El kell hessegetni a gondolatot, hogy Woody Allen a kezdetektől csak ennyi volna. És a hogy a mese tétje sem lehet több. Hogy a csúnya kis emberről az jut a nagydarab árja szőkeségű hölgynek eszébe, hogy „egy féreg”, aztán jönnek a fordulatok, és a férfi szerelmes rehabilitálása. Hányszor indított már Allen szép magas bombázó oldalán, hányszor csalt és csalták, mint akármely jó külsejű, de büntetésre ingerlő vígjátéki férfiút, mondjuk, egy régi Mastroiannit, anélkül hogy ez a „féreg” motívum akárcsak érintve lett volna. Mert hiszen rendben van az, hogy az Allen-figura örök kötelessége poénos monológokban utalni zsidóságára, városi kötődésére, plebejus reflexeire, satnya termetére. De mégiscsak érvényes közben filmről filmre az örökös W. A. axióma: őt a nők ab ovo egészségesen kívánni szokták. Csak ez után jöhet a konfliktus, másik férfi, másik nő, a magas, a szőke, a keresztény, a sportos. 
Az olyan nézőnek, aki mindig is önmagát féltette W. A. figurájában, eszébe juthatott persze már többször is, mi volna, ha egyik-másik mozidarab súlyos pillanatában a szép hősnő egyszerűen valami kicsihez és rúthoz – éppenséggel féreghez – hasonlítaná a kelet-európai normák szerint pimaszul bátor kis emberkét. És akkor annyi: az önvédelemi varázs hatása elmúlt, a cselekmény maradéka már csak arról szólhat, hogyan küldik padlóra hősünk egóját örökre további rafinált megszégyenítő büntetések. Allennel ez persze két okból sem történhet meg. Először: mert mégiscsak amerikai filmet csinál, ügyesen hamisított hitelesség-standardok szerint. Másodszor: mert mégiscsak amerikai férfi a maga amerikai filmjében, úgy is, mint kicsi, csúnya és zsidó. Sültrealista szinten sem lehet tehát agyagba döngölni pusztán azáltal, hogy a fentieket a fejére olvassák, mert az ő hazájában az a hiteles, hogy valaki bölcsődés korától fenemód büszke éppen arra, amilyen.
Azért A jade skorpió átkában mégiscsak pikáns kissé, hogy a hős és hősnő ilyen egyszerű relációban – Féreg és Brünhilda – utálják egymást rögtön a bűnügyi bonyodalom elején, hogy azután a film végére magától értetődően egymásba szeressenek. Allen történetei közül ez a tiszta változat azért eddig hiányzott, most meg rögtön egy negyvenes évek elején játszódó kosztümös vígjátékban bukkan elő, ahol ugyan egyetlen közvetlen célzás történik Hitlerre, és egy nagyon is közvetett, cselekmény-szintű utalás Cippola mesterre, de azért mégis tapintható a rendezői igény, miszerint a művelt néző idézze csak eszébe, hogy a Nagy Víz túlpartján momentán fasizmus dúl. A film ennél az apró dramaturgiai csavarnál amúgy nem igen kínál több érdekességet. Hogy a háborús idők árja-imázs hordozó magas-szőkesége az új évezred munkamániás selfmadewomanjével keresztezhető, ez nem lelemény, ez adja magát. 
Az új Woody Allen filmben végül is éppen az a legizgalmasabb, hogy mardosó filmtörténészi kétségek és kérdések katalizátora. Miért képzeljük, hogy ha régi kultuszfilmes műfaji keretet választ, mondjuk egy krimi-vígjátékot, akkor lehetetlen, hogy ez csak annyi legyen, amennyi? Miért éppen a negyvenes évek? A válasz: csak.
Mert hogy a Mester agyalt valamilyen vígjáték-forgatókönyvön. Csent egy keveset Billy Wilder halhatatlan Legénylakásából, lenyúlta hozzá a szerelmi varázslat motívumot a Szentivánéji álomból, és persze hozzágyúrta régi komplexusos-kultuszfilmes önmagát, hadd maradjon tőle minden ugyanaz, csak mégis más, ha egyszer maga Woody Allen kacérkodik a háttérben az idézőjelekkel. Így is, úgy is tisztes iparosmunka az eredmény. Meglehet, keleti-parti iparos munkája. A delikát W. A. monogram azért rajta van. Akinek fontos, megkeresheti. 

