Annyi nyomvonal találkozik Robert Altman nagylélegzetű, ugyanakkor kellemesen könnyed társadalmi-társasági nagyfilmjében, hogy az már szinte gyanús: ha ilyen sok mindent aggatott rá a rendező, egyik elem sem lehet több, mint dísz a karácsonyfán.  
Ahogy Weissman, hollywoodi filmproducer a vidéki angol kúrián megrendezett vadászparti kakukktojás-vendége leskelődik a 30-as évekbeli angol arisztokrácia finomkodó társasági életében, úgy vendégeskedik Altman is a szigetország kultúrájában. Brit kultúrközhelyekre céloz, csupa sztárból álló színészgárdája nagyrészt brit neveket jegyez, brit esőben ázik a brit atmoszféra. Tucatnyi előkelőség élvezi Mr. McCordle vendégszeretetét egy novemberi hétvégén, legalább kétszer annyi szobalányuk, komornyikjuk társaságában. Esznek, isznak, élcelődnek, ármánykodnak, lelkük mélyén pedig súlyos titkokat hordoznak – a pazar ebédlőben éppúgy, mint a cselédségi alagsorban. Párhuzamosan szemlélődünk az alsó és a felső, hierarchia, kíméletlenség és képmutatás tekintetében azonban ugyancsak hasonló világban. Nagyjából ennyi a film történése. Azaz mégsem. Hiszen a pénzes házigazdát valaki – bárki, hiszen indítéka mindenkinek volna – megöli. Sok gyanús elem egy fedél alatt. Kibontakozik egy Agatha Christie történeteit idéző krimivonal, felbukkan egy botcsinálta Sherlock Holmes, de mindez nem különösebben érdekes. A megoldás parodisztikus: a brazil szappanoperák legfőbb jellegzetességeivel dolgozik, ábrázolása viszont helyenként szinte bergmani. Tudomásul vesszük, de ezzel sem törődünk túl sokat. Mindez csupán létjogosultságot ad a filmnek, és felhatalmazza, hogy kedvére időzhessen a ladyk és lordok igéző miliőjében. Mert a Gosford Park leginkább miliőfilm, és mint ilyen, remek. Nekünk pedig nincs egyéb dolgunk, mint hogy belefeledkezzünk és kedvünkre kukkoljunk. És tekintve, hogy a parádés színészek szinte minden rezdülése érdekes, erre – akár 137 percben is – alapos okunk van. 

Korunkban, amikor a szépirodalom elsődleges „haszna” az, hogy afféle szüzsé-depóként szolgál a filmipar számára, ritka és örömteli élmény, ha egy regény filmváltozata megközelíti az alapmű színvonalát. Ritka és örömteli élmény, ha úgy jöhetünk ki a moziból: a vásznon mindvégig láthatatlanul, ám jól érzékelhetően ott lebegett egy író szelleme is. 
„Jegesszívű bábjátékos” – így nevezte magát élete egyik utolsó interjújában Vladimir Nabokov, az orosz anyanyelvű, angolul naggyá lett, hányatott élete során németül és franciául is publikáló nagy emigráns, akit üldözőbe vett a XX. század s így nem csupán országról országra, hanem nyelvről nyelvre is vándorolt-menekült. Az interjú Svájcban készült, Nabokov utolsó menedékhelyén, hegyek közé szorult tengerszem partján, olyan vidéken, ahol a Végzetes végjáték (más címen A Luzsin-védelem) című 1930-as regénye játszódik. A „jegesszívű bábjátékos” saját vélekedése szerint érzelem nélküli tárgyilagossággal fordul hősei felé, s tárgyszerű pontossággal, elfogulatlanul rángatja zsinóron bábjait. Az író joga, hogy azt állítson, amit akar. Az olvasó joga, hogy azt olvassa, ami írva vagyon. A rendezőé, hogy saját olvasata szerint hangszerelje az irodalmi mű nyomán készült filmjét. És Marleen Gorris filmjére nem jellemző az érzelemmentesség.
A regény és az adaptáció a Como-i tó partján álló patinás szállodában gyűjti össze szereplőit és a Nabokov-életmű visszatérő motívumainak jelentős részét.
