. Az Üdvhadsereg – szép finn nevén Pilausarmeija – fáradt
és dolgos angyal-hivatalnokok gyülekezete, akik első földi lépéseit vigyázzák
némi közönnyel, mintha csak felnőtt újszülöttek gondozására esküdtek volna
– és ezért sem gügyöghetnek jóságos-hamisan. Hogy hősünk újszülött, nincs
ez kimondva sehogy, inkább csak érezzük. Talán ezért nem keres semmiféle
múltat. De felfoghatjuk úgy is, hogy a múltnélküli embernek azért nem kell
keresgélnie saját magát, rejtett múltját, mert sugárzik róla, barátságos,
de komoly lényéből, megfontolt, soha nem kapkodó gesztusaiból, hogy magabiztos
és erős ember. Nincs szüksége önmaga titkos valójának felfedezésére, mert
nincs titka. Minden rá van írva nagy, komoly és mégis mosolyogtató, mert
naiv tekintetű arcára. Érezni, hogy minden viszontagsága ellenére erősebb
lesz, mint a külvilág.
A környezet, melybe ismeretlenünk beleszületett, nem ellenséges, inkább
rideg és közönyös. A folyóparti külváros-részlet nem valami szép, de csúnyának
se mondható. A kalyiba-telep egyáltalán nem viszolyogtatóan rút és kibírhatatlan,
de nem mézes mesehangulatúra stilizált, mint mondjuk a Csoda Milánóban
nyomornegyede. A helyszínt és a természetes díszletet átitatja a tárgyilagos
reménytelenség fénye. Csendesen szépnek érzem, hogy épp az Üdvhadsereg,
e hasznos vallás-ármádia irodájában közlik oktatóan az emlékezetét vesztett
emberrel: "Itt a Földön Isten sem segít, magad vagy, és mindent magadnak
kell megoldani. Jelentéktelen mondat, semmilyen külön nyomatékot nem kap,
mégis, vagy épp ezért lappang azután együtt a képekkel még sokáig. Van
benne valami talán a protestáns etikából, de mintha kevéssé bízna Isten
evilági hatalmában. Mégsincs benne semmi cinikus, az üdvhadsereghez méltatlan
istentagadás: józanság van benne, éles fényű, segítőkész részvét. Isten
vigasza – higgyünk benne, miért is ne – majd a halál után következik, addig
magunk vagyunk.
Kaurismäki hangulatteremtő ereje azért roppant erős, mert elég egy
halk félmondat, hogy nyilvánvalóvá tegye: minden képsora e józan evilági
látásmód erejét és szépségét sugározza.
A Csoda Milánóban hajléktalanjai mesebelien jóságosak voltak, ha civódtak
is, jóságos dallam motoszkált bennük. Kaurismäki hajléktalanjai eredendően
inkább a jóra hajlanak, kevéssé agresszívak, de az éh- és fagyhalál küszöbén
nem jótékonykodhatnak. „Ma este menjünk el vacsorázni” – derül fel az arcuk,
és mennek is az ingyenkonyhára. Befogadják a jövevényt, enni adnak, ha
van. Később maga a derék múltnélküli ember (aki naiv buzgalommal krumplit
kezd termeszteni a beton-sík folyóközeli kőtelep egy zöld sarkában) már
nem viszonozza jóságukat. Semmi olcsó nyomor-romantika, egyetlen hamis
hang sincs – bámulatosan nehéz az ilyesmi. A film ráadásul tele van finom
humorral, a rezzenéstelen arccal mondott, halk és váratlan humor képeivel-fényeivel.
Kevés a dialógus, de ezt a keveset is nehéz lefordítani: némi beleérző-képesség
szükségeltetik a szöveges humorhoz.
Az új remeklés az öt évvel ezelőtti Gomolygó felhőknek szinte ikerdarabja.
Nemcsak, mert annak két főszereplője, Kari Väänänen és Kati Outinen közül
az utóbbi most is nagy szerepet kapott. A Gomolygó felhők kétségbeesését
legyűrő, és veszteni nem akaró munkanélküli pincérnőjét, Ilonát játszó
Kati Outinen itt szigorú arcú, szenvtelen üdvhadsereg-tisztviselőnő. Ugyanannyi
titka, elfojtott bánata lehet, mint az elesetteknek, akiknek levest oszt.
(A nyomorultak sem hivalkodnak ilyesmivel; ő sem érezteti még önmagával
sem.) A férfi főszereplő, az egész filmet hátán vivő Markku Peltola nálunk
ismeretlenebb, holott a Juhában meg a Gomolygó felhőkben, sőt a rendező
régebbi filmjeiben is gyakran játszott.