Tenenbaum, a háziátok
The Royal Tenenbaums – amerikai, 2001. Rendezte: Wes Anderson. Írta: Owen Wilson és Wes Anderson. Kép: Robert Yeoman. Zene: Mark Mothersbaugh. Szereplők: Gene Hackman (Royal), Angelica Huston (Etheline), Ben Stiller (Chas), Gwyneth Paltrow (Margot), Luke Wilson (Richie), Owen Wilson (Eli). Gyártó: Touchstone Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 109 perc.

Wes Anderson filmje több szempontból is felemás produkció. Mintha az Addams Family felhasználásával Wodehouse és Woody Allen dolgozott volna össze, hogy egy tömegszórakoztatásra is kiválóan alkalmas, kortárs, független művészfilmet alkosson: voltaképpen egy családregény mozgóképes illusztrációját rajzfilmszerűen stilizált, mégis drámai hangvételű komédia formájában, amely mellesleg családterápiás tréningnek sem utolsó. A főhős Royal Tenenbaum (Gene Hackman), az egyébként roppant szórakoztató, fifikás és önző dög, 22 év távollét után visszatér családjához – elsősorban azért, mivel teljesen leégett és nincs fedél a feje fölött, emelkedett szempontból viszont azért, hogy élete alkonyán megváltásra találjon ugyancsak felemás sorsú szeretteinél. Úgy alakul, hogy olcsó trükkjei szánalmas lelepleződése ellenére valahogy mégiscsak beindul a kátyúban rekedt családi szekér, sőt, bűnbocsánat-keresés közben épp az addig gyűlölt és/vagy ignorált apa hoz valamelyes megváltást a három rezignált és frusztrált, hajdan volt csodagyerek derékba tört életében. Amilyen nyomasztóak a néhány ecsetvonással felvázolt sorsok, olyan viccesek és szívet melengetők lesznek a sorsokból születő karikatúrák; amennyire szűkmarkú a jellemábrázolás (a sztár-szereplők többségének egyetlen védjegyszerű tulajdonsága és hozzá tartozó ruhája van), annyira képes ez a felemás család igaziból átélhető és szorongató pillanatokat teremteni. Kár, hogy a groteszk komikum fősodrát olykor túlzottan szépelgő jelenetekkel bontja meg a rendező, mert így kissé felhígul az amúgy markáns és következetes stílus. Meg aztán: két nevetés közt olcsó szentimentalizmus nélkül is bizton számot tarthatott volna néhány, a mozi sötétjébe hullajtott könnycseppre.

A Bourne-rejtély
The Bourne Identity – amerikai, 2002. Rendezte: Doug Liman. Írta: Robert Ludlum regényéből Tony Gilroy és William Blake Herron. Kép: Oliver Wood. Zene: John Powell. Szereplők: Matt Damon (Bourne), Franka Potente (Marie), Chris Cooper (Ted), Clive Owen (Professzor), Brian Cox (Abbott). Gyártó: Universal/Kalima Productions. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 118 perc. 