Luzsin, az orosz emigráns sakkvilágbajnok-jelölt itt mérkőzik régi riválisával, a francia nagymesterrel, itt találkozik valahai oktatójával, egyben karrierje kisiklatójával meg a káprázatos Nataliával, aki új medret szabhatna életének – ha volna még élete.
A sakk – az értők számára – mindig is az emberi élet és küzdelem metaforája volt, a villámsebességgel kombinálni képes nagy játékos pedig hadvezéreket felülmúló stratéga, a filozófia és a matematika éteri tisztaságában fürdőző poétaféle – vagyis mindaz, ami Vladimir Nabokov maga. Hiszen nem sok választja el a bábjátékost a sakkjátékostól. 
Luzsin utolsó játszmájának lépései egybeesnek egy töredezett, a gyermekkori traumákat feldolgozni képtelen lélek végső egyensúlyvesztésének stációival. Amikor francia sakkpartnere és új, első és egyetlen szerelme szeme láttára kiugrik a szálloda ablakán, zsebében ott lapul az utolsó tiszta pillanatában papírra vetett győztes lépéskombináció. A nemes ellenfél hajlandó lejátszani a „posztumusz mérkőzést”. A halott bábjait Natalia vezeti; az összegyűrt, sáros papírról – Luzsin végrendeletéről – olvassa a lépéseket. A Luzsin-védelem bevonul a sakktörténelembe; káprázatos kombináció, tulajdonképpen igazi életmű. Egy összeomló nagy elme utolsó tiszta villanása, mely – Luzsin kivételével – bárkit megóv a szárnyakon vezetett támadásoktól. 

Az angol kisváros magányos bankpénztárosa, John Buckingham elhatározza, hogy az internetes oldalokon feleséget keres magának. Ez a félszeg és jelentéktelen külsejű anti-James Bond végül is egy Sean Connery filmre utaló, az Oroszországból szeretettel című honlapról rendel angolul beszélő, nem dohányzó, orosz menyasszonyt. A repülőtéren viszont egy csinos, de angolul nem beszélő, láncdohányos lány várja, akibe a férfi hamarosan beleszeret. Amikor a lány rokonai, állítólagos unokaöccsei megérkeznek, az események kilépnek a hétköznapok szürkeségéből, John pedig rádöbben, hogy mindenben tévedett, amit eddig jövendőbelijéről elképzelt.
Az On-lány ígéretes vígjátéknak indul, ám a cselekmény önkényes fordulatai és a szereplők karaktere közötti ellentétek szétfeszítik a történet keretét. Hősünket az oroszok az orránál fogva vezetik, naivitását éppúgy nehéz elhinnünk, mint hirtelen támadt vakmerőségét, hogy kirabolja saját bankját. A tönkretett és megalázott tisztviselő és a bűntársaiban csalódott lány boldog egymásra találása ugyancsak valószínűtlen befejezés. A rendezés több műfaj kellékeit vegyíti, komótosan feltálalva némi humort, kevés akciót és egy kis románcot. A menza kosztot felidéző „mindenből egy kicsit” elve érvényesül. A jellegtelenségből Nicole Kidmannek kellene kiemelnie a filmet, aki azonban nem elég jó színésznő és nem elég szexis ehhez a feladathoz. Korosztályában Elizabeth Shue vagy Catherine Zeta-Jones egyetlen mozdulatából több erotika sugárzik, mint Kidman hideg, fiús szépségéből.

