Velencei rövidfilmek
Filmet kell csinálnod!
Muhi Klára
Magyar siker a Mostrán: Péterffy Zsófia Kalózok
szeretője című festményanimációja elnyerte a legjobb európai rövidfilm
díját.
|
A velencei fesztivál rövidfilmes szekciójának francia versenyfilmje,
Michel Vereecken 9 perces darabja viselte ezt a címet, amelyben a hetvenes
éveiben járó legendás újhullámos, Claude Chabrol is szerepet vállalt. Kicsit
tán erőszakolt volt a cselekmény, de semmiképp sem érdektelen. Egy megfáradt,
negyvenes filmes – az úgyszintén kifáradóban lévő pornóműfaj egyik iparosa
– a fejében futó decens képsorokkal szórakoztatja magát unalmas stúdiómagányában:
fekete-fehér metróképek a hatvanas évek modorában, 10 év körüli kisfiú
nézi megbabonázva Brigitte Bardot barna hajú változatát, aki váratlanul
homlokon csókolja, majd a fülébe suttogja: „Filmet kell csinálnod!” Aztán
megáll a stúdió előtt Chabrol (ez már a filmvalóság), hóna alatt egy tekerccsel,
s arra kéri hősünket, vágnák meg együtt egyik ifjúkori, félbemaradt zsengéjét.
Chabrol befűz, gép indul, a vágópulton ismerős képsorok: metrószerelvény,
kisfiú, barna hajú Bardot-másolat, s a fülbe súgott mondat…
Valójában a címbéli kell szócska jelentésburkát kéne „átvágnia” egy-egy
ilyen fesztiválon a rövidfilmes mezőny képeinek. A rövid darabokat szemlézve
mindig azt szeretnénk megsejteni, mi az az esztétikai vagy lelki természetű
hajtóanyag, mi az az idea, és milyen az a másként látó tekintet, amely
filmért kiált, s épp filmképekben tud leginkább megnyilatkozni? Csak a
végét mondom: idén Velencében úgy tűnt, nincs ilyen. (Meglehet, a kapuk
előtt toporgó ezredévváltó generációk legjobbjai ma nem feltétlenül celluloidba
ölik ambícióikat.)
Minden rendben volt egyébként. Láttunk bizarr női lélekpárbajt Almodóvar
modorában a spanyol Elena Villalongától (Piros lap); parodizált miniwesternt,
pónilóval, sok dallal, egy kissé öregecske Faye Dunaway-utánzattal a kanadai
Anita McGee-től; elidegenedett melodráma vázlatot (késői Antonioni?) két
szomorú, érzékeny Földlakóról, akiket néhány felengedett pillanatra összeköt
a sorsot játszó telefonvonal (Michele Amas: Visszahívás); a Ryan közlegény
perfekcionizmusával megcsinált első világháborús lövészárok-drámát (Paolo
Ameli: Vörös sár), a Senkiföldjére emlékeztető történettel és dramaturgiával,
s egy fesztiválízű (de valóban megtörtént) poénnal: egy angol baka hosszas
vívódás után megkíméli a sebesült német káplár életét, aki végül Adolf
Hitler néven mutatkozik be ellenségének). Egyszóval minden rendben van,
a mozimenet nyomul tovább. Filmet csinálni jó, de állítani a filmmel valami
újat, fontosat…? „Szerelmes levél a mozinak” – Vereecken például – kicsit
tán a többiek nevében is – így aposztrofálta versenymunkáját, amely nem
azért nem nyert, mert kissé körmönfont volt (azt tulajdonképpen szeretjük),
inkább azért, mert nem volt őszinte. Lehet ez még olyan szerelem?
A hagyományos fikciós gondolkodásmód kifáradására utalt talán az is,
hogy idén a tíz versenyfilm között három animációs munka is akadt. Köztük
a magyar Péterffy Zsófia Kalózok szeretője című expresszív Kocsma Jenny
változata. A tüzesvörös festményanimációból – meg a démonizálódás hajómorajból
és vijjogó ének- meg madárhangból szőtt hangkulisszájából – végre igazi
szenvedélyek csaptak elő. A pétervári Irina Efteeva Bohóc című kevert technikájú
filmje pedig valódi képköltészet, originális megnyilatkozás egy archaikus
párosról, az arisztokratikus fehér-bohócról meg a becsináló, lázadó pojácáról.
A zsűri is unhatta már, hogy minden filmről csak egy másik jut az eszébe,
nyilván ezért adott a három díjból kettőt a magyar és az orosz versenyfilmnek.
A harmadikat pedig, a svéd Per Carleson Tempo című művének járót – virtuóz
tatis „gépi balett” az életnek csúfolt szomorú reggeleinkről – talán rejtjeles
üzenetnek szánta minden üresben futó, semmiben tempózó filmiparos-jelölt
számára.
|