Kicsoda egy kém? Melyik álarca, neve, bőre? Egy darabig talán fejben tudja tartani, de mi történik akkor, ha elveszti az emlékezetét? A törlődött múlt egy hétköznapi embernek sem aprócska kihívás, a sűrűre szőtt hazugság és identitás-háló lakója számára azonban maga a megsemmisülés.
Halászok egy összelövöldözött hátú amnéziás férfit pecáznak ki a tengerből Marseille közelében. Az egyetlen nyom egy széf száma. Amint felnyitja, memóriadeficites hősünk amolyan Ságvári módra (33 nevem volt) egyszerre tucatnyi útlevél és identitás közül is választhatna – már ha tudna mit kezdeni velük. A kirakósdi itt azonban élet-halál kérdés, a biztos kiindulópont ugyanis: sokan és sokféleképpen próbálják megölni. Csak egy megoldás marad: ki kell derítenie, kicsoda-micsoda is voltaképpen.
A tavaly elhunyt kémklasszikus Robert Ludlum 1980-as Fantom (The Bourne Identity) című regényének ez a második feldolgozása (az elsőt Roger Young készítette 1988-ban Richard Chamberlain főszereplésével). Ludlum valahol Ian Fleming ügynök-meséi és John le Carré nyomasztóan realista kém-drámái között evez félúton, s a film jól visszaadja a könyveit jellemző fojtott, mégis vibráló feszültséget. Nem a csodaketyerék, szuperhősök, gyilkos luxuskurvák világa ez, inkább egy szorongós-szaladós univerzum, ahol a hősök számára nem betegség, hanem kötelező mentális állapot a skizofrénia és üldözési mánia.
A Bourne-rejtélyben az ízléssel és mértékkel alkalmazott klisék, a hangulathoz igazított fáradt színek és világítás képesek megteremteni a mindent átszövő összeesküvésekre épített világ lőporfüstös atmoszféráját, néhol már-már klasszikusan míves munka benyomását keltve. Sajnos a mátrixos „gyorsítás-lassítás” is előkerül időnként a tarsolyból, ami itt inkább stílustörő elem, a főszereplő Matt Damon pedig talán túl sima és ránctalan ahhoz, hogy maximálisan fel tudjon tölteni feszültséggel egy szorongásra és gyilkos számításra épített világot. 

Álmatlanság
Insomnia – 2002, amerikai. Rendezte: Christopher Nolan. Írta: Erik Skjoldbjerg és Nikolaj Frobenius forgatókönyvéből Hillary Seitz. Kép: Wally Pfister. Zene: David Julian. Szereplők: Al Pacino (Will Dormer), Robin Williams (Walter Finch), Hilary Swank (Elie), Maura Tierney (Rachel). Gyártó: Alcon Entertainment / Section 8. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 118 perc.

Öt év alatt két A-szériás hollywoodi remake norvég alapműből nem kis teljesítmény egy alig négymilliós ország filmgyártásától, még akkor is, ha a Hullázó kedélyek krimi-komédiája az eredeti változatban sem igen érdemel ki másfél óra figyelmet. Ki tudja, a fjordok fotogenitása vagy a jeles drámaörökség emeli az országot e tekintetben skandináv riválisai fölé, de még valószínűbb, hogy az a sajátos hozzáállás, amely a filmet száz éve egyfajta közösségi élmény forrásának tekinti, fényjátéknak a féléves éjszakákban. Mindenesetre az már elsősorban Erik Skjoldberg író-rendező érdeme, hogy 1997-es Insomniája nemcsak felkeltette a manapság globális piacra dolgozó álomgyár figyelmét, de az utóbbi évtizedben példátlan módon elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy a feldolgozást is szinte sértetlenül kibírja. 
Az Insomnia szerencsére értő és tehetséges újrarendezőre talált Christopher Nolan személyében, aki még a Memento sikere előtt felhívta Hollywood figyelmét a norvég pszicho-thrillerre. Skjoldberg alapsztorija a bukott nagyvárosi kopóról, akit a fehér éjszakák földjére küldenek egy kéjgyilkosság ügyében, csupán bilincseit veszti: Nolan a nagyközönség érdekében lefejti kiégett, álmatlanságban szenvedő főhőséről a lélekrajzhoz szőtt szerelmi szálakat, és akcióval tölti ki az űrt (üldözési jelenete az öbölben úszó óriásrönkökön például kicsiny telitalálat). A fordulatok precízen követik a mintát, a ritmus pont annyira feszes, hogy megőrizze a kényes egyensúlyt thriller és pszichológiai dráma között, az eredeti képsorainak verőfényes noir-hangulata pedig Alaszkában is épp olyan bizarr és lenyűgöző, mint Lappföld partjainál. 
Az egyetlen lényeges különbség Insomnia és Álmatlanság közt egyben a remake legnagyobb gyengéje: Stellan Skarsgard szexuálisan frusztrált, nézői azonosulásra cseppet sem csábító rendőrfigurája Pacino révén nemcsak megkopott rutinalakítást (lásd Portyántól a Szemtől szembenig), de egyfajta hamis pátoszt kap, amely az alapmű ismerete nélkül is szembetűnő. Főként ennek köszönhető az erőszakolt Belső Ügyosztály-háttérsztori, néhány kényelmetlenül illúzióromboló pillanat polit-korrektre hangolása, sőt a könnyfakasztó végkifejlet is. A beszélő névről nem beszélve, ami már az Ördög ügyvédje idején is legalább ötven éve kínosnak számított.