A számítógépes és konzolra készült játékokból mostanában egyre gyakrabban készülnek mozifilmek, de eddig a Mortal Kombat első részét és a Tomb Raidert leszámítva még a B-kategória szintjét sem sikerült megütniük. A Resident Evil (vagy eléggé semmitmondó magyar címén: A kaptár) készítői jól választottak ezzel a főleg Japánban nagy sikert aratott zombi-gyilkolós Playstation akciójátékkal, mert a különböző részeknek nincs egyetlen karakteres főszereplője sem, így Milla Jovovich szabad kezet kapott Alice szerepének megformáláshoz. A modellből lett szép színésznő hozta a várt formáját: gyakorlatilag a Jeanne D’Arc-féle figurát keverte egy kis Alienes Sigourney Weaverrel. Bár ez valószínűleg nem jelentett túlzott erőfeszítést számára, a forgatókönyv szűkre szabott kereteinek Milla színészi képességei tökéletesen elegendőek…
A film kicsit sablonos története és kidolgozatlan szereplői ellenére vizuálisan egész érdekes helyszíneket vonultat fel. Kár, hogy a rossz vágás és kameranézetek (illetve a forgatókönyv) miatt néha egyszerűen nem tudtam, hogy egyes szereplők még a zombik által állandóan megtizedelt csapatban vannak, vagy már lemaradtak, elszakadtak, vagy esetleg meghaltak… „Szerencsére”, Alice-on kívül, amúgy sem kötődtem egyikükhöz sem, úgyhogy sorsuk végső soron nem is nagyon érdekelt. 
A kaptár hibái ellenére is határozottan élvezhető film, a jól ábrázolt, érdekes helyszínekkel, tényleg torokszorító összecsapásokkal és drámai befejezéssel. Csak remélhetjük, hogy a játékadaptációk tartják és emelik is ezt a színvonalat… 

Szeptember 11. óta nemcsak ellenségképe, hanem ellensége is van Amerikának: New Yorkból, a díszlet-városból célpont lett. Joel Schumacher rémálma szerint, ha egy jól felkészült csapat és egy „idegenlégiós” meg nem akadályozza, „a” várost atombomba dönti romba. A globális fenyegetettség folyamatosan érezhető a valóságban és a filmben egyaránt, de a rendező nem engedi, hogy a káosz megbontsa a jól bevált hagyományokat, miszerint a jó képes legyőzni a gonoszt, a katasztrófa pedig megállítható 12 másodperccel a vég előtt. 
Jake, a fekete sakkvirtuóz röpke Pygmalion történet során átalakul saját ikertestvérévé, és máris kész Amerika megmentésére. A történet csavarosan indul, hiszen meg kell magyarázni, hogyan is juthat el valaki a CIA legféltettebb titkának közelébe. A Prágából induló cselekmény – ahogy a tavalyi tragédia óta a képzelet – pusztán kullog a valóság után, ám nem mindegy, miként. A Rossz társaság az akciófilm műfajához híven nem fukarkodik az eseménydús jelenetekkel és a csúcstechnológia káprázatos teljesítményeivel. A kezdeti lendület azonban megtörik, az alkotói invenció iparos munkába megy át, a film második felében már csak ismétli önmagát. A főhős dilemmája szintén ismerős: mi a fontosabb, a magánszféra vagy a város közössége. A rendező szerint a kettő szétválaszthatatlan: a történelem többé nem ereszti el az embert. A film nem eredeti, inkább életszerű próbál lenni. Hollywood egyelőre elbúcsúzott a kifogástalan küllemű, szabályosra gyúrt hősöktől. Anthony Hopkins fáradt, kissé köpcös CIA tisztként, Chris Rock pedig rappes izgágaságában annyira mindennapi figurák, hogy akár a szomszédjaink is lehetnének. A film iróniájával és humorával nemcsak a veszélyérzetet zabolázza meg, hanem folyamatosan reflektál a nagy álomra, Amerikára – ami többé már nem az ígéretek földje. 

Most már elég: show-ból is megárt a sok! – moroghat magában a megcsömörlött mozirajongó. – Elég a popzene mellett a divat- és filmvilágot is uraló hollywoodi sztárokból! Lám csak, már megint itt van egy pop-bálvány, egy tini-sztár, aki filmezésre adta a fejét. De láss csodát, nem hiába: Jennifer Lopez ugyanis nem Britney Spears. Hiszen a kifejezetten jó nevű rendezőnek számító Michael Apted legújabb filmje nem babazsúrszerű lányregény, hanem valódi dráma. A női főszerepet a popsztárként is második virágkorát élő latin szépség, Jennifer Lopez alakítja. Az ugyan teljességgel érthetetlen, hogy a J-Lo által alakított női főhősnek miért pont a Slim nevet sikerült választani, hiszen Jennifer Lopezt sok mindennek nevezhetjük, csak éppen karcsúnak (pláne soványnak) nem, mint azt az angol beszélő név jelentése sugallná. De hogy a filmbeli Slim nem kifejezetten slim, az persze egyáltalán nem baj – Jennyt éppen ezért (is) szeretjük.
