Külvárosi legendák
Miliők egy miatt
Varga Balázs
Az ötvenes évek filmjeinek külvárosi realizmusát
az álmok és a szerelem költészete szövi át, nem a rebellis szellem.
|
A termelési filmek monolit üzemcsarnokai és szertartásos életidegenséggel
berendezett gyárépületei után az ötvenes évek közepén a magyar filmek többsége
kimenekült a szabad levegőre, hogy falvak és városok közterületein, presszókban,
parkokban, bérházakban és stadionokban ismerje meg magát. A műtermek ajtajai
kitárultak, végre előkerült az elfelejtett, rejtegetett Budapest. Az Állami
áruház hősei dalban is megemlékeznek a fővárosról, igaz, Budapest ebben
a filmben még nem a hétköznapok tere, inkább kirakatváros, bédekkerek és
albumok címoldalára kívánkozó, reprezentatív helyszínekkel. Díszletváros,
eredeti helyszínekkel. A Mese a tizenkét találatról örökké zajos és nyüzsgő
totózója, a Gázolás füstös eszpresszója, A város alatt zárójelenetének
tágas perspektívából megnyíló Vérmezője azonban új területeket fedezett
fel Budapesten. Az ötvenes évek közepén filmek sora már a zsúfolt, nagyvárosi
környezetet leíró, bemutató nyitójelenettel hangsúlyozta, hogy a történetek
visszafoglalták Budapestet. Erről az eleven és sokszínű rajzolatról pedig
a külváros sem hiányozhatott. Máriássy Félix 1954-es filmje, az Egy pikoló
világos elsők között látogatott el a tizenharmadik kerület macskaköves
utcáira, a gangos bérházak ecetfás belső udvarára, a kültelki kocsmák és
kerthelységek világába. A sokszereplős környezet, a hétköznapi élettér
tökéletes terepet jelentett a neorealista indíttatású történet számára.
A külváros ettől kezdve számtalan magyar filmben megjelent, a sorozat kitüntetett
pontján két film áll az ötvenes évek végéről. A Vasvirág és a Külvárosi
legenda egyaránt a harmincas években játszódik, ez a Vasvirág esetében
a Gelléri-novellákhoz való hűség miatt is egyértelmű, Máriássy filmjénél
viszont a cenzúrától való félelem volt az oka. (A Külvárosi legenda eredeti
forgatókönyve szinkronidőben íródott, az alkotók végül mégis átemelték
a történetet a harmincas évekbe. Mint később kiderült, ez sem sokat segített:
ha nem is betiltással, de egy szervezett, nézői ankét viharosan elutasító
véleményére hivatkozva a filmet három hét után levették a műsorról.)
A külváros egyik filmben sem arcnélküli, absztrakt helyszín. A Vasvirág
cselekményének és képi világának központi eleme zegzugos óbudai utcák hálózata,
az éjjelente félhomályba burkolózó, kivilágítatlan egyszintes házak csendes
sorozata, illetve a szeméttelepek és foghíjtelkek bejátszatlan, nagy, üres
terei és síkjai. Óbuda kisváros a város szélén, távol a központtól, ide
gyalog jár haza az ember, lassú séták és frivol beszélgetések ütik el az
időt. A külváros ott van, ahol a fények véget érnek, Weiszhaupt úr is csak
az utolsó lámpáig viszi kocsival Verát, innentől más világ kezdődik - topográfiai
és dramaturgiai értelemben is. A pompázatos kirakatokkal és mondén bárokkal
zsúfolt Belváros, illetve az ódon Óbuda élesen elváló vizuális közeg. Ebből
a szempontból még a Lövölde tér galambok lakta parkja, vasvirágos korlátokkal,
szűk lépcsőházakkal teli bérházai is egyértelműen a Belvároshoz tartoznak.
(A Vasvirág nem óbudai helyszíneinek önéletrajzi kötelékeiről Herskó János
a Közgáz Vizuális Brigád portréfilmjében, A kenyereslány balladájában beszélt.)
