Pesti mozik az ezredfordulón
Filmszínháztól multiplexig
Ágfalvi Attila
A megátalkodott mozista álmában a Zugló újra
megtelik röhögő, fújoló, füttyögető tömeggel, a multiplexek széksorain
moha nő.
|
Nem volt hálás dolog mozifüggőnek lenni a múlt század nyolcvanas éveinek
végén. A Pesti Est elődje a „Hová? Menjünk Moziba!” című, igénytelen megjelenésű,
egyoldalas A5-ös szórólap volt, és jóformán nem volt hét, hogy a mozik
listája kétszer ugyanúgy szerepelt volna benne. Jó esetben csak a nevek
változtak; lehet találgatni, mely ma is működő mozik neveit idézem: Zrínyi,
Tanács, Kinizsi, Diadal, Honvéd. És hol van már a Bástya, a Horizont, a
Broadway, a Tinódi, a Vörös Csillag, mely még visszakapta a Royal Apolló
nevet, mielőtt végleg bezárták volna – és most még csak a belső kerületek
elegáns filmszínházait idéztem fel. Vannak helyek, melyekről már én is
lemaradtam, alighanem örökre: soha nem jártam a Zuglóban, melyet Marco
Ferreri azért még megörökített az Ezüstnitrátban, így állítva emléket egy
korára oly jellemző, klasszikus mozitípusnak. De soha nem jártam a Kozma
Lajos tervezte, minden budapesti mozik legkifinomultabbjában, legkorszerűbbjében,
a kora világszínvonalán álló Átriumban sem – erről talán nem késtem le
örökre, hiszen műemléki védettsége elvileg garantálja, hogy eredeti formájában
és funkciójával kell helyreállítani; kérdés, kötelességének érzi-e ezt
bárki is. Hasonló feltámadásra viszont a dolgok jelenlegi állása szerint
jóformán semmi esélye a maga korában szintén világszínvonalú Bartóknak,
a hajdani Simplonnak, amely a harmincas évek egyik legszínvonalasabb bérlakóházának
a szuterénjét foglalta el, s melynek csupán az előcsarnokáig jutottam el.
Oda is csak azért, mert a lepusztult külvárosi mozivá vedlett Bartók ruhatárát
a mozi agóniájának éveiben egy olcsó nyugat-európai buszjáratokat üzemeltető
utazási iroda bérelte – tökéletesen szimbolizálva azt a közhangulatot,
mely a rendszerváltó években a megmaradt kulturális értékeink iránti közönyben
és általában minden szellemi érték iránti nagyképű utálatban nyilvánult
meg. (Noha a Bartókhoz képest egészen más kategória, de a folyamatot jól
példázza a szocialista beruházásként épült Budafok mozi is, mely előbb
bútoráruház lett, aztán bálásruha-piac, aztán semmi.)
Aki tehát tíz-tizenkét éve a mozikkal szimbiózisban élte legfogékonyabb
éveit, arra elsősorban valami tökéletes kilátástalanság- és feleslegesség-érzet
telepedett. A Hunnia elődjében, a Zrínyiben a pénztáros kolbászos szendvicsének
zsírja csorgott a jegyre, miközben a jegyszedők reménykedve várták, hátha
nem jön össze az előírt minimális számú néző, és mégsem kell levetíteni
a Rövidfilm a szerelemrőlt. Akkor, ott összejött; a Tanácsban (ma Szindbád)
viszont megúszták a Jancsó-sorozat éppen aktuális filmjének vetítését,
igaz, ott rutinosan már a jegyvételig sem engedtek eljutni. Hamar át is
szoktunk a Közgáz Filmklubba, ahol a hatalmas előadó minden este megtelt,
akár Bunuel, akár Truffaut vagy más, elfelejtett mester filmjét vetítették,
és a hangulat is ünnepi volt, hiszen minőségi videótékák hiányában az élmény
egyszerinek és megismételhetetlennek tűnt. A legfrissebb filmekért azonban
mégiscsak vissza kellett merészkedni a Nagykörútra, és a világvárosi mozihálózat
azért romjaiban is tartogatott érdekességeket. A Broadway üvegcsarnokát
és nagyvonalú lépcsősorát látni kellett, mielőtt végképp többé-kevésbé
lejárt szavatosságú szexfilmek temetőjévé vált volna: itt akár harmincas
évekbeli nagypolgárnak is érezhette magát az ember, ha eltekintett a tükröződő
látványtól. Röviddel bezárása előtt már rendszeresen cementes zsákokon
és meszesvödrökön átvergődve lehetett bejutni a Tinódi-Tivoliba, ahonnan
a belső térben elhelyezett oszlopok miatt (a Broadway-hez vagy a Vörösmartyhoz
hasonlóan) telt ház esetén meglehetős nyakfájással távoztak a kevésbé szerencsés
nézők. A Metróvá lett Szikra elhúzható tetejéről sokáig csak elbeszélésekből
hallottunk, mígnem egy nyári estén, a Kötözz meg és ölelj! című Almodóvar-film
alatt egyszer csak befigyelt a csillagos ég. És az is meglehetősen pikáns
élmény volt, amikor a Mátra Mesemoziban a Broadway-ből akkoriban átköltözött
Filmmúzeum esti előadásain a falra applikált színes mesevonat és a büfé
nyalókái és szivacscukrai közül az embert besodorta a nézőtérre valamelyik
pornográf-hírben álló Pasolini-film vetítésére a botrányra vágyó tömeg.