A film amerikai idillként indul: szegény lány dolgozik egy gyorsétteremben; fiatal, jóképű, gazdag férfi érkezik – fehér ló, szerelem, majd család, nagy ház, autó stb. Slim már-már azt hiheti, tündérmese főszereplője lett. Álmai lovagjáról azonban hamarosan kiderül, hogy valójában önző és hatalomittas, erőszakos és kegyetlen ember, aki eleinte csak megcsalja, később pedig már veri is a feleségét. A tündérmese rémálommá válik, Slim azonban nem hagyja magát, kisgyerekével elmenekül otthonról, majd ellentámadásba lendül: női Rockyvá képezi magát, és felveszi a harcot kegyetlen férjével, aki végül persze elnyeri méltó büntetését. 
Habár a sztori meglehetősen vékonyka, Jennifer Lopez mégiscsak nézhetővé teszi a filmet, melyet így nemcsak J-Lo eddigi, hanem leendő rajongóinak, sőt a nagyközönségnek is bátran ajánlhatunk.

Az indiai játékfilmek folytatják térhódításukat. A nemzetközi publikum a tavalyi, számos fesztivál jelölését és díját magáénak tudható Mira Nair-film, a Monsoon Wedding óta már tudja, mire számítson, ha indiai vígjátékra vált jegyet. A Beckham csavar rendezője, Gurinder Chadha sem lőtt mellé.
Jessnek, a tizennyolc éves, Londonban élő szikh lánynak mindene a foci. Bálványa a mértani pontosságú beíveléseiről ismert, póni-frizurás jobbszélső, David Beckham. Szülei persze azt szeretnék, ha Jesse a dzsapati sütéssel és a férjhez menés gondolatával foglalkozna, akárcsak nővére, Pinky, ő azonban szívesebben rúgja a parkban a bőrt, míg Jules rá nem talál, és meg nem hívja a helyi női focicsapatba. Ettől kezdve újdonsült barátnőjével egyszerre küzdenek a győzelemért, az edző srác szerelméért, hogy a barátságuk is megmaradjon, no meg a szülők se vegyenek észre semmit. A mindent eldöntő bajnoki mérkőzés azonban épp Pinky esküvőjének napjára esik…
A végkifejlet persze könnyedén megjósolható. Ne várjunk ettől a mozitól drámai hangvételt, mint például a hasonló témát feldolgozó Billy Elliotnál, mert itt sokkal inkább a Kelet, az kelet őszinte öniróniája jellemző, különösen az előre eltervezett házasságokat illetően. Kedvesek, élettel teliek a karakterek, különösen Juliet Stevenson, Jules édesanyjának szerepében, akit egész idő alatt csupán egyetlen dolog aggaszt: „miért hord az ő kislánya nadrágot, tán csak nem leszbikus?”.
A Beckham csavar igazi örömmozi vérbő családi vitáival, fergeteges esküvő-jeleneteivel, betekintést engedve egy szikh család hétköznapjaiba. És lányok, most őszintén, ki akarna aloo gobhi főzéssel bíbelődni, ha úgy tudná csavarni a labdát, mint az isteni David Beckham?