Amíg a Vasvirág a helyszínek sokféleségével, a külső terek változatos
alkalmazásával teremti meg a történet egyszerre vizuális és társadalmi
közegét, a Külvárosi legenda döntően egy helyszínen játszódik. A körfolyosós
angyalföldi bérház azonban tökéletes keresztmetszet: keretet ad az epizódokból,
életképekből formálódó történetnek. Ahogy a termelési filmekben az üzemcsarnokba
sűrűsödött az egész világ, úgy Máriássy filmjében a bérház teremti meg
ezt az egységet. Tucatnyi család él a szűkre szabott lakásokban, vékony
falak, rosszul záródó ajtók választják el egymástól az embereket. Itt nincs
titok, mindenki lát, hall és tud mindent: a hirtelen haragú Benkő már abból
tudja, hogy valami nincs rendben, amikor felesége elfüggönyözi a két lakást
elválasztó ajtót. Ha baj van, botrány, verekedés, összegyűlnek az emberek
a gangon, de inkább csak nézik, kommentálják a helyzetet, nem avatkoznak
bele. Összenyílnak az életek, de azért megvan az egyensúly privát és közös
ügyek között.
A közösség a Külvárosi legendában a gangon kovácsolódik, a Vasvirágban
a kisvendéglőben. A férfiak kockás abrosz mellett ultiznak, és ha nincs
pénzük, valami lim-lommal, ócska használati tárggyal fizetnek: a kis tükörnek
ebben a közegben nincsen csereértéke, a szerelem Meseországában - ahová
Róbertke szerint tündér-Vera is tartozik - viszont minden pénzt megér.
Álom, illúzió és kiábrándulás motívumai szövik át finoman mindkét film
történetét, csakhogy míg Herskónál a szimbolikus, lírai realista elemek
az erősek, a Külvárosi legenda komorabb, melankolikusabb hangulatú, és
a különbség mind a térhasználatban, mind a motívumépítkezésben tetten érhető.
Vagy akár a címben: a Vasvirág a törékenység és a keménység, tehetetlenség
konfliktusára, az otthonteremtés ábrándjára épül, hősei megpróbálnak szembeszegülni
környezetükkel, el akarják hagyni a kényszerpályákat. A Külvárosi legendában
az álmok és ábrándok pusztán pillanatnyi, időleges és kivételes szerepet
töltenek be. Valóságosak, a hétköznapokban gyökereznek, de csak zárványok.
Ezért is olyan erős a kontraszt a zugligeti villamosút napfényes, szerelmes
idillje és a bérház komor tömbjében játszódó jelenetek között. Pista és
Annus ott kinn a zöldben fél napra elfelejtkezik mindenről - de aztán vissza
kell térniük otthonaikba. Az álmok kézzelfoghatóak, ám a földön végződnek.
A Vasvirág mellékszereplője, a kisgyerek, Róbertke tündérekről és Meseországról
sző történeteket: az álom itt zárt, független világ. A Külvárosi legenda
nyitójelenetében egy kisfiú lyukas esernyővel próbál alászállni a többemelet
magas korlátról. Néhány másodpercig szabadon lebeg, de aztán rákiáltanak:
megtörik a varázs, leesik, és a földön, kórházban végzi. A bérház udvarán
minduntalan szétpattannak az álmok: Pista már épp összeterelte az embereket
egy csoportképre, középütt természetesen Annussal, amikor hirtelen beállít
a lány férje, és a fiú számára elillan a varázs.
