Szabó István – Filmek és sorsok
A bot másik vége
Gelencsér Gábor
Két éve jelent meg a szerző Jancsóról szóló életrajzi
esszéje. A hasonló műfajú folytatás főszereplője nem lehetett kétséges.
|
Párhuzamos életrajzként fekszik immár előttünk a két tekintélyes méretű
kötet: Jancsó Miklósé és az általa sokszor szeretettel és tisztelettel
emlegetett ifjabb pályatársé, Szabó Istváné, akiről – mint Marx József
a köszönetnyilvánításában jelzi – az idősebb mester szintén akart könyvet
írni. Talán a megvalósulásnál is többet mutat a szándék, amelyet sokszorosan
nyomatékosít a két rendező gyakori „kereszthivatkozása”, különös tekintettel
a magyar film – egymástól elválaszthatatlan – szakmai és politikai állapotára.
A Szabó Istvánról szóló könyv is gyakran idézi és kommentálja ezeket a
megállapításokat, hiszen a két alkotó filmjeiben nehéz közös pontot találni
– noha a szerző erre is tesz figyelemreméltó kísérletet –, annál több hasonlóság
van kettőjük gondolkodásmódjában, művészi-emberi hitvallásában. E hasonlóság
azonban éppenséggel a különbség elfogadásában, a másik szuverenitásának,
identitásának – szabadságának a tiszteletben tartásában rejlik. Így aztán
párhuzamos életrajzok helyett pontosabb, ha az újabb kötetet – a szerző
ezúttal is gyakran használt kedves szóképével kifejezve – „a bot másik
vége”-ként tekintjük.
Annál is inkább, mivel e kép segíthet a könyv legfontosabb, szinte
védőbeszédként elhangzó állításának az elfogadásában: Szabó István pályája
a látványos stiláris fordulatok ellenére is egységes, ellentmondásmentes;
a váltások tudatosan végiggondolt, s legfőképpen az életmű meghatározó
attitűdjét, a személyességet nem feladó döntések eredményei. Marx József
mindezt elsősorban pro- és kontraérvelések mentén fejti ki: a rendező bőségesen
idézett interjúival, illetve a hasonlóan nagy számban citált kritikákkal.
Az utóbbiak tekintetében talán kicsit „sok is a rosszból”. Nem hiszem,
hogy a gyakran valóban mosolyogtatóan vonalas vagy szakszerűtlen (vagy
egyszerűen más véleményt tükröző) írások méltó ellenfelei volnának Marx
József érveinek – korfestő erejük viszont tagadhatatlan. Mégis, a sok idézet,
valamint a hozzájuk kapcsolódó megjegyzések mögül mintha eltűnnének, vagy
legalábbis másodlagossá válnának a filmek, a filmtörténeti folyamatok,
a formai megoldások. A fontos összefüggésekre történő utalások szinte megbújnak
a szövegben, így például az Apa, illetve – más szempontból – a Redl ezredes
és A napfény íze között húzódó, az egész életművet átható szellemi erővonalról,
az identitás drámájáról. (Én akár tovább is merném feszíteni a húrt. Nézetem
szerint A napfény íze epikusan kifejtett konfliktusát pontosan magában
foglalja az Apa drámai epizódja, a statisztálás a filmforgatáson, ahol
a főhős az egyik pillanatban még az elhurcoltak között sodródik a barátaival,
majd egy asszisztens kiemeli, és a sárga csillag helyett nyilas karszalagot
ad rá.) Hasonlóan lényeges észrevétel a Bizalommal bekövetkező, majd a
Mephisztóval kiteljesedő, látszólag a személyesség, a szerzőiség odahagyásával
járó fordulat tágabb kontextusba helyezése. Szabó István a hetvenes-nyolcvanas
évek fordulóján felmérte, hogy átalakul a filmről mint művészetről a hatvanas
évek új hullámainak idején kialakult kép. „Belátta – írja Marx József –,
hogy az a személyesség, amely indulásakor oly vonzó volt a világban – bármennyire
is leragadtak a kritikusok mellette –, többé nem kelt közfigyelmet.” Ezzel
a belátásával természetesen nem volt egyedül, sőt egyik meghatározó szereplője
lett a filmművészet új áramlatának. A korábbi dualista – s persze már akkor
is leegyszerűsítő – megosztottság közé („papa mozija” és új hullám, szerzői
film és kommersz), mintegy a kettő erényeit ötvöző szándékkal, beékelődött
a „midcult” művészfilm, létrehozva saját művészetipari intézményrendszerét,
art mozikkal, televíziós csatornákkal, fesztiválokkal és természetesen
producerekkel. A modern filmművészet felől konzervatívnak vagy akadémikusnak
tekintett fordulat miközben érintetlenül hagyta a kommerszfilm lényegében
Hollywooddal azonosított hadállásait, periférikus helyzetbe szorította
a filmnyelvi konvenciókat továbbra is elutasító, „kísérletezőnek”, „avantgárdnak”
minősített alkotókat – így például Jancsó Miklóst. Fontos, hogy ezt a folyamatot,
a hozzátapadó fogalmak ellenére – midcult, konzervatív, akadémikus – értékítélettől
mentesen szemléljük. A perifériát nem szükséges feltétlenül kijátszani
a mainstreammel szemben, jól megférnek ők egymás mellett, ahogy a két alkotói
módszer és beállítódás világszínvonalú képviselői, Szabó István és Jancsó
Miklós e könyv meg a korábbi lapjain. (Mint Truffaut és Godard? – de hagyjuk
most már a párhuzamokat!)