H.G. Wells halálos ágyán átnyújtott fiának néhány sűrűn teleírt papírlapot és azt suttogta fülébe: „Első regényem méltatlan mind a kivívott hírnévhez, mind témájához, melyet ifjonti fejjel még képtelen voltam érdemleges módon kihasználni. Íme az új változat, felhasználtam benne első vázlataim éppúgy, mint a két világháború során megérlelődött ideáimat. Kérlek, vidd el ezt a szcenáriumot Orson Wellesnek és gyártsatok mozifilmet belőle – könyvként ma nem lenne jövője.” Az Időgép 1946 óta kísérti családi átokként a Wells-dinasztiát: míg a fiú kudarcot vallott Wellesnél, George Pal elkészítette saját olvasatát az eredetiből (1960), majd az unoka a tévénél próbálkozott, de ott is inkább Pal klasszikusából készítettek remake-et (1979). A dédunoka már célirányosan választott pályát: a Dreamworks első rajzjátékfilmjének rendezésével háta mögött egyenesen Spielberg személyében talált patrónust az ügyhöz, akit azonban épp lekötött más sci-fi remekírók műveinek tönkretétele, így az elsárgult lapokból maga az utód forgathatott szuperprodukciót.
Ismerve az öreg Wells lesújtó véleményét a Metropolisról („felesleges pénzpazarlás egy érzelgős, ostoba és plagizációtól hemzsegő történetre”), a kis Simon hatalmas kokit érdemelne a dédnagypapától. Noha több motívumot is megtartott a korai kéziratokból - mint a rövid múltbeli kirándulás, vagy a Morlockvezér alakja – változtatásai a Spielberg giccsparádék szellemét követik, nem pedig a felmenőjét. Így lesz a kegyetlen osztályellentéteket devolúciós disztópiává formáló alapműből égszínkék ökoutópiát ígérő happy end etno-liftzenével súlyosbítva, a eloi-k és morlockok visszafejlődő emberutódaiból holmi Kevin Reynolds-eposzból szalajtott izmos testű statiszthad és vulgárdigitál szörnysereg, valamint egy könnyfakasztó szerelmi szál Wells húsbavágó gondolatai helyett. De a legnagyobb szégyenfolt a család címerén a képi plágiumoktól hemzsegő fércmű egyetlen valamirevaló akciójelenete: az Időgép-regényt erősen lenyúló Majmok bolygója 1968-as adaptációjának híres vadászatát újrahasznosítani az alapmű feldolgozásában szánalmas, visszataszító – bár kétségtelenül időszerű – húzás.

Az ilyen filmeket a tévében adnám. Civilizáltabb országban még nézettsége is lenne az esti műsorsávban. Itt a végeken az ilyen daraboknak valahol a déli harangszó és a háromórás vízállásjelentés közt van a helye, moziban semmi keresnivalója. 
Három negyvenes angol nő: a rendőr, a tanár és az orvos. Pasi sehol, csak a vágy, hogy végre történjen már valami. Angol countryside, képeslapkisváros, Lakáskultúra-stílben fényképezett szobabelsők, kellemesen hazug életképek. A tanárnő és egykori tanítványa, a templomi orgonista kalandnak induló románca hivatott borzolni az ötórai teához szokott kedélyeket: tipikus lovászfiú-úrihölgy kapcsolat, társadalmi rangban, korban, minden szempontból nagy a távolság, ez még a bizalmas barátnőknek is sok, képzelhetjük, mit szólna hozzá a város apraja-nagyja. A Bizsergés egy nem túl izgalmas tabut igyekszik a középosztály köreiben játszódó angol vígjátékok modorában finoman feszegetni, de a filmbe nagyjából annyi életszerűség szorult, mint az Ikea-katalógus családi együttlétet demonstráló képsorozatába. A drámai és a vígjátéki felhangok kényszeredett párosítását csak súlyosbítja az a dramaturgiai érzék(etlenség), melytől annyira telik, hogy egy kamionbaleset beiktatásával adjon lökést a már-már folytathatatlan történetnek. Ez legalább akkora ötlet, mint amikor a krimi-író a semmiből ikertestvért kreál a gyanúsítottnak. Andie MacDowell szerepeltetése, és a „mi ilyen szeretetreméltóan bolondos angolok vagyunk itt ezen a távoli szigeten”-hangulat megteremtésére tett kísérletek megidézik a brit filmipar reneszánszáért nagyban felelős Négy esküvő és egy temetés emlékét, de amit látunk, inkább hasonlít egy luxustermék végtelenített tévéreklámjára, mint a valóság akár csak leghalványabb tükörképére. Az angolok filmgyártása virágzik, megengedhet magának néha egy-egy ilyen fiaskót.

