Karlovy Vary
Az ördög éve
Varró Attila
Az ördög ezen a fesztiválon is a részletekben
rejlett: a feledhető versenyszekció helyett a mellékprogramokban.
|
Ha egy filmfesztivál színvonala csupán a versenyprogram és a köré szervezett
médiaesemények alapján kerülne megítélésre, az idei mustra Karlovy Varyban
keserű kudarcnak bizonyulna. Szinte hihetetlen, hogy az egész földkerekség
filmterméséből nem telik legalább tucatnyi versenyképes alkotásra Velence,
Cannes, San Sebastian árnyékában – az idei kínálat azonban mintha ezt bizonyította
volna. A lappangó gyanút, miszerint idén jobb lett volna egyszerűen a nemzeti
filmszemle kínálatát felkínálni zsűrinek és közönségnek, megerősíteni látszik
az a tény, hogy két cseh produkció is bekerült a fő szekcióba: ráadásul
egyikük a nagydíjjal, a másik pedig a közönség trófeájával távozhatott
a záróünnepségről.
A Knoflikarival komoly feltűnést keltett Petr Zelenka második nagyjátékfilmje
legalább olyan egyértelműen érdemelte ki a Kristály Glóbuszt, mint előző
évben az Amelie csodálatos élete: eredetiség, közvetlenség és szellemesség
tekintetében nemcsak a lapos mezőnyből ragyogott ki, de méltó utódja volt
Jeunet világsikerének is. Igaz, Az ördög éve szűkebb, főleg helyi közönséghez
szól és vitathatatlanul kevésbé látványos (noha akad benne néhány váratlan
speciális effektus) – alkotói módszerében pedig közelebb áll a tavalyi
élvonal másik kitüntetett darabjához, a Chicóhoz. Bizarr áldokumentumfilm,
főszerepben az önmagát adó/alakító Jaromir Nohavica folkénekessel és egy
(fiktív) holland dokumentumfilmessel, akik egy vidéki alkoholelvonóban
próbálják közös összefogással újraindítani karrierjüket. Archív anyagokon
megelevenedő visszaemlékezések, friss koncertfelvételek és mágikus álomjelenetek
keverednek a vegyes technikával rögzített képsorokon, a történet ezekből
a színes mozaikdarabokból áll össze a teljes kép igénye nélkül. Zelenka
könnyed, szinte szemtelen szabadsággal ötvözi a fikciót és valóságot, miközben
egy pillanatra sem távolodik el alaptémájától: művész-főhőse húsbavágóan
őszinte (ön)portréjától.
Hasonlóan kíméletlen önvallomása emeli némiképp a versenytársak fölé
Zdenec Tyc Széltolókját is, amely Tereza Bouckova írónő erősen önéletrajzi
ihletésű forgatókönyvéből készült: fiatal értelmiségi házaspár költözik
egy vidéki kisvárosba, hogy új, előítéletektől mentes környezetet kínáljanak
két örökbefogadott román kiskamasznak. A fiúk azonban az első hetektől
szembekerülnek a szomszédsággal, a folyamatos konfliktusok pedig lassanként
a harmonikusnak hitt családi kapcsolatokat is kikezdik. Zdenec filmje félúton
reked a Családi tűzfészek kényelmetlen hiperrealizmusa és a Családi kör-epizódok
didaktikus rekonstrukciói között: egyenetlen, helyenként melodramatikus,
de legalább őszinte alkotás. Ezzel szemben a rendezői díjjal jutalmazott
kanadai Khaled visszataszító példája az ellenkező végletnek: a címszereplő
félvér kisfiú tragikus sorsát olcsó és hatásvadász módon, kereskedelmi
tévés szájíz szerint mutatja be, miközben az újsütetű DV-dokumentarizmus
formai puritanizmusával próbálja hitelesíteni történetét. Már a film pármondatos
szinopszisa is sokat elárul: a nyomorúságos körülmények között élő tízéves
Khaled édesanyja hirtelen halála után – félve az állami gondozástól – a
hálószobába rejti a tetemet, majd a külvilág számára megkísérli továbbra
is egy funkcionáló család látszatát kelteni. Bevásárol és ebédet készít
magának (bár csak sámliról éri el a mikrót), egyedül próbálja kimosni hajából
gonosz osztálytársai rágógumiját, néha pedig hozzábújik az oszladozó mamához.
