El Nino
Aki szelet vet
Ágfalvi Attila
Nemcsak Amerika, a Bakony is lehet példázatos.
Sorsmodellek Coentől Klöpflerig.
|
Az utóbbi időkben mintha elharapózóban lennének a világ mozitermésében
a példázatok. Megjegyzendő persze, hogy a filmek, melyeket ezzel a sommás
kijelentéssel akarnék közös nevezőre hozni, korántsem a klasszikus értelemben
vett tantörténetekkel, tézisdrámákkal, és a hasonló, kiüresedett, a divatból
megérdemelten kikopott zsánerekkel tartanak rokonságot. Az újfajta példázatok
könnyedebbek, izgalmasra formáltak, nemegyszer ironikusak. A csoport egyik
szélén a Rohmer-féle, formailag minimalista, nemegyszer tévéjáték-szerű
(gyengébb kiadásában néha tévéjáték-mélységű), elegáns, vígjátéki elemeket
filozófiaiakkal keverő, úgymond „franciás” típus áll, már vagy negyven
éve. A másikon pedig a legeslegújabb Hollywood, a legeslegáptudétebb David
Fincherrel: a Játsz/mával, a Harcosok klubjával az élen, de a szívünknek
kedvesebb példák közül megemlítendő a Coen-fivérek, mondjuk A férfi, aki
ott sem volt című munkája is. Közös bennük, hogy az izgalmas cselekmény,
a stílusbravúrral felérő formai megvalósítás mellett-mögött egy nagyon
egyszerű, elemi erkölcsi dilemma jelenik meg, ami a főhősök egzisztenciájának
alapkérdéseit érinti, s melyekre azoknak kiélezett helyzetben kell választ
adniuk. Mivel a magyar filmen ez az értő kezeken nemessé váló filmtípus
eddig jószerivel hiányzott (a hasonlóképpen leírható filmek többségét politikai,
történelmi, társadalmi vagy más jellegű szimbólumok nehezítették el, emelték
más, többnyire nézők tömegei által megközelíthetetlen dimenzióba), így
igazán örvendetes, hogy az El Ninóval ennek a filmtípusnak egy könnyedén
filmezett, magyaros ízeket is tartalmazó képviselője készült el Klöpfler
Tibor munkája nyomán.
Kárló, a feleségével és kisded gyermekével egy nyolcadik kerületi szükséglakásban
éldegélő fényképész valahol a Bakonyban napfelkeltét fényképez valami samponreklám
céljára. Már itt, az expozíció során találkozunk a film egy különös ellentmondásával:
a hajnali természet látványa, a korai füvezés következményeként fellépő
rosszullét, eszméletvesztés, a saját egzisztenciájuk értelmében való megrendülés
kétséges színvonalú megjegyzésekre indítja a jelenet szereplőit (például:
„Émelyítő, hogy részt veszek a mocsokban, ami a világból piacot csinál”),
és ez bizony ebben a formában nem éppen eredeti, inkább kínos. Másfelől
azonban Klöpfler és Vecsernyés János operatőr képei, az Albinonitól kölcsönzött,
arcpirítóan hatásos Adagio, az egész képsor hangulata olyan filmes értékekkel
bír, hogy képes a feszengést elmulasztani, és a saját világába bevonni
a nézőt. Ez a kétfajta, nem kevés önellentmondást magában rejtő stíluselem,
a pátosztól fertőzött realizmus és a kicsi dolgokra, a közvetlen környezetre
és a Balaton-felvidék szépségére összpontosító, és így „megemelkedő” képi
világ a sztori további szakaszaiban is hol gyengíti, hol - gyakrabban --
erősíti egymást. A film akkor javul fel egyértelműen, amikor a kezdeti
kevercshez a finom (ön)irónia társul kötőanyagul: a fényképész a lerobbant
panzióban kádjában mossa magáról a korai kelés fáradtságát, amikor is a
szomszéd szobában folyó veszekedés végére egy falon áthulló, Kárló lába
közé a vízbe leérkező lövedék tesz pontot. Ez már szerencsére nem indítja
további magvas tanulságok levonására hősünket, hanem egy futó családi veszekedés,
majd könnyes kibékülés után a kis család hazafelé veszi útját. Még nem
is sejtik, hogy már elindult (Szabó Győző és Dóczy Péter kiváló alakításában)
egy kéttagú, botcsinálta, ám elszánt bankrabló-csapat. Hősünk éppen magyaros
alkut folytat a lepukkant kocsijában elakadásjelző háromszöget és egészségügyi
csomagot kereső, szintén eléggé magyaros és lepukkant rendőrökkel az őket
megillető megvesztegetés mértékéről, miközben a bankrablók célhoz érnek,
és pár tízmillió forinttal távoznak a közeli postahivatalból. Nóra, Kárló
felesége pikniket javasol a közeli románkori templomromnál, és le is telepednek
hármasban a kisdeddel. Amint az már sejthető, itt futnak össze a szálak
és a szereplők, a rablók éppen Kárlóék autóját akarják ellopni, hogy körözött
járművük helyett azon folytassák a menekülést, amikor a rendőrség (illetve
csak a páros egyik fele, miután másikukat Gryllus Dorka mint útszéli kurtizán
igen szemléletesen elcsábította egy körre) rajtuk üt. A dulakodás végeredményeként
egy leütött rendőr, két megkötözött bankrabló, a halálosan rémült házaspár,
a hol kedvesen mosolygó, hol csecsemősen durcás kisgyerek, az eltűnt kocsikulcs
és a több millió forintos zsákmány alkotta helyzet áll elő, valamint a
dilemma: mi legyen most?