Amíg a vén kontinensen a Formula-1 versenyek tartják izgalomban a négykerekű cirkusz megszállottjait, a tengerentúlon az édestestvértől, az Indy Car viadaloktól jönnek lázba azok, akiket a benzingőz már végérvényesen megcsapott. Renny Harlin sportfilmje ennek az utóbbi versenysorozatnak az egyes állomásait követi nyomon, életképeket villantva fel a futamokra megszállottan készülődő versenyzők, a pályák körül pilótákra vadászó sportújságírók, a boxutcák környékén lebzselő széplányok világából, melynek hangulatát mindig a pontverseny aktuális állása határozza meg. A történet alapszituációja meglehetősen elkoptatott; az ifjú trónkövetelő (Kip Pardue) és a rutinos róka (Til Schweiger) párharca áll a középpontban, melybe a fiatal titán mentoraként az egykori világbajnok, Sylvester Stallone új csapattársként csöppen bele. A mozi élvezeti értékén azonban ő sem ront -- azok, akik kedvelik a gyors autók világát, élvezni fogják a hajtűkanyarokat, az üldözéses jeleneteket, és a kerékcseréket, akiket viszont mindez hidegen hagy, valószínűleg unni fogják a filmet. Pedig a mozinak a dokumentumértéke is figyelemreméltó, az arra fogékony néző a képeket nézve a sporttörténelem  egyes fejezeteire és szereplőire is könnyedén ráismerhet: a csapatfőnököt alakító Burt Reynoldsban a Williams team tolószékhez kötött Formula-1 vezetőjét üdvözölhetjük, az égő autóból versenytársát mentő, a futamot feladó, és ezzel világbajnoki címét kockáztató pilóta figurája sem ismeretlen a múltból, akárcsak a hebrencs ifjú típusa, aki életveszélyes előzéseivel a többi pilóta testi épségét kockáztatja.

Mióta az Animal Planet és a National Geographic szélesre tárta Flora és Faunus végtelen birodalmának kapuit, úgy érzem magam, mint a kis filatelista, aki születésnapjára öt kiló bélyeget kapott. Cápák kíméljenek! Elég volna persze a tévét kikapcsolni, de hát nemcsak a túlkínálat okozza csömöröm. A természetből sohasem lesz elegem, a természetfilmből annál hamarabb. La Fontaine felfuvalkodott békái, ravaszdi rókái, hiú hollói -- emberek, de emiatt egy percig sem érzünk csalódást, sőt; a szatellites ismeretterjesztés viszont tudományt ígér, ehelyett morált és ízlést kever a természetbe, alig álcázott erkölcsi furorral osztja fel a vadvilágot hasznos és kártékony, „imádnivaló” és undok állatokra. A helyzet legfeljebb annyiban bonyolódott, hogy -- meghallva az idők szavát – egyre többen fogják pártját a „született gyilkosoknak” is, a gnú végtére is szerencsétlen lúzer, a krokodil a király.
Néhány évvel ezelőtt egy francia bestiárium kontrázta meg a természetfilmezés bornírt sablonjait, persze antropomorf volt az is, de legalább nyíltan vállalta emberi szempontjait, humora volt. A Mikrokozmosz szikárabb párdarabja a költöző madarak vándorlását követi nyomon a jégsivatagtól a szavannáig, trópustól a pólusig. A képek látványosak, vadludak húznak testközelben, lilék piruetteznek a parti szélben, a ceremónia perfekt és nagyszabású. A képek a szó szoros értelmében magukért beszélnek, a narrátor alig-alig szól közbe (kár, hogy a méltóságteljes zene azért mégiscsak kommentál). A Vándormadaraknak talán ez a legnagyobb érdeme, végre láthatjuk, amit a természetfilmekben folyton agyonbeszélnek. Mintha a Euronews ez alkalommal a madárvilágból közvetítene képet szöveg nélkül: No comment. A tudós voyeur megszégyenül. A természet az emberiség lábjegyzete nélkül is tökéletes.