A fordulat természetesen az Art-mozihálózat kialakításával következett
be. Mivel különösen hangozna mozit zászlóshajónak nevezni, ezért talán
maradjunk annyiban, hogy a kívülálló számára a változásokat leginkább a
Művész felújítása (mellyel Budapest első, háromtermes mozija, azaz multiplexe
jött létre) tette nyilvánvalóvá. Nagyjából ezzel egyidőben újult meg az
első kísérletre még Thonet-székes Hunnia (és akkor került a bejárat mellé
az a nagydarab, furcsán ronda, színes műanyag izé, melyhez hasonló motívum
a Művész portálján is megjelent, s ezért rémületes módon trend-meghatározónak
tűnt egy ideig), a fehér homokkőtéglás Szindbád és az időközben sajnos
elvérzett Graffiti, pedig utóbbi dizájnja a többinél meggyőzőbben hozta
a korszerű és ízléses keverékét, s noha a filmkínálattal sem volt baj,
mégis elsőnek adta fel a harcot, még jóval a multiplexek rohama előtt.
A Művész puhaságot, meleget és kényelmet sugárzó belső dekorációjával,
valamint a legelső bemutatójához kapcsolódó Pink Floyd/Alan Parker Falából
vett, ütős, kalapácsos installációjával egyrészt megteremtette máig jellemző
imázsát, másrészt azt az érzést sugározta, hogy a filmművészet szórakoztató,
hasznos és jó dolog, nem pedig az értelmiség mazochizmusának kiteljesedése
a nehéz sorsú jegyszedő nénik és a fáradt pénztárosok bosszantása céljából.
A művészmozik belsőépítészeti hangulata, már ahol beszélhetünk ilyesmiről,
azóta is nagyjából ugyanezt az életérzést hozza: egyfajta kicsit komolykodó,
kicsit szépelgő, kicsit jópofáskodó világot, ami azért nem túl giccses
ahhoz, hogy a jobb érzésű embereket elriassza, de azért (már-már kóros)
öntudattal mutatja fel az esztétikai szembenállást a kívülszorult tahósággal
szemben. Így kerülhetett a nyolcvanas évek neogiccsét idéző, lágy hullámokba
hajló „bőrkeret” a Szindbád Latinovitsot és Dayka Margitot mutató faliképe
köré, s így élhette túl a felújításokat a Művész Huszárik-termének pókhálója
pókostul, ami elfogadható lehet, ha a mozilátogatók egyre csökkenő átlagéletkorára
gondolunk, de elég furcsa hatást kelt mondjuk a Sátántangó hét és fél órája
után. (A hasonlóan felemás megoldások közé sorolható a művészmozik „büfé
vagy kávézó” dilemmája, melynek szerencsés megoldása általában a két kategória
hátrányait egyesíti két asztal, négy szék és termoszból tegnapi kávé formájában.)
Általában véve elmondható, hogy a megmenekült mozik kényelmesebbek,
korszerűbbek és jellegtelenebbek lettek. A Diadal mozi kopottan is izgató
hatású, nyilvánvalóan propagandisztikus céljai miatt pedig kortörténeti
érdekességű, lángoló vörös nézőteréből egy semlegesen tisztességes belső
tér maradt a mai Tabánban. A felújított Puskinból pedig eltűnt a felső
páholykaréj, így most már csak az Uránia megújult belső tere emlékeztet
arra, hogy hajdan a mozibemutatók társadalmi súlya felérhetett egy operaelőadáséval.
És bár kétségkívül örvendetes, hogy az Uránia szélsőségesen giccses, s
így már-már szürreális hangulatot árasztó épülete megmenekült a budapesti
mozihálózat számára, azért az mégiscsak szívfájdító, hogy a XXI. században
egy olyan építészeti stílbe öltözött épület lett a hivatalos Nemzeti Filmszínházzá
kinevezve, ami már a maga korában is korszerűtlen volt. (Mondom ezt annak
ellenére, hogy az épület mozitörténeti jelentősége, valamint a reprezentációra
való alkalmassága nyilván nagyobb súllyal esett latba a döntés meghozatalakor.)