A történethez vagy inkább az alaphelyzethez még megemlíthető, hogy
kicsit a „másik Kaurismäki”, a rendező bátyja, Mika K. egy régebbi film
is felidézi. Az egy Isztanbul nyomornegyedében elbújt, s ha nem is emlékezetét
vesztett, de új, másik életbe menekülő finn hontalan történetét idézi (Zombi
és a szellemvasút).
A „múltnélküli embert” megelevenítő Markku Peltola ritka nagyerejű
játékkal nyűgözi le a nézőt. Talán „nagyerejű jelenlét” a jó kifejezés.
Józannak, szigorúnak és szenvtelennek mondom ezt a figurát, ilyennek mondtam
talán környezetét is, a többieket. Pedig nem egészen így látom őket.
Ritka virág itt a mosoly, ezek az arcok és gesztusok mégsem depressziót
és kétségbeesést sugároznak. Nem: ha itt délebbre, napfényesebb környezetben
valaki nehezen értené, hogyan is lehet hét hónapig sötétben és hidegben
élni, tőlük most megtudhatjuk.
Kicsit furcsák a gesztusok, enyhén, olykor erősen idegen vagy furcsa
a mindennapi viselkedés. Nehéz elhessenteni a kíváncsian tolakodó kérdést,
hogy vajon ilyenek ezek az emberek (a „finnek”) a „valóságban” is? Így
viselkednek, ilyenek a gesztusaik, a hallgatagságuk, a naiv humoruk? –
avagy Kaurismäki teremtette meg őket minden gesztusukkal és arcvonásukkal?
Számomra a filmnek (és Kaurismäki minden alkotásában hasonlóan bámulatos
erővel megjelenő enyhén furcsa világának) éppen az adja nagy értékét, hogy
a kérdés nyitott marad: a dokumentáris valóságból megteremtett saját, fikciós
világ valamiképpen egy és azonos.
Mese és dokumentumrajz. Klisének ható jellemrajz-vázlatok, elsőre sematikus,
egysíkú figurák bámulatos finoman telnek más színekkel és gazdagabb dimenziókkal.
A rendőr például afféle gazember-karikatúra, korrupt féreg, amikor megismerjük.
Hamarosan esendő, „gyenge korrupt” lesz belőle, aki tán rossz szeretne
lenni, gátlástalan gazember – de nem tud. Végül nagybetűs, mesebeli Jóemberként
búcsúzunk tőle, és még itt sem hamis papírfigura. (Legérdekesebb az egész
finom változásban, hogy az maradt, aki az elején volt, nem is változik
– a mi látásmódunk béklyósan sematikus.)
Lássunk egy védőügyvédet a börtönben: amatőr-szereplő játssza önmagát,
az egyik legismertebb finn ügyvéd, Matti Wuori – kiválóan humoros hatást
keltve. A humor nem odafércelt epizódbetét, hanem a valóság egyik lehetőségét,
az életben maradás lehetőségeit villantja fel (a nézőnek és a film hősének
egyaránt). A börtöntisztviselő tiszt sem gonosz, csak fásult, fásultsága
az ügyvédet hallgatva lefoszlik róla: bambaság és értelem egy időben ül
ki arcára.
A történet végén a múltnélküli ember visszalátogat egykori feleségéhez
(akit továbbra sem ismer fel). Egy ideges udvarló lép a szobába, az új
férjjelölt. „Megverekszünk?” – kérdezi a ház előtt. Valahol északon vagyunk,
messze Helsinkitől. Nehéz eldönteni, hazájában is komikus hatású jelenetet
látunk? Egy nevetséges vidéki tanulatlan tahó gyürkőzne ostoba ököl-párbajra,
avagy Suomi vad északi tájain ez még természetes? Kíváncsi lennék, arrafelé
is nevetnek a fickón és jelenetén? A két színész az abszurdumok reális
természetességével beszéli meg a dolgot – ettől lenyűgöző és humoros.
