Londoni sár
Az angolok maguknál vannak
Bakács Tibor Settenkedő
Ha az angol filmben megjelenő helyszínekről beszélünk,
akkor a bennük élő társadalmi csoportokról is képet kapunk.
|
Amikor megnéztem először, huszonkét évesen Hanif Kureishi London megöl
engem című filmjét, arra gondoltam, a baljós cím ellenére jó lenne abban
a városban élni.
A paradoxonon túl tudom mondani szárazabban is. Az angol film megújulásának,
tizenöt-húszévenkénti felvirágzásának titka - a filmtörvényen túl - egy
esztétikai formához való vonzódásban kereshető. A valóság látása, önidentifikációja
arányos ahhoz a kisrealista formához, amiben a Free Cinema, később meg
Ken Loach vagy Guy Ritchie feltámasztotta magát. Ennél izgalmasabb a kérdés:
vajon miként látja az angol koszos film a maga külső, fizikai életterét?
Milyen is az a város, ahol a londoni tamilok, skótok, dél-afrikai raszták
és angolok keverednek össze a Piccadilly Circus-on?
Lám, lám, már a kérdésnél csalok, hisz alig emlékszem a kilencvenes
évek angol filmjeiben a Trafalgar Square-re, vagy a Piccadilly Circus-ra.
Mintha magyar filmes lennék, pár snitt a hazáról, Gellérthegy és Parlament,
autós svenk a Lánchídon, a végén kivilágítva a város. A furcsa az, hogy
az angol rendezők nem éreznek belső késztetést városuk turisztikai látványosságainak
bemutatására. Leginkább tévé-krimik átvezető snittje, de magára valamit
is adó rendező nem kér referenciákat a történelmi múltból.
Persze, nekünk is van mentségünk, a boldog Monarchiából leszakadva,
Trianonon keresztül összetöpörödve a helyben maradó magyarság bátran vállalhatja
az ilyenkor szokásos kisebbrendűségi érzést. Miatta most nem szomorkodnék,
de belátom, belezavart városfilmezésünk esztétikájába. Csak Jancsó-Grünwalsky
új Budapest képe, az irónia iróniája vetett véget annak a birodalmi ízléstelenségnek,
amit látképileg a gyöngyvásznon műveltünk. Valószínű, hogy egy londoni
polgár nem görcsöl ennyit, akkor is érzi, hogy ő a birodalom középpontjában
van, ha éppen egy külső kerületben élve nem bámul rá a lombok közül az
öreg Big Ben.
Szemmagasság
Az első és legfontosabb, tudjuk Teréz anyától, hogy meddig emeled fel
a tekinteted. Sok minden következik a kamera magasságából. A kisrealista
angol film nem bukik túl a városfalakon, azok alatt, embermagasságban,
ötvenmilliméteres objektívvel néz maga elé. Furcsa, de ez az alig felemelt
tekintet hozta vissza a köznapi embert a hősöktől fuldokló világba. Meglátta
azt, aki éppen kilép a kapun, óvodába viszi gyermekét, edzésre siet, vagy
a segélyét próbálja sikeresen elinni. A kamera felső szemhatára pont ott
húzódik, amit mi is magunk előtt látunk, ha óvodába vagy kocsmába sietünk.
Mindig dühbe jöttem, ha egy Ken Loach filmről az utcára léptem: miért angol
filmeken kell néznem a szomszédaimat? Mi miért nem látjuk ezt a kis-nagy
embert, akikkel amúgy is együtt élek a filmvásznon kívül?
A városfalak összenyomják azt a perspektívát, miről a filmes álmodni
próbál. Az angol filmben a perspektívák kényszerű hiánya a teret elenyészteti
az emberhez képest. Csak az ornamentika marad. Házfalak koszosan, fekete
vörösben, málló vakolatban, vagy a klinkertéglák feszes sorállása, katonás
tisztaságban. Két arcot nézek a vásznon, mögötte egy kapu, csengő, ablak
széle. Beszélek egy emberrel, s mögötte ugyanaz. Ablak, függöny, csengő.
A kép a tekintet aránya. Miért nem láttam soha magyar színészeket egy kapu,
ablak és csengő semmiségében tündökölni. A Ken Loach kisemberei életük
triviális helyszínein szentelődnek meg. Bármely hely, locus alkalmassá
tehető. Ezt ők tudják. Na ja, a Birodalom polgárainak könnyű.
A perspektíva és szemmagasság nem csak korlát, hanem végtelen szabadság.