Kínos kliséfigurák és meghatni, megrázni vágyás mindenáron – a kívánt életszag
helyett csupán átható, édeskés hullaszag lengi be a filmet.
A zsűri különdíját kiérdemlő Hontalanul Afrikában az egyetlen mű a
díjazott mezőnyben, ami emlékeztet arra, hogy a film hagyományos eszközeivel
is lehet és érdemes még történeteket mesélni: az 1938-ban Németországból
Kenyába emigráló zsidó család beilleszkedési kísérletének meséje hibátlanul
passzolna a hollywoodi fősodorba, miközben nem távolodik el Afrikától sem.
Szerény, de nemes vállalás: egyszerű, precízen megírt forgatókönyv és finom
karakterábrázolás jellemzi, legnagyobb erénye a visszafogott, ám hatásos
operatőri munka, amelynek köszönhetően még a napsütötte szavannák totáljai
sem válnak képeskönyv-illusztrációkká. Míg Stephan Zweig ezúttal méltó
utódok kezében tudhatta irodalmi művét, Arthur Miller már messze nem járt
ilyen jól: Gyújtópont című regénye a harmincas évek urbánus Amerikájában
eluralkodó antiszemitizmusról szentimentális tanmesévé szelídül Neil Slavin
rendezésében. A tisztességben megőszült amerikai divat- és portréfotós
saját bevallása szerint harminc évig készült arra, hogy Miller-adaptációjával
bemerészkedjen Mozgóképföldjére, így elméletileg elég ideje lett volna
arra, hogy eltűnődjön karakterein. Ennek ellenére csupán igen hatásos reklámfotókat
kapunk az árnyékban ólálkodó terrorral szembeszálló kisemberekről: poros
pózok, mesterkélt beállítások és a legjobb színészi alakításnak (William
H. Macy) járó rutin-elismerés a végeredmény. Az orosz versenymű legalább
nem mímelt művészi szándékokat: Nyikolaj Lebegyev Csillagjában nyíltan
közhelyes kommerszfilmet kerekített felderítő hősei köré, elvetemült és
gyáva wermachtosokkal, színes kalandokkal, kulisszahasogató szimbolikával
(„Föld hívja Csillagot, Csillag jelentkezz!” – keresi a szép rádióslány
a vonalak mögött rekedt osztagot), valamint egy darab remekül kivitelezett
légitámadással. Tehette mindezt a versenymezőnyben – amely az idei Cannes-i,
berlini trendet, sajnos vakon, követve kínált a II. világháború idején
játszódó opusokat közönségének.
Szerencsére 260 film közt a főprogramon túl is éppen elég néznivaló
akadt. A legfrissebb díjnyertesekből válogató Horizont kínálatában magától
értetődő volt olyan jeles darabokkal randevúzni, mint az új Kaurismaki-film,
Joszeliani Hétfő reggele, az osztrák Kánikula vagy az amerikai Szörnyek
bálja. A szekció kevésbé reklámozott részében azonban remekműgyanús filmek
is felbukkantak. A mexikói Japón és az indiai Harcos egyazon tartalom két
szélsőséges megfogalmazásának egyformán kiemelkedő példája: mindkét (első)film
látványos transzcendens utazást dokumentál egy távoli hegyvidéken, amely
során az elidegenedett, élettagadó főhős személyes megváltásra talál. Carlos
Reygadas lecsupaszított történetéhez, amely egy öngyilkosságra készülő
középkorú művész apró hegyi faluban töltött utolsó napjait meséli el, már-már
zavaróan nyers látványvilágot társít. Látszólag céltalanul pásztázó kézikamerával
rögzített hosszú képsorokat ötvöz szédítő körpanorámákkal, Herzogot idéző
párás pannókra agresszív közelképeket vág kérges arcokról, megkopott tárgyakról
vagy akár egy frissen letépett galambfejről. Egyenetlen, durva felvételei
azonban mintha szüntelenül idegen rituálékat örökítenének meg, minden pillanatukon
átsugárzik egyfajta ünnepélyes méltóság – hatperces záróképe ritka reveláció:
egyszerre szívszorító és mellbevágó, híven a példaképül választott Tarkovszkij
szelleméhez.