XXX
XXX – amerikai, 2002. Rendezte: Rob Cohen. Írta: Rich Wilkes. Kép: Dean Semler. Zene: Randy Edelman, DMX. Szereplők: Vin Diesel (Xander Cage), Samel L. Jackson (Gibbons), Asia Argento (Yelena). Gyártó: Columbia Tri-Star. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 124 perc.

Egy jól fényképezett, lavinával kísért snowboard-hajsza menti meg Rob Cohen filmjét az azonnali feledéstől. Pedig a közepesen izgalmas akciófilmek mestere nem kisebb mutatványra vállalkozik, mint hogy a Halálos iramban sikerén felbuzdulva Vin Diesel segítségével faragjon a kor igényeit maradéktalanul kielégítő, extrém sport-megszállott akcióhőst James Bond lejárt szavatosságú figurájából.
A frankensteini beavatkozás eredménye egy politikailag tetőtől-talpig tekintélyellenes, modorában kedvesen tapló, vízhatlan és ütésálló elemes maci. Az új Bruce Willis-ként reklámozott Diesel a fejlesztésnek ebben a fázisában egyelőre még csak olyan hatást kelt, mintha a Menekülés New Yorkból Snake Plisskenjét a nem éppen gumiarcú Kurt Russel helyett a hullamerev Dolph Lundgren alakítaná egy gördeszkával a hóna alatt. Ami persze nem feltétlenül lenne probléma, ha a történet megfelelő sűrűségben kínálna számára testhezálló elfoglaltságot. De a Prágában székelő orosz anarchista gengszterbandába beépülő speciális ügynök leginkább a nyúzott Asia Argento körül legyeskedik, és a korhatár-szempontokra igen érzékeny alkotói fantázia van annyira szégyellős, hogy a románc teljes érdektelenségbe fulladjon.
Az XXX a hasonlóan modernista Kardhal második ligás változatának hat, amelyben a sztori hézagait a manapság divatos nyaktörő sportok képei pótolják ki. Csakhogy amíg például a Music TV Jackass-sorozatának burleszk-parádéja lüke vigyorral vezeti elő a legéletveszélyesebb kunsztokat is, az XXX halálosan komolyan veszi magát, miközben nem is félelmetes. Hiába javítja meg Diesel a digitális technika hathatós támogatásával Steve McQueen 1963-as motoros kerítésugrás rekordját jó két méterrel, a film csak nagyon ritkán olyan kemény, mint a kísérőzenében folyamatosan döngölő eszelős nu-metal és techno szerzemények. A befejezés Bond-filmekre kacsintó, cukros tengerparti idillje alatt például egyáltalán nem.

A fegyverek szava
Windtalkers – amerikai, 2002. Rendezte: John Woo. Írta: John Rice és Joe Batteer. Kép: Jeffrey L. Kimball. Zene: James Horner. Szereplők: Nicolas Cage (Joe Enders), Christian Slater (Anderson), Adam Beach (Yahzee), Peter Stormare (Hjelmstad). Gyártó: MGM. Forgalmazó: InterCom. Feliratos.133 perc