Vegyünk egy ékes példát Ken Loach Carla dala című filmjéből. A történet
egy londoni buszosról szól, aki szerelmes lesz egy nicaraguai lányba. Az
utcán, a megszokott terek és színek semmiségében találkoznak. A sofőr elveszíti
állását, a lány meg befalcol. Úgy döntenek, megkeresnek valakit a háborútól
gyötört országban. A film második része egy minden eresztékében különböző
világban folytatódik, Dél-Amerikában, Nicaraguában. A kisrealista film
már egészen más regiszteren szól, áthatja a forradalmi pátosz és annak
iróniája. Mégsem kell változtatnia Loach-nak saját stílusán, a kamera látószögén,
továbbra is tartani tudja saját világának képi intenzitását, nem törik
kétfelé a film a különböző helyszínek ellenére sem. Vagyis, ha képes vagy
saját élettered hiteles ábrázolására, más terekben sem veszel el. Valaha
ilyen volt a magyar film. Szabó István Szerelmesfilmje egyszerre budapesti
és dél-francia. Azóta van útlevelünk, s mégis. Egy párizsi nőnek nem jut
eszébe az Eiffel-torony, csak egy budapestinek. A tér-képzés hitelessége
független, vagy ellentétes a térben lévő tárgyak hitelesítő jelétől. Különböző
dolgokról van szó. (Lám, miként keveredik össze bennünk az esztétikai igazság
történelmi zsákutcáinkkal. Nem tudom, van-e Európában, Angliát is ide értve,
ekkora és ily pompázatos Parlament, mint a magyar? A jel hamissága automatikusan
rögzül a filmszalagon.)
Szerencsejáték tévé
Filmszalagon? Igen, emulzióra rögzítettek, pedig semmit nem értünk
meg az egészből, ha elfeledkezünk a tévékről (BBC, Chanel 4), amelyek nélkül
nem indultak volna hódító útjukra sem a szuperprodukciók (Gandhi, Orlando,
IV. György), sem a kamara jellegű művészfilmek (London megöl engem, Az
én szép kis mosodám, Ikrek, Méregzsák, Síró játék, Trainspotting, Alul
semmi). 1990-ben David Aukin vette át a Channel 4 vezetését. Közel tíz
év alatt százötven filmet finanszírozott, köztük olyanokat, mint a Levél
Brezsnyevhez, A rét, Napok romjai. Ekkorra az angol film nem csak beleszólt
az Oscar-jelölésekbe, hanem megerősítette saját házi stílusát. (A stílus
szoros közelségben van az objektív gyújtótávolságával, a plánnal, s olyasmikkel,
amitől a kisrealizmus dokumentum értékűvé nemesedik. Az angol film már
nemcsak Greenewayt és Jarmant jelentette, hanem David Boyle-t vagy Guy
Ritchie-t. A Sekély sírhant vagy a Négy esküvő és egy temetés már kasszasikerként
könyvelhető el. Nincs mit csodálkozni ezen akkor, ha arra gondolunk, hogy
még a lottó bevételéből is jutott a nemzeti, tehát skót (!) film feltámasztására.
A brit film nagyságának egyik oka bizonyosan az áldozatvállalás, ami történelme
során már annyiszor megmentette. Ehhez képest mi magyarok csak szégyellhetjük
magunkat. A bizánci típusú filmezés feltámasztásában s annak jellegzetes
finanszírozásában látjuk a jövőt, emiatt nincs is semmilyen filmtörvényünk,
és a tévéink is csak szpáhi birtoktartáson belül foglalkoznak a fiatal
magyar filmmel. Pedig a televíziózás - amennyiben a köz szolgálata is tételeződik
profitjában - feltételezi befogadó közegét, a polgárt. Az angol polgár
saját házában él, dolgozik, neveli a gyerekeit, szerelmes vagy kiábrándult,
sört iszik vagy whisky-t… Szélesvásznú, nagytotálos produkciók helyett
egészen közel megy vizsgálata tárgyához, az emberhez. Heroizálja létfenntartásáért
vívott küzdelmét. Isten velük, mert az angoloknak megint sikerült az, ami
a franciáknak tulajdonképpen nem. Képtelenek voltak az amerikaiakat megállítani.
Az angolok meg büszkén bevonultak Hollywoodban, éppenséggel egy olyan film
díszleteivel, amely fantasy formájában a Moulin Rouge-t szimbolizálta.
A Montmartre-t! Gondolom, hogy a film tér-ábrázolása szoros összeköttetésben
áll az alkotó identifikációjával. Csak saját magam meghatározása után vagyok
képes a tér esztétikai határait kijelölni. Az angolok maguknál vannak.
Amikor az angol filmben megjelenő locusokról beszélünk, a benne élő
társadalmi csoportokról is képet kapunk. Kevert fajú és nacionáléjú közösségek
ezek. Múltjuk belevész a brit birodalom fölbomlásába. Multikulturális jelleget
és magatartást követnek, ezáltal sokkal inkább részei az európai trendnek,
s feledtetik a szigetországgal együtt járó specifikációkat.
|