Ki tudja…
Pirandello-arzenál
Bikácsy Gergely
Jacques Rivette a film és a színház mesteri ötvözője,
de mozija sohasem színpadias.
|
Élet a színházban – színház az életben. Rivette kedvelt témája, alig
van filmje, ahol másról volna szó, alig van színház-filmje, mely ne volna
szellemes, élénk, villózó. Nagyon komolyan vett játékra gondoljunk: korai
filmjeiben élet, őrület, halál, mélybe zuhanás villózott fekete fénnyel.
Idősödve, tucatnyi opusszal a háta mögött kicsit szelídebben, de nem kevésbé
szellemesen játssza színház-filmjeit. Aki majd most találkozik vele először,
annak gyorsan el kell mondanunk, hogy nem „színházias” mozgókép várja,
nem fényképezett színpad, hanem film és valódi mozi, a képi és gondolati
fantázia remek percei. Aki meg jó emlékei között őrzi a Földi szerelem
szobaszínházi bonyodalmait vagy a sajnos nálunk nem vetített Négyek bandájának
gyilkosság-játékát, hasonló felnőtt-játékra számíthat.
A Négyek bandájában ifjú színésznő-jelöltek keverednek rejtélyes bűnügyekbe,
melyek rejtélye csak mind ürügy a színház és az élet bonyodalmas kapcsolatának
nyomozásához. Egy buzgó nyomozó azonban magát a bűnügyet és nem a színház
rejtélyét kutatja, ezért őt megölik a lányok. A bűnrejtélyt soha, a színházat
azonban komolyan kell vennünk. Már a lassan klasszikusnak számító Céline
és Julie két kamaszosan egzaltált hősnője is bábjátékot csinált a valóságból,
s egy elképzelt múltbeli bűnt kutatva csónakáztak a jelen és jövő, a játék
és a valóság között.
Rivette legjobb filmjeiben mindig átjárható a képzelt és a valódi világ
zord határa. Most is. A szobabelsők színházi világításban fénylenek vagy
homálylanak: a lakásbejáratnál mintha színpadi függöny húzódna félre. Itt
majdnem minden belsőben zajlik: színpad vagy régies könyvtár, zárt terek,
ahova bejárat nyílik, csapdaféle itt minden szoba, szellemi labirintus:
bejönni könnyű, kimenni a legkevésbé. Az igazi kijáratot, a méltó kijáratot
nehéz megtalálni. Kedvünk támad ott maradni a híres és ódon párizsi Arsenal-könyvtárban,
ahol Goldoni-kézirat után kutat az egyik játékos.
Ez a szó (Őze Lajos kedvelt meghatározása: színjátékos) illik a film
minden szereplőjére. Egyszer valamelyikük a tetőn menekül. E tetőjáró színésznőt
az a Jeanne Balibar játssza, akit néhány éve a művészmozik közönsége a
szellemes Isten látja lelkem… című értelmiségi öniróniában láthatott. Balibart
most hóbortos filozófiatanár zaklatná (egykori szeretője), és nem holmi
gyilkos. Régi Rivette filmekben a szereplők kedvelt tartózkodási helye
volt a párizsi háztető-labirintus: nosztalgia íze lett ennek a kis jelenetnek.
Mára kiürültek a szürreális tetők, foszlik az ős némafilm-Fantomas-ból
is táplálkozó mítosz, és eltűntek az ott bóklászó figurák. Bóklásznak azért
tovább máshol. Két színész, egy filozófia-tanár és egy balett-tanárnő élete
kuszálódik össze vidoran. Van itt játék-bűnügyi szál, nagyon értékes gyűrű
el- és visszalopásával. Kerül egy kalandor nőcsábász mellékfigura, aki
csak addig látszik felszínes fércrajznak, amíg sültrealistán akarjuk nézni
ezt a filmet, és ez hiba volna: Rivette egész életművében csak a nem régi
Jeanne d’Arc esetében lepett meg a hiteles (ráadásul történelmi) valóságrajz.
Jó, hogy a nagyon igényes és nagyon elismert Szép bajkeverő után Rivette
ismét visszatért a mozgókép-színházhoz. Jó, hogy rábukkant Pirandellóra:
eddigi művei is hasonlóak voltak a kecskeszakállas mesteréihez. A mai francia
filmben Alain Resnais a másik nagy színház/film ötvöző, de újabban csak
a (bár igényes) rövid lejáratú szórakoztatás vonzza. Rivette a mozi szomorkásabb
színjátékosa; Pirandello az őrület egyik legnagyobb modern drámaírója.
Rivette – bár régi, Őrült szerelem című remekében színésznő-hőse valóban
megőrült – odáig ma már nem merészkedik el, mai figuráinak tető-akrobata
számai alatt most védőháló feszül. A L’amour fou idején még vérre, élesbe,
őrületbe futott a film és színház között ingázó kisvasút, ma hommage mindez,
mint amikor a komoly bohóc szomorkásan meghajol. A védőháló fölött Rivette
szomorú mosollyal figyeli hálóban kapálózó, életben maradó figuráit.
A filmbeli színházrendező egy kiadatlan, talán nem is létező Goldoni-darab
kézirata után kutat – Rivette pedig egy ismeretlen, kiadatlan, eddig nem
is létezett Pirandello-darabot írt át filmvászonra. Főalakjai mind Pirandello-színműbe
valók, csak egy harsány asszonyság hódol Goldoni zsenijének: persze épp
ő találja meg az Il Festino Veneziano című, soha nem volt Goldoni-kéziratot
a szakácskönyvek között.
A védőháló nemcsak metafora, szó szerint kell érteni. Féltékeny férj
és ex-szerető párbajt vív a zsinórpadláson: a vesztes lezuhan, de csak
a kifeszített védőhálóra. Ekkor aztán az összes szereplő felköltözik a
színpadra, most már nem is leplezik a Pirandello-ihletést, író, rendező
és színészek kiváló stílusérzékkel vonják a színpad kárpitját saját fiktív
világukra. Mosolyogva egyesül Rivette filmje meg a képzelt Pirandello képzelt
drámája, és a szereplők nosztalgikus táncra perdülnek.
Itáliában a Taviani-testvérek talán „súlyosabb, igazibb” Pirandellót
alkottak több kiváló filmjükkel (Káosz; Nevetek, nevetsz). Itt viszont
semmi sem „súlyos”. De azért, mert Rivette könnyedén szaladgál a zsinórpadláson,
és marionett-táncra biztatja teremtményeit, nem felejti ki a színpadi tragikumot.
Csak észrevétlenné varázsolja, finom ostyába csomagolja.
Ki tudja… (Va savoir!) – francia, 2002. Rendezte: Jaques Rivette.
Írta: Luigi Pirandello drámájából Pascal Bonitzer, Christine Laurent és
Jacques Rivette. Kép: William Lubtchansky. Zene: Peggy Lee. Szereplők:
Jeanne Balibar (Camille), Sergio Castilito (Ugo), Marianne Basler (Sonia),
Jacques Bonaffé (Pierre), Helene de Fougerolle (Do), Bruno Todeschini (Arthur).
Gyártó: Pierre Grise Productino/France 2 Cinéma/VM Productions/Mikado/Kinowelt.
Forgalmazó: Cirkogejzír–Másképp Alapítvány. Feliratos. 150 perc.
|