Halálból feltámadt emberünk mindvégig közönyösen fogadja megpróbáltatásait,
minden megpróbáltatást természetesnek vesz. Nevetni támad kedvünk: hajszálra
van valami fapofát játszó férfi-naivától, valami naturbursos mese-óriástól
– de az a hajszál mindig távol tartja bármilyen eddigi moziklisétől. A
könyörtelen világ határán – a hajléktalanok és a Pilausarmeija védelmében,
ahol a telep razziázó rendőre is csak meserendőr egy mesekutyával (Hannibálnak
hívják, gyáva és kedves nősténykutya) –, tehát a mesék és a könyörtelen
való világ határán minden Kaurismäki figura körültekint, és szemlélődve
megáll. „Támadj” – mondja vészt jóslóan a drabális rendőr. „Támadj” – mondja
a társadalomnak a szokásjog vagy az írott törvény. Hannibál barátkozni
kezd a hajléktalannal. Támadna a rendőr is, de a burokban született múltnélkülivel
nem bírnak.
A legkülönösebb epizód a bankrablóé. Nagybajszú, csődbe jutott vállalkozó
sétál be egy kis bankba vállra tett puskával: ki is rabolja. Később véletlenül
találkozva hősünkkel, megbízza, hogy a rabolt pénzből fizesse ki a kárvallottakat.
„Én északról jöttem, ahol az adott szónak becsülete van”. Naiv mesét vagy
groteszk példázatot látunk? Mindkettőt és egyiket sem: az „egyszerű” elbeszélésmód
és az „egyszerű” képi nyelv csodákra képes. Ez az egyszerűség tehetség
és nehezen kiküzdött következetes alkotómódszer eredménye. Az ehhez hasonló
– nem kevés – epizódot nevetés és tragikum-várás között bámuljuk. Résen
kell lennünk, mert sírás és nevetés alakul át a rendezői alkímia során
élesen csillámló halk részvétté.
Kaurismäki egyszerűsége természetadta világlátás – nem utánozható,
nem eltanulható, olyan, mint a csendes humorérzék. Képi nyelve, filmstílusa
minden, csak nem „látványos”: kevés közeli, sok szekond. Pontosan kimért,
megrázkódtatás nélküli ritmus, de ha kell, mégis igazi feszültséget támaszt
– ellentéte a számomra elviselhetetlen, végig nagyközelikre épülő tévé-
és klip, meg Hollywood diktálta sokkoló divatnak. Gyakori itt a fix kamerás
beállítás: a horizont síkja mindig természetes szögben marad, a képek lélegzetvétele
végig nyugodt. Nem fulladozunk ebben a moziban.
A mai filmművészet hatalmas (mégis szűkös és buta) térképén igazán
egyetlen rokonát érzem ennek a művészetnek: az iráni Abbas Kiarostamiét
(akinek amerikai vízum-megtagadása ügyében a finn rendező dühödt militánssá
vált.)
A mesének jól kell végződnie, de a „happy end” kifejezés eszünkbe sem
jut.
A vége felé, identitását visszanyerve – de rögtön le is mondva róla,
meg régi, feledett életéről – M. az étkezőkocsiban pálcával japán ételt
eszik, japán könnyűzenére. Kaurismäki régebbi filmjeiben is fel-felhangzott
valamilyen japán zene, alig indokolva. Többször is beszélt arról, mennyire
tiszteli Ozut, a legcsendesebb japán rendező-klasszikust. Néhányszor Kaurismäki
előző filmjeiben is láttuk az Ozu-kedvelte, sőt védjegyévé vált térdmagasságból
vett beállításokat. Kaurismäkinél azonban egyetlen speciális formajegy
nem válik „védjeggyé” – formaművésznek talán nem mondhatjuk –, mégis, öt
percet látva bármely filmjéből rögtön tudjuk, hogy ez az ő tekintete, ez
csak az ő filmje lehet.
Északi égbolt. A Gomolygó felhők zöldes, sötét szürke fénye mellett
néha ott is felragyogtak észak élénk színei. Közönyös, kopogó világ, a
jóságnak sincs itt valami jókedvű melege, de nem nyomasztóan szürke az
ő világa. „Az igazi égszínkék” – Balázs Béla egy régi meséje jut eszembe
erről a kékről. Kaurismäki minden története, minden figurája igaz, de ezzel
még csak becsületes, jószándékú rendező lehetne. Nagy és jelentékeny alkotóvá
az teszi, hogy minden beállítása, kameramozgása, képkivágata – és minden
színe is igaz.
A múltnélküli ember (Mies vailla menneisyyttä) - finn, 2002. Rendezte
és írta: Aki Kaurismäki. Kép: Timo Salminem. Szereplők: Markku Peltola
(M), Kati Outinen (Irma), Juhani Niemelä (Nieminen), Sakari Kuosmanen (Antila).
Gyártó: Sputnik Oy. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 97 perc.
|