Marx József természetesen nemcsak azért idézi oly sokat Szabó István
interjúit és a vele foglalkozó kritikákat, hogy igazolja velük saját gondolatait
és vitatkozzon a rendező bírálóival, hanem azért is, hogy érzékeltesse
a korszakot, amelyben az életmű formálódott. Mindezzel egyúttal azt is
eléri, hogy nem bonyolódik az általa élesen visszautasított monográfia
műfaji elvárásaiba („amely – mint írja – műről műre araszolva, motívumok
vándorlásával bíbelődve azt a hatást tudja kelteni, hogy a mű önmagában
való dolog, amelyhez ugyan kellett rendező, színész és tengernyi munkatárs,
de csak a végtermék számít, a vetítővásznon realizálódó valami”). Noha
ő is „műről műre araszol” – szóba hozva Szabó valamennyi munkáját, beleértve
a rövidfilmeket, a televíziós és a színházi rendezéseket is –, nála nemcsak
a végtermék számít, hanem legalább akkora súlya van az alkotói szándéknak
és a befogadói közegnek, amely a „vetítővásznon realizálódó valamit” mintegy
keretbe fogja. Kétségtelen, a kereten kívüli világ elevenebben tárul fel
a könyvből, mint maguknak a filmeknek a világa; pontosabban a vállalt műfaj,
az életrajzi esszé kívánalmainak megfelelően a műveket a szerző elsősorban
az alkotói szándék és a fogadtatás felől veszi szemügyre. Amit azonban
az egyes műelemezések terén veszítünk, azt megnyerjük a magyar filmtörténeti
folyamatok mélyáramainak feltárásával. Szabó István pályafutása jóval távolabb
állt a politikától, mint ahogy ezt a hatvanas-hetvenes években elvárták
a filmesektől, ennek megfelelően a könyv nem a társadalom- vagy politikatörténeti
háttérinformációkat hangsúlyozza, hanem a filmszakmaiakat (merthogy Szabó
Istvánt saját szakmájának helyzete, különösen a rendszerváltást megelőző
és követő években, szenvedélyesen foglalkoztatta). A kötet lapjairól képet
kapunk a főiskolának az évtizedek során átalakuló szerepéről, a meghatározó
rendezőtanárokról (Máriássy Félix, Herskó János), nyomon követhetjük Szabó
osztálytársainak a pályafutását, betekintést nyerhetünk a Balázs Béla Stúdió
első korszakának műhelyébe, valamint a meg-, majd átalakuló stúdiók világába.
Igen sokat mondóak az időről időre megejtett keresztmetszetek, amikor kilépve
az életműből körbenézhetünk: milyen filmek is készültek abban az évben
itthon és külföldön. A legfontosabb elemei az intézménytörténeti és kultúrpolitikai
háttérnek mégis azok, amelyekből a rendező művészetének alapvonásai válnak
értelmezhetővé. A szerző például emlékeztet arra, hogy Szabó már első,
úgymond alanyi, „magánmitológiát” építő filmjeibe is olyan, „a magyar történelem
szörnyű fordulataira”, mindenekelőtt a zsidó sorsokra emlékező és emlékeztető
motívumokat sző, „amelyek szégyenletesek, megalázók és rejtegetnivalók”,
ám amelyek abban az időben finoman szólva nem voltak „kibeszélhetők”. Vagy
ilyen tágabb összefüggésre hívja fel a figyelmet a hatvanas-hetvenes évek
„cselekvő filmjének” elutasítása, amelynek tükrében Szabó „személyessége”
árnyaltabbá válik: az önéletrajziság helyett a személyes látásmódot hangsúlyozza,
amely akár a „társadalmi” elvárások közé illeszthető tematikákat is érvényessé
tudja formálni (mint – a szerző példáit sorolom – a közel egy időben készült
Párbeszéd, Sodrásban, Így jöttem, Álmodozások kora). S ennek a gondolatnak
a mentén fogalmazódik meg a kötet legfontosabb állítása, amely szerint
Szabó István filmművészetéből sohasem hiányzott a személyesség; azokból
a filmekből sem, amelyekben felhagy a korai korszak egyes szám első személyű
fogalmazásmódjával, vagy amikor a lírai-asszociatív emlékezés fonalát a
fejlődésregények „objektív” narrációja váltja fel. A személyesség, persze
nem pusztán a szuverén látásmóddal, hanem bizonyos formai megoldással is
összefüggésbe hozható. A több egyenrangú szereplőt mozgató vagy látványos
történelmi tablót festő művekben így születik meg „Szabó István filmről
való gondolkodásának központi kategóriája: a karakter”. Hozzátehetjük:
nemcsak a rendezőé, hanem a róla szóló könyvé is, lett légyen szó akár
a kultúrpolitikusi vagy filmkritikusi karról, akár a kollégákról, akár
e kötet főszereplőjéről.
Könyvének elején, mintegy módszertani útmutatóként a szerző a Szabó
István számára is meghatározó Gyergyai Albert alakját idézi. A rendező,
akinek „sok bosszúságot okozott a henye kritika”, egy interjúban az ő esszéit
állította mértékül: „Ismeri pontosan, hogy miről ír, szereti azt, amiről
ír.” Filmek és sorsok – olvasható az alcím a kötet borítóján. Marx József
ismeri és szereti ezeket a filmeket és sorsokat.
Vince Kiadó, 2002
|