A háborúsdi folytatódik. Most éppen Saipan. II. vhb. Japcsik az Amcsik ellen. Istenem, hát hány sztár akar még a harcmezőn elvérezni?! Már alig várom D. Washingtont bakaszerepben. De most Nicolas Cage-en a sor. 
A kezdő képsorok hitelt érdemlően bizonyítják, hogy Joe Enders (Cage) tragikus hős. A rábízott osztagot mind egy szálig lemészárolják, balszerencséjére ő maga megússza, csak a hallása bánja. Összetörve, süketen a katonai kórházban – elég unalmas. Szerelmes nővérke, kis svindli, a süket fül jól vizsgázik, vissza a sereghez – hosszúra nyúlt előjáték. A feladat: megvédeni a hadsereg kódfejtő-csodáját, a Navajo-indiánt. Harcban védelmezni, fogságban megölni – ezt követeli a haza (based on a true story – olvashatjuk a plakáton, s máris jobb nekünk). A leigázottat és a gyarmatosítót, a tejfelesszájút és a hétpróbást, a zordon tekintetűt (Cage-specialitás) és az ártatlan mosolyút bilincseli egymáshoz a történelmi tényeken alapuló forgatókönyv, s veti a párost a háború poklába. Utóbbiról az a John Woo gondoskodik, akitől azért többet várnánk, mint a lángba borult testek látványos légi balettjét. 
De lehet, hogy már nem is várunk többet, végül is oly keveset számít, ha egyáltalán, hogy egy újabb mester vérzett el a maga hollywoodi bevetésén. És ebben nem feltétlenül Hollywood a bűnös, elvégre nem kötelező mindenáron filmet rendezni, de ha mégis, lehet szerényebb honoráriumokért akár Hongkongban is.

A kísérlet
Das Experiment – német, 2000. Rendezte: Oliver Hirschbigel. Írta: Mario Giordano regényéből Giordano, Christoph Darnstadt, Don Bohlinger. Kép: Rainer Klausmann. Zene: Alexander van Bubenheim. Szereplők: Moritz Bleibtreu (Tarek), Christian Berkel (Steinhoff), Justus von Dohnányi (Berus), Marren Eggert (Dora). Gyártó: Typhoon Films. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 120 perc.

A kísérlet nagyjából annyira német film, amennyire mondjuk a Bíbor folyók francia volt. Hazai ízek kizárva, hacsak azt nem tudjuk be jellegzetesen németnek, hogy mozira készült zsánerfilmjeik túlnyomó többsége a tévé- és reklámfilmek, valamint az amerikai mainstream kultuszdarabjainak képi paneljeiből építkezik. Derrick szelleme járja be A kísérletet (ez viszont echte nemzeti sajátosság), noha mindenki nagyon igyekszik lazán zseniálisnak és flegmán professzionális lenni. És valóban nem sok hiányzik, hogy filmünket merészséggel vádolhassuk, elvégre a hírhedt Stanford Prison Experiment játékfilmes megjelenítése, különösen egy német film esetében, pikáns kis vállalás. 
A hetvenes évek elején az amerikai Zimbardo professzor azt vizsgálta, hogy a börtönőr- és rab-mezek milyen gyorsan alakítják át a kísérletre jelentkező utca emberének józan gondolkodását. (A jó doktor megállapítása szerint a béke elkötelezett híveiből lettek a legvéresebb kezű nácik.) Ugyanez játszódik le most egy német egyetemi kísérlet alkalmával: 24 emberből véletlenszerű kiválasztás alapján 14 napra 12 rab és 12 börtönőr lesz a professzorok mindent és mindenkit figyelő kamerája előtt. Big Brother-életérzés, Harcosok klubja-nihil, acélkék-narancs-neonzöld fények s még sok-sok klisé: a szereplők sorsa (kiből lesz hős, vesztes, halott, degenerált) az arcokról leolvasható, a gondolatok és a képek lejárt szavatosságúak. No nem sokkal, éppen csak. Az igazsághoz mindenképpen hozzátartozik, hogy A kísérlet Németországban hatalmas, sőt még annál is nagyobb sikert aratott, és semmi okunk azt hinni, hogy nálunk ez másképp lesz. 

Egy fiúról 
About a Boy – angol-amerikai, 2002. Rendezte: Chris Weitz és Paul Weitz. Írta: Nick Hornby regényéből Peter Hedges, Chris Weitz és Paul Weitz. Kép: Remi Adefarasin. Zene: Damon Gough. Szereplők: Hugh Grant (Will Freeman), Toni Collette (Fiona), Rachel Weisz (Rachel), Nicholas Hoult (Marcus). Gyártó: Kalima/Studio Canal/Tribeca Productions/Working Title. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 100 perc.