A szerelem itt is, ott is menedék - illetve esély a kitörésre. A Vasvirág
líráját és alapfeszültségét tisztaság és nyomor, álom és valóság kontrasztja
adja, a Külvárosi legendában az idill felszabadult pillanatait a keserű
és zaklatott hétköznapok zárják szétpattinthatatlan burokba. Herskó filmjében
a hulladékból összetákolt, házszám nélküli, illegális kunyhó egyszerre
szimbóluma a kiszolgáltatottságnak és az egymásra utaltságnak. Nem álomhely:
cúgos, hűvös, komor menedék. Tükör nincs, de van pálinka a hideg ellen,
a takarót helyettesítő kabátot egymásról rángatják le a szerelmesek a fagyos
hajnalon. Pettersen túl mélyen alszik, Vera ébren is (láz)álmodik. Cirkuszról,
táncról, boldogságról. Nincs középút, csak ígéret, amikor az utolsó jelenetben
a férfi egyedül elindul a kunyhóból a szikrázó, hófehér táj és a sötét,
komor házak tömbje között. „A fehér liliomnak is fekete az árnyéka”, mondja
egyszer Vera Pettersennek. Herskó filmje a szimbólumok segítségével hagyja
és teremti meg az esélyt és a reményt, az egész filmet behálózó ellentétpárok
külön ki is emelik a világok és ábrándok kettősségét; a Külvárosi legenda
azonban nem hagy teret az illúzióknak. A bérház világában összeérnek a
végletek, keserűen felemás minden kaland és élmény. Pista lehetne a ház
jótét lelke, Annus pedig az angyala, egyikük sem képes azonban kitörni.
A fiú bármit tesz, annak van árnyoldala is: a mutter megcigiztetése cirkuszi
pillanat, nagy buli a gangon, de hát mégis egy magatehetetlen, bolond asszonyt
használt ki/varázsolt el néhány percre a szórakozás kedvéért. Ha van is
néhány felszabadult pillanat, kesernyés az élmény.
Sem Herskó, sem Máriássy hősei nem különleges figurák. Kilógnak kicsit
a sorból, mégsem a saját sorsuk urai. Sodródnak az árral. Pettersen munkanélküli,
ám szakmával bíró, tanult férfi: kelmefestő, akit büszkesége is visszatart
attól, hogy egykori társánál állásért kuncsorogjon. Ismert figura a környéken,
nagy dumás, ő olvas fel a téren az újságból, a kocsmában fizet egy kört
vagy épp őt hívják meg: különutas, de idevaló. „A maga ősei, kérem, skandinávok.
- Lehet, én csak az apámat ismertem. Ő szénégető volt”, szól a beszélgetés
a parkban. Ezen a vidéken, ebben a csoportban nem a családfa, a nemzetség
predesztinál, hanem a jelen. Az pedig ősöket és utódokat egyaránt szűkös
megélhetésre kárhoztat. Vera anyja cirkuszi táncosnő volt, járt Szászországban
és Szerbiában is, a lány azonban távoli meseként éli meg mindezt, ő legfeljebb
a belvárosi bárba jut el, ha egy esti kaland reményében meghívja a munkaadója.
A Külvárosi legenda Ambrus Pistája sem csak kedvessége miatt lesz többször
a ház hőse. Fővárosi alkalmazott, BESZKÁRT-dolgozó, megbecsült ember: fizetést
kap a hó végén. Ez már elég ahhoz, hogy kedveljék a nők.
Amikor kétpengős, alkalmi munkáért állnak sorba, Pettersen is csak
egy ember a tömegből. Szerencsésen választják ki őt, véletlenül találkozik
a szintén munkát kapott Verával bútorcipelés közben, ezzel indul el a történet.
Egy-egy arcot kapunk ki a tömegből, veled is megtörténhet - a Vasvirág
azonban csak megvillantja a neorealista filmek gyakori dramaturgiai kliséjét.
Társadalmi panoráma helyett kiemeli hőseit az átlagból. A miliő, a közeg
nyers és valóságos, a tiszta szerelem, mint az egyetlen kitörési pont,
az álom/valóság kontraszt és a szimbólumok sora mégis az egyszeriség és
különlegesség esélyét szegezi a sorssal szemben. Szerelem a körülmények
ellenében - ez a Vasvirág képlete. A Külvárosi legenda komor példázata
épp a másik úton halad: Annus és férje elhagyják a házat, Ambrus Pista
pedig beáll a többi kültelki vagány közé játszani. Pettersen hagyja Verát
választani (a mosodás mellett patyolattiszta, biztonságos élet várja, szerelem
nélkül - a kunyhóban a szerelem és az álmok biztonsága), Pista hagyja,
hogy Annusnak ne legyen választása. A Vasvirágban az álom és a szerelem
a külvárosban terem, a Külvárosi legendában csak álom a szerelem.
|