A műsorválasztéka ugyan kiváló, és még az árai is mesterségesen barátságosak,
de a fölösleges, kihasználhatatlan mellékterein és folyosóin bolyongva
mégiscsak az jut az ember eszébe, mennyi építészetileg remekmívű mozi pusztult
el és pusztul most is, miközben az állam a nemzetiszínház-esztétikát mutatta
fel mint hivatalosan követendő példát a filmszínházak látogatói számára
is. Ebben a közhangulatban nem is meglepő, hogy az Örökmozgó Filmmúzeum,
ami mégiscsak egy országos jelentőségű kulturális intézmény, egy apró körúti
csőmoziban vegetál – ez a hely is hozzánőtt persze az idők során hű látogatói
szívéhez, de milyen szép is lenne, ha egy nap visszaköltözhetne a felújított
Broadway moziba. (És lenne is közönség, ami a Broadwayt megtölti…)
Ha a szó szoros értelemben vesszük a kifejezést, Budapest egyetlen
megmaradt moziépülete a Corvin – a többiek mind albérlők eredendően más
funkciójú épületekben. A Filmpalota kifejezés azért sem túlzás, mert eleve
annak épült, megnyitóján a „jobb körök”-ből mindenki ott volt, aki számított,
méretét és technikáját tekintve pedig felépítésétől Budapest első számú
mozijának számított. A kilencvenes évek közepén aztán Budapest első „klasszikus”
(értsd: popcornos-hollywoodos) multiplexe lett, mely státuszának különleges
zamatot ad, hogy a mai napig magányosan ékelődik a józsefvárosi szlömbe.
A csillogó palotabelső csak a küszöbig vagy legfeljebb a körút széléig
tart, onnan már a gettósodó rögvalóság az úr. Építészetileg furcsa elegy:
a Corvin-köz beépítése Budapest egyik legeredetibb városi terét hozta létre,
mediterrán hangulatú országokban alighanem óriási élet zajlana falai között.
Belül csak az Urániához vagy a Puskinhoz hasonlítható erővel idézi fel
azokat az időket, amikor a mozibajárás még nem kizárólag az éretlen tinédzserek
szórakozása volt. A multiplex-követelmények azonban éppúgy tartalmatlanná
tették ezt a nagyszerű formát, mint ahogy az áramvonal koptatta le a hajdani
autók elképesztően furcsa idomait. A plaza-építészet egyik alapelve ugyanis
éppen az, hogy következetlen összevisszaságban vesz át reprezentatív elemeket
az építészet minden területéről, s így lefokozza azokat, értelmezhető rend
helyett homogén szeméthegyet létrehozva. A plazákban a mozik üzlethelyiségekké
váltak, s bár egyes helyeken, mint a Lurdy-házban, futurisztikus megoldással
emelkednek ki a többi üzlet végtelen sorából, valójában nem is titkolják,
hogy csupán a pénzed gyors, fájdalommentes elköltésére akarnak rávenni.
A multiplexekkel véget ér a mozitörténet, ha mozi volt az Átrium, a Broadway,
vagy mozi a száz férőhelyes Hunnia, akkor a multiplexekre más nevet kell
találni.
S hogy mit hoz a jövő? Természetesen azt, hogy a plazák helyén szél
fú, a multiplexek málló széksorain moha nő; a Zugló mozi pedig újra megtelik
röhögő, fújoló, füttyögető tömeggel. Vagy ha mégsem, akkor a jövő megtekintése
céljából fáradjunk le az újra divatba jövő Újlipótváros egyik szuterénjébe,
ahol az ajtó fölött, nyilván tévedésből, a mozi felirat szerepel, a Cirko-Gejzír
szavak mellett. A dizájn az, hogy nincs dizájn, a csupasz falakra cirillbetűs
moziplakátok tapadnak, de van két terem, az egyik talán a kamara, a másik
meg talán a kisterem, a kettőben együtt összesen nincs annyi hely, mint
a Hunniában, Budapest legkisebb mozijában. A székek nyikorgó, kilógó belű,
lehajtható faszékek, amilyeneken utoljára a Vértestvérek megtekintése alatt
ültünk a hetvenes években. A filmkínálat olyan, hogy behunyt szemmel is
választhatunk bármit, nem fogunk csalódni, és a szegényes, kényelmetlennek
mondott körülményekről is kiderül, hogy nincs fárasztó szék, csak fárasztó
film. Murnau Faustjának a vetítésén, még a régi helyen, a Lőrinc pap téren
háromszor szakadt el a film húsz perc alatt, mire kijött a gépész, és azt
mondta, hogyha még egyszer elszakad a film, akkor sajnos be kell fejezni
az előadást, mert meg kell téríteni a kópia költségét, és arra nincs pénze
a mozinak. Aztán hogy, hogy nem, a hátralévő másfél órában több szakadás
nem volt.
|