A brit születésű Asif Kapadia inkább a klasszikus zsánerfilm járművét
választotta spirituális road-movie-jához: a Harcos némi leegyszerűsítéssel
Bollywood és a spagetti-western nászának is tekinthető, de távolról sem
úgy, mint azt a Fekete tigris könnyei után gondolnánk. A történet szikár
ugyan, de közönségigényhez szabott, akadnak benne fordulatok, drámai konfliktusok
és apró katarzisok a kellő pillanatban, így a film akár multiplexbarátnak
is nevezhető. Névtelen hőse kivételes képességű kardforgató, aki misztikus
látomást követően kilép kegyetlen hűbérura szolgálatából, és fegyverét
elásva zarándokútra indul a Himalájában megbúvó szülőfalujába. Vándorlása
során rejtőznie kell, mivel volt társai felsőbb parancsra és némi vérdíj
fejében a nyomába erednek, hogy fia után vele is végezzenek. Hasonlóan
Reygadashoz, Kapadia sem a cselekményre helyezi a hangsúlyt: főszereplői
helyett a precíz szakmai tudással komponált, víztiszta felvételek beszélnek,
a zsánerséma pedig csupán mankó az emberi bűnhődésről és a megtisztulás
lehetőségéről szóló meditáció felképesítéséhez. Míg a mexikói filmnél Tarkovszkij
és Kiarostami hatása kísért, az indiai párdarab inkább Ford Kutatókját
vagy Melville Szamuráját idézi meg két feledhetetlen óra erejéig.
A koreai Kim Ki-duk igen nagy érdeklődéssel kísért retrospektív sorozata
ellenére a távol-keleti mezőnyben idén a japán alkotások domináltak: közülük
került ki a fesztivál harmadik csodája. Igen feltűnő volt, hogy a féltucat
műből álló tokiói össztermés elsősorban a kamaszlélek gyötrelmeit illusztrálta
változatos és többnyire szórakoztató módon: kezdve a szatirikus hangvételű
Rosttól, a Kék tavasz adrenalindús manga-adaptációján át, egészen a melankolikus
szépségű Kamaszlányig. Az erős csapat vezéregyéniségének azonban kétségtelenül
Iwai Shunji hatodik filmje bizonyult: a Mindent Lily Chou Chou-ról ránézésre
a Kölykök japán reinkarnációjának tűnik, mivel cselekményét tekintve nem
több féltucat kültelki kiskamasz viharos (lopással, szexszel, erőszakkal
zsúfolt) hétköznapjaiból komponált életkép-sorozatnál. A videóklip-generációs
Iwai azonban nem csupán kőkeméyn dokumentarista felvételeire segít rá erőteljes
stilizációval, de elliptikus szüzséjét egy költői párhuzamos szállal ellenpontozza.
A címszereplő Lily helyi popsztár, amolyan Björk/Suzanne Vega keverék,
aki a rendező képzeletéből született meg, majd lett egy népszerű weboldal
révén virtuális idollá. Iwai az erre a site-ra érkezett rajongói e-mailekből
és on-line csevegésekből válogat szövegrészeket, amelyeket hol egyszerű
sötét háttér elé, hol egy álombeli táj lírai képsoraira vetít. A virtuális
térben kibontakozó meghitt eszmecserék és a kamasz-látlelet karcos jelenetei
egyre szorosabban kötődnek egymáshoz, egészen a drámai végkifejletig, ahol
a sosemvolt sztár koncertjén összeolvad a két párhuzamos dimenzió. A Mindent
Lily Chou Chou-ról minden didaktikus vagy érzelgős sallang nélkül beszél
arról, hogy a mai tizenévesek élete csupán kommunikáció-képtelenségük folytán
tűnik érzelemszegénynek: miközben a néző elszörnyedve figyeli az egyre
kegyetlenebbé váló kölyökcsapatot, akaratlanul ugyanazokkal a főhősökkel
azonosul pármondatos önvallomásaikat betűzgetve. Akárcsak a Japón és a
Harcos meséje, mintha csak az Iwai-film is azt sugallja: néha nem csupán
az ördög, de a megváltás is a részletekben rejlik.
|