A brit titkosszolgálat leghíresebb hősnője alig egy évvel Barbarella, a képregények szexuális forradalmát hódító útjára indító űrkalandornő után bukkant fel a tömegkultúrában – ugyancsak a fekete-fehér képkockákon. A törékenynek tűnő, ám gyémántkemény Modesty Blaise a ponyvaíró Peter O’Donnel képzeletében született meg 1963 májusában, hogy azután 38 évig folytassa hihetetlen kalandjait a londoni napilapok comics-szekciójában, puhafedeles kémregényekben, a mozivásznon és egy hamvába holt kísérlet erejéig az amerikai televízióban. O’Donnel szándéka szerint a spiontörténetek első hiteles hősnőjét kívánta megteremteni szuperügynöke éjsötét hajkoronájú alakjában, ahogy ezt Fleminghez hasonló alapossága is bizonyítja: nincs olyan akciójelenet, helyszín vagy műszaki segédeszköz, amelynek leírását nem előzte meg legalább kéthetes kutatómunka, Modesty mozgalmas élettörténetét pedig minden ponton konkrét történelmi eseményekhez szabta. Így lesz a hatévesen a Balkán egyik zugában felbukkanó néma árvából (aki, mint később kiderül, erdélyi román parasztok által felkoncolt magyar menekültek gyermeke) tíz esztendő alatt a marakeshi alvilág legrettegettebb bűnbandájának vezére, majd korai visszavonulása után az MI5 hobbikémje.
Modesty útja a filmvászonra majdnem olyan izgalmas, mint valamelyik küldetése: O’Donnel 1964-es forgatókönyve tucatnyi átírás és fordítás után 1966-ban talált rendezőre, rejtélyes módon Joseph Losey, amerikai Brecht-tanítvány és elhivatott Pinter-adaptátor személyében (az eredeti verzióból ekkorra csupán egyetlen mondat maradt, mire a szerző bosszúból még a bemutató előtt kiadatta saját regényváltozatát). Losey-t a közreműködőkön kívül mindenki elhibázott választásnak tartotta, miként a címszerepre általa felkért színésznőt, a hirtelenszőke és angolul egy szót sem beszélő Monica Vittit. Ugyan az Antonioni-filmeken edződött Vitti összes lelkesedése és buja jelmezcsodái ellenére is kudarcot vallott Modesty-alteregóként, Losey játékos eleganciával zsánert teremtett az utókor számára. A Modesty Blaise úttörőnek számít a képregény-adaptációk történetében: az Adam West-féle Batman-tévésorozat nyomdokain járva elsőként teremt rikítóra stilizált enteriőrvilágot nyíltan papírmasé hősei köré, pofátlanul fittyet hány kohézióra, logikus cselekményvezetésre és más dőre narratív konvencióra, sőt figurái Godard-os gesztussal fordulnak a kamera felé vagy szólnak ki önreflektív módon a filmből („Pacco érti majd a tervem. Elvégre olvassa a képregényt”). A következő évben Európa már ki sem látszik a comics-hősök pop-art ízesítésű filmadaptációiból: Jess Franco Luckyja saját rajzolójával felesel az élénkszín képsorokról, Mario Bava pszichedelikus látványvilágú Diabolikjának főhőse összekacsint a nézővel, sőt a korszak emblematikus BD-filmjét jelentő Barbarella is a nouvelle vague és a camp szerelemgyermekeként lát napvilágot. Ez a máig tartó trend pedig – valamennyi Austin Powers-opus és Bosszúállók-remake ellenére is – nagyobb érdem Modesty számára, mint visszaszerezni azt a néhány millió font értékű briliánst a filmtörténet legérzékenyebb lelkű gonosztevőjétől, meggátolva ezzel a Nagy-Britanniát fenyegető olajválságot.