Nick Hornby, a Pop, csajok, satöbbi bestseller könyv írója amolyan Helen Fielding (Bridget Jones naplója) férfi variáns; hősei az önimádók társadalmának mintapéldányai: altruitásból nulla százalékot teljesítenek, önsajnálatból azonban világbajnokok is lehetnének. Az Egy fiúról főszereplője (Hugh Grant) is egy ezen hősök közül; apja egy
bugyuta karácsonyi nóta jogdíjait hagyta rá, így bőven marad ideje legfőbb és leghűségesebb társára, saját magára. Napjait, hogy ne folyjanak el teljesen parttalanul, egységekre osztja fel: hol a hálón bóklászik, hol a fodrásznál ül, hol a tévét bámulja, egyszóval szélsőségesen unatkozik. Egy szép napon, engedve a családi nyomásnak, nő után néz. Ha nem is a gümőkórosok és a rákbetegek összejöveteleit kezdi látogatni (lásd: Harcosok klubja), de egyedülállóként az elvált szülők klubdélutánjainak oszlopos tagjává válik. Már éppen lendületben van egy szép szőkénél, amikor megismerkedik a hippi szemléletű, depressziós, bioétrenden élő Fionával, és annak iskolás kisfiával, aki elhatározza, megszerzi hősünket a csonka családnak. Az üldözőből üldözött lesz, a koravén kisfiú mellett gyerekes főszereplőnk kénytelen-kelletlen felcseperedik, és amikor már érzelmileg is készen áll az önzetlen szerelemre, Rachel Weiss személyében álmai (elvált, egy gyermekes) asszonya is besétál az életébe. Jóllehet a filmet az Amerikai pite rendezői jegyzik, a producerek között a
Sztárom a párom, a Négy esküvő, egy temetés valamint a Bridget Jones naplója alkotógárdája áll. Az Egy fiúról az ő hatásukat tükrözi: vicces, ironikus, keserédes, érzelemdús, egyszóval nagyon is emberi vígjáték.

A kismenő
Mr. Deeds – amerikai, 2002. Rendezte: Steven Brill. Írta: Tim Herlihy. Kép: Peter Lyons Collister. Zene: Teddy Castelucci. Szereplők: Adam Sandler (Longfellow Deeds), Peter Gallagher (Chuck), Winona Ryder (Babe), Jerad Harris (McGrath). Gyártó: Columbia Pictures/New Line. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 96 perc. 

Adam Sandler lassan, de egyre biztosabban próbál komikusként besorolni Mr. Beans vagy Jim Carey mögé. A legnagyobb probléma Sandlerrel, hogy közel sem olyan vicces, mint az említett két színész. Eddigi filmjei szinte mindig a forgatókönyvnek köszönhetően voltak nevettetőek, és nem tűnt fel, hogy maga Sandler tulajdonképpen meglehetősen sótlan figura. Azonban az elég gyenge A kismenőhöz viszont legalább egy Jim Carey kaliberű komikusra lenne szükség, hogy mimikájával vagy játékával le tudja nyomni torkunkon a történet bárgyúságát és a poénok hiányát.
Nem segít a filmen a vaskos közhelyek sulykolása sem. A sztori szerint a jólelkű pizzafutár hatalmas vagyont örököl: egy igazi médiabirodalom moguljává válik, ám hősünket nem érdekli sem a hatalom, sem a pénz (a vállalati részvényekért cserébe kapott milliárdokat eljótékonykodja), ő továbbra is a vidám koldus és nem az irigyelt királyfi akar lenni. Persze nem hiányozhat a képből az eleinte hősünk magánéletét firtató, álnok, ám később szerelmes újságírónő sem, aki a film végére kötelező jelleggel Sandler karjaiba hull.
Úgy tűnik, az amerikai filmvígjátékok válságban vannak: az Airplane és Csupasz pisztoly stílusú abszurd humor mintha teljesen kiveszett volna palettájukról, átadva helyüket a gyenge álromantikába hajló fércmunkáknak és az Adam Sandler-féle közepes színészeknek. Kár.