Fehér ember rapje vajon hoz-e gyümölcsöt? – teszem föl az idióta kérdést, s megdöccenek. Már azt se tudom, hogy e kérdés az esztétika vagy antropológia körébe tartozik-e? Vagyis sima tudálékosság vagy rasszizmus vezeti-e egeremet a laptopomon, magam sem tudom. Eminem 8 mérföld című filmjének első jelenetében ugyanis azt látom, hogy egy fehér fiú be akar menni egy szórakozóhelyre, de a feka bitbull az ajtóban mellbe löki. (Ami körülbelül olyan jelenet, mint amikor a magyar alföld valamelyik dinamikusan fejlődő cityjében szombatonként a diszkókutyák a cigányt hazaküldik vagy -vágják. Mezcsere, vagyis a színek fordítva, a lényeg ugyanaz.) A bajban vigasztalás, hogy a sápadt arcúnak van barátja, nagy, fekete testvér, arany nyaklánccal és raszta séróval, s mondja, hogy ő jó arc, bemehet, szinte nem is fehér, kezeskedem érte.
Ülök a moziteremben, s arra gondolok, tök igazuk van a fekáknak, hogy visszagyalázzák az elmúlt ötszáz évet. Én tudtam, hogy szorulni fogunk egyszer. Nagy Konstantin óta határozott célként tűzték elénk, fehérek elé, hogy missziós tudatunktól elkábítva a föld urai legyünk. Dél-Amerikában éppúgy, mint Afrika legdélibb csücskében, Indiában nem másképp, mint Alaszkában. A fehér bőrszínű ember történelmi hinterlandja elég undorító, még akkor is, ha tudunk a szükségszerűség filozófiai szerepéről. Megfordulni látsszék a kerék. Ha belegondolok, iszonyúan örülök a focista angol Beckhamnek, az utolsó fehér sztárnak, aki fel tudja még venni a versenyt Ronaldóval, Zidannal vagy Okocsával. Vajon Dr. Klicskónak, az ukrán bokszolónak sikerül-e visszahódítani a profi box világbajnoki címét, amit az ezerkilencszázharmincas években elvesztettünk? Nem is én, hanem a riporter teszi fel az egyáltalán nem politikailag harcolt kérdést. Súlyos a téma. Tudat alatti rasszizmusunk a beszélt nyelvben, a vágyainkban, a motivációinkban elárul minket. Igen, a motivációról beszélek, mert nézve a filmet, furcsa érzés kering bennem. Ebben a filmben egy fehér srác meg száz feka versenyzik. Nemes, méltó módon. Rím csap össze rímmel, ütem ütemmel, a nép dönt, melyik duma tetszett jobban. Aki veszít, lemegy a színpadról.
Attól jövök zavarba, amit tudok, nem attól, amit látok. Látom, hogy ez a fehér csávó, Eminem elég jól löki a verset a valóról, emiatt nem izgulok. Ebben a filmben is győzni fog a főhős, mert Hollywood nem enged a negyvennyolcból. De azt is tudom, hogy tökéletesen értelmetlen egy fehér embernek rapbe vágni a nyelvét. Kőkeményen a lét a tét, lepukkant valóság szúrja telibe a lírai vénát: crack, hernyó, kokó, Magnum, Beretta, szőke kurvák és síró árvák, s mégis igaz a csoda. A filmen kívüli konnotációban is a legkisebb fiú a legkisebb fiú, Eminem az Eminem, beráznak rá a fekák is, testvér, ember. 
Valószínűen a jövendő generációjából totálisan hiányozni fog a rasszizmus bűne, hacsak nem neveljük beléjük vissza. Ehhez, persze, kell pár karriertörténet, esetleg fehér sportolókról, zenészekről, színészekről, mondjuk Eddy Murphy modorában.
Irónia, irónia, de a lüktető zene hangjainál nehéz másképpen nézni ezt a filmet, amely valószínűen hamar a megfelelő helyére kerül. Csütörtök esti szuperfilm lesz valamelyik kereskedelmi csatornán, aminek nézettségében nem fognak csalódni a befektetők. Egyenes vonalú dramaturgiájában még Eminem is biztosan hajózik a fekete partok felé. Addig sokszor megverik, leginkább ököllel, mert bizony a mi hősünk nem csak a west coastban jártas, hanem a szerelemben is. Meglátja például Kim Basingert, aki úgy néz ki, mint Madonna – a sztárok osztódással szaporodnak –, s rövid szerelmi tűz után meg is dugja. A Madonna kinézetű Kim Basinger, persze, egy rohadt ribanc, feketékkel kefél, fúj, a siker pillanatában alig marad erőnk neki is megbocsátani. 
Eminemnek még családi háttere is van, leginkább bedőlve. A romok alatt részeg anyuka s még részegebb, verekedős mostohaapa, plusz kistestvér a tévé előtt. Ha egy szociológiailag felállványozott filmet látnék, talán megszülethetne a rabszolgasorból kitörni vágyó fehér ember mítosza, de amit itt környezetrajz szintjén mutatnak, kevés. “Csak hogy tudd, öregem, mi a pálya” típusú jelzések ugyan vannak arról a filmben, mily kemény is az élet, de azért nem akar emlékezetes lenni vagy katartikus. Én például egyetlen szép, izgalmas, érdekes képre nem emlékszem. Az operatőrről ennyit elég is. De a jelenetek egymásba fűzése sem rendezi össze nekem a valóságot másképp, mint ahogy egy videóklipben látni szoktam. Filmet látok, amiben folyamatosan versenyeznek, mégis unom, leginkább az esztétika okán. Csak Eminem új, a jelenség, a fehér rapper, de a forma tetszhalott. Legalább alkalmas egy kis promóra. Nem kell bookmakernek lennem, hogy megjósoljam, Eminem lemezei ezekben a hónapokban jobban fognak menni, mint máskor. ( Láttunk ilyet magyarban is, még ha a kalózkodásból nem is rap, hanem jazz meg az jött ki.)
A bemutató napján New Yorkból telefonált egy barátom, s a film hatása alatt rezegve fellelkesült: ha egy fehér fiúnak sikerülhetett a rapben, akkor talán Magyarországon sem fognak úton-útfélen zsidózni. Nem szóltam semmit. Csak arra gondoltam, hogy Eminemnek, hiába fehér, itthon mégsem sikerülne semmi. Nem is a Kodály-módszer miatt. Detroit látványos pusztulásával szemben Budapest fejlődő agglomerátum, amiben semmi nem változik. Főleg a benne élők lelke nem. Dalok, versek nélkül semmi esély. S már ez is Amerikából jön. Puff neki. 

8 mérföld (8 Mile) – amerikai, 2002. Rendezte: Curtis Hanson. Írta: Scott Silver. Kép: Rodrigo Prieto. Zene: Eminem, Dr Dre, Jay-Z, Nas, Rakim, Kid Rock, Xzibit. Szereplők: Eminem (Jimmy), Kim Basinger (Stephanie), Mekhi Phifer (Future), Brittany Murphy (Alex), Chloe Greenfield (Lily Smith), Evan Jones (Cheddar Bob), Omar Benson Miller (Sol George), De’Angelo Wilson (DJ Iz), Eugene Byrd (Wink). Gyártó: Imagine. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 110 perc.