Hogy Klöpfler Tibor sokkal több -- filmek sorával bizonyíthatóan --
nagyszerű operatőrnél, az ennél az erdei jelenetnél egyértelművé válik:
az eléggé valószerűtlen helyzeten biztos kézzel vezeti végig amúgy is remeklő
színészeit, megmutatva, hogy nem véletlenül nyert annak idején rendezői
díjat a 2000-es Filmszemlén. A néző, ha nem is könnyedén, de alapvetően
rossz érzések nélkül siklik el olyan apróságok felett, hogy hogyan tudja
a törékeny Tóth Ildikó többször is ártalmatlanná tenni az erőteljes felépítésű
gengsztereket, nem töpreng el különösebben azon sem, hogyhogy nem akad
a bekapcsolt rádiójú rendőrautó nyomára az amúgy méterekkel arrébb elhúzó
többi rendőr. A helyzet feszültsége ugyanis nem annyira realitásából ered,
és nem is a tisztán elméleti dilemmából, hanem a lendületes filmes megoldásokból,
így aztán végig szórakoztató tud lenni, nem emelkedik az elmélet légüres
magasságaiba -- ezért is bátorkodtam az írásom elején említett neves alkotók
példájával előhozakodni. További értéke a filmnek, hogy a helyzet ugyan
megoldódik, a szereplők további sorsa megnézhető a moziban, viszont az
erkölcsi alapdilemmára (ami nem kis részben éppen a
„megoldás” miatt áll elő) nincs megnyugtató válasz a filmben -- látszólag
mindenki jól jár, de a feszültség fennmarad, senki nem lehet biztos benne,
hogy megússza az eseményeket. A főhősnek az expozícióban elhangzó kifakadására
nincs megoldás, a pénz, s a vele járó jobb életkörülmények sem az.
Visszatérve a bevezetőben vázolt, napjaink példázat-ízű filmjeit csoportosító
gondolatmenethez, úgy gondolom, az El Nino minden látszat ellenére a Coen-filmekkel
hozható rokonságba. Természetesen költségvetés terén nem versenyezhet azokkal,
de realizmust iróniával és talányossággal keverő módszere, stílusa emlékeztet
rájuk. Ami kifogást emelhetek ezzel az eljárással szemben, az éppen ezeknek
a stíluselemeknek egymást gyakran kioltó hatásában van: ahogy Coenéknél
néha súlytalanná, meseszerűvé, máskor pedig inkább formai játékká egyszerűsíti
filmjeiket ez az eklektika, úgy az El Nino stíluskeveredése sem tűnik mindig
indokoltnak, végiggondoltnak; az akciók látványossága, a sztori fordulatossága
nem éri el a multiplex-ingerküszöböt (még akkor sem, ha a Valami Amerika
sztárjával próbálja eladhatóvá tenni az igen szerencsétlen reklám), az
elemelt, példázatos mondandót pedig gyakran lerontják a realistán rendezett,
valószerűnek látszani akaró részletek. Van azonban egy színész az egyenletesen
magas színvonalon teljesítő csapatban, aki minden stílusban képes úgy játszani,
hogy alakítása hiteles, árnyalt és egyéni, a szerepből csak rá és erre
a filmre jellemző egészet formál. A köztudatba talán úgy ment át, hogy
Tóth Ildikó annak idején a Jadviga párnája -- szerintem színpadias és gyorsan
romló -- szerepéért kapta a Szemle színészi díját, holott az El Ninóban
nyújtott alakításáért sokkal inkább megérdemelte.
Mindent egybevetve az El Nino képes megmutatni, hogy a mozivalóság
nem egyezik „a valósággal”, hanem annak gazdagabb mása, és ez alkotói mesterségbeli
tudását dicséri. A kisgyerek az eseményeket értelmezni még nem tudó tekintete
így némileg párhuzamba állítható a néző tekintetével, aki fizikailag szintén
passzív, érzelmileg azonban nagyon is aktív résztvevője a filmeknek, ha
a mozi illúziókeltő hatása megfelelően működik. A magyar filmek nem kényeztetnek
el bennünket ezzel az egyszerű, de fontos élménnyel, úgyhogy örüljünk,
hogy néha, mint az El Nino esetében, azért ez is megtörténik.
El Nino - magyar, 1999. Rendezte és írta: Klöpfler Tibor. Kép: Vecsernyés
János, Kiss Gergő. Zene: Melis László, Klöpfler Tibor. Jelmez: Kis Kovács
Anna. Vágó: Gönczi Zsuzsa, Koncz Gabriella. Producer: Hábermann Jenő, Sándor
Pál. Szereplők: László Zsolt (Kárló), Tóth Ildikó (Nóra), Szabó Győző (Feri),
Dóczy Péter (Lacu), Gryllus Dorka (Kurva). Gyártó: Film-Art kft.. Forgalmazó:
Budapest Film. 80 perc.
|