Papsajt
Csoportterápia
Ágfalvi Attila
Kollektív film kollektív félelmekről. Öt fiatal
filmes önironikus groteszkbe hajló nemzedéki vallomása.
|
Mi történik, ha az ember elmúlt 30 éves, viszonylagos anyagi jólétben
él, a húszas évei elején bejáratott életformáján, szokásain nem tud és
nem is akar változtatni, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan, fokozódó
nyugtalansággal tölti el ez az állapot? Filmet rendez – ez a Papsajt
készítőinek válasza. Kézenfekvő, gondolhatjuk, hiszen ha nem is minden
fiatalember kezd el filmeket csinálni abban a furcsa életkorban a midlájf
krájsziszen innen, a kamaszkoron túl, azért igazán minőségi filmrendezők
sora választotta magánéleti problémáinak megoldása helyett azok filmes
eszközökkel történő ábrázolását, Ingmar Bergmantól Woody Allenig. Nem titok,
hogy a tárgyalt film hangvétele inkább utóbbi önironikus, groteszkbe hajló
stílusához áll közelebb, mintsem a svéd mester hűvösen izzó önmarcangolásához.
Már csak azért is, mert a problémák, melyekkel hőseink viaskodnak, a közvélekedés
szerint messze nem olyan fajsúlyosak, mint Bergman filozofikus kérdésfelvetései.
Csakhogy minden relatív: az egyik barát számára például egyszer eljön a
nap, amikor a vécécsészére ereszkedtében elcsodálkozik a hasán mély árkok
szabdalta hurkákká összeálló bőrén, és a jelenségben meglátja a hízás,
csúnyulás és öregedés visszavonhatatlan jelét, s mindez akkora lelki töréshez
vezet, aminek fiziológiai következményét, egy már-már életveszélyes szorulást
csak egy kínosan mulatságos körülmények között beadott beöntés képes elmulasztani.
A fent idézett – egyébként „tuti siker, mer’ olyan vulgáris”-jellege
mellett is nagyszerűen felépített és eljátszott – jelenet csak egy szélsőségessé
torzított példája a film számos találó lélektani megfigyelésének. Első
ránézésre a Papsajt nem is tűnik többnek, mint azon tétel fényes igazolásának,
miszerint legalább egy jó filmet minden tehetséges ember biztosan tudna
csinálni, ha olyan témáról szól, amit nagyon jól ismer – adott esetben
saját magáról. Hogy aztán ha nem pusztán érdekes, hanem jó is lett, az
annak köszönhető, hogy készítőinek magáról a filmezésről is eszükbe jutott
valami, és sikeresen megbirkóztak azzal a dilemmával, hogyan lehet filmet
csinálni akkor, amikor nem lehet filmet csinálni. Azt persze nem tudják
feledtetni, hogy videótechnikával készült filmet látunk, de az első húsz
perc után ez a zavaró élmény fokozatosan háttérbe szorul amögött, hogy
az ember egyre inkább moziban érzi magát. Nem technikai bravúrra kell gondolni;
egyszerűen attól lesz egységes az egész, hogy mereven beállított kamerák
előtt játsszák a jeleneteket, melyeken belül nem nagyon van nézőpontváltás,
továbbá a játékidőt is hozzálassították a reális időhöz, így egyfajta kandikamera-hatás
művészileg megerőszakolt változata jön létre. S van egy igazán bravúros
beállítás is, ami egészen emlékezetes látványt produkál: képzeljék csak
el, hogyan nézhet ki egy asztal üveglapja alól, függőlegesen felfelé irányított
kamerával felvéve, amint a barátok üvegtányérokból spagettit esznek…
Említsük még meg azt is, hogy kiválóan sikerült az amatőr stílusban
„önmagukat alakító” szereplők és a profik játékának összehangolása, például
az idézett beöntős jelenetben Kulka János mentős-alakítása minden rájátszás
nélkül jelentősen fokozza a jelenet mulatságosságát; vagy feltétlenül szólni
kell Benedek Miklós összehasonlíthatatlan hangsúlyairól az összekötő jelenetekben,
amint láncdohányos pszichológusként okosakat mond a konkrét témához csak
távolról kapcsolódó lélektani gubancokról.
A Papsajt, jellegéből és témájából adódóan, nem feltétlenül képes lekötni
másfél órára bárki figyelmét, és mi tagadás, távolról sem kelti egy remekmű
képzetét (az ilyen filmekről szokták írni, hogy éppúgy lehetne háromszor
ilyen hosszú, mint feleennyire). Egy estét azonban annak is megérhet, aki
nem annyira fiatal férfiak lelki problémáira kíváncsi, hanem egyszerűen
csak egy jól sikerült, új magyar filmre, amelynek távoli felmenői és rokonai
között kétségkívül nem az ötvenes-hatvanas évek nagy, komor legendáit fogják
emlegetni, hanem talán egy sokkal fiatalabb és frissebb, de ezek szerint
legalább olyan termékenyítő hatású filmes hagyományt, a Vattatyúk és az
Európa Kemping burleszkjeit.
Papsajt – magyar, 2001. Rendezte és írta: Hevér Gábor, Heizler Norbert,
Kocsis Gergely, Kardos Róbert, Szőke András. Kép: Szőke András. Zene: Nyers
együttes. Vágó: Kollányi Tamás. Hang: ifj. Perger István, Tóth Péter Ákos.
Szereplők: Hevér Gábor, Heizler Norbert, Kocsis Gergely, Kardos Róbert,
Benedek Miklós, Eszenyi Enikő, Gothár Péter, Znamenák István. Producer:
Kántor László: Gyártó: Új Budapest Filmstúdió / Future Films. Támogató:
MMK, Színház- és Filmművészeti Egyetem. Forgalmazó: Új Budapest Filmstúdió.
90 perc.
|