KAFF 2002
Pillangó, vonatsötét
Muhi Klára
Régi és új: a klasszikus örökség mellett nemzedéki
áttörés a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon.
|
Vajon végre helyet foglalhat-e a néző azon a kissé „megkecskésített”
Van Gogh széken, amelyet az alkotók és a fesztiválszervezők a hatodik Kecskeméti
Animációs Filmfesztivál logóján felkínáltak számára? Ez a szék ugyanis
sajnos jó tíz éve üres. A magyar animáció közönsége éppúgy elpárolgott,
miként a „natúrfilmeké” - szoros összefüggésben azzal, hogy hasonlóan radikális
bomlási-átépülési folyamatok játszódnak le a hazai mozgóképiparnak ezen
a terepén is. A hajdan nagyhírű Pannónia stúdió több, kisebb önálló műhelyre
esett szét. Jelentős alkotók - a homokanimációiról elhíresült Cakó Ferenc
vagy a kompjúteranimáció hazai úttörője, Tóth Pál - magányos harcosként
önmaguk producerei. A televíziós megrendelések drasztikusan lecsökkentek.
A tv special kategóriában idén csak az első filmes Táborita Ildikó Sicce
volt hazai produkció, Varga Csaba Don Quijote-ja vagy Szilágyi Varga Zoltán
Verne adaptációja (Utazás a Föld középpontja felé) külföldi pénzekből készült,
méghozzá jelentős művészi megalkuvásokkal. Az animáció hajdan egymást jótékonyan
kiegészítő két ága közül az egészestés gyerekfilmek családja elsorvadt;
ezen a téren Jankovics Marcell szuperprodukciójának, a Csodaszarvasnak
kell most minden nézői igényt kielégítenie. A rövidebb lélegzetű, egyedi
művészi megnyilatkozásokra - amelyek még mindig számtalan díjat érdemelnek
ki a világban, s a fesztivál is közel félszázat mutatott be idén ebben
a kategóriában - a sokasodó csatornák még mindig nem kíváncsiak. Jellemző,
hogy egyedül a Duna Televízió ajánlott fel díjat, jelezvén, hogy érdeklődik
az animáció hazai sorsa iránt.
Valójában tehát nem a szék üres, hanem az a felület elérhetetlen animációs
rendezőink számára, amely előtt a zsöllyék meg tévénéző alkalmatosságok
sorakoznak. Noha miközben a magyar animáció egyre komolyabb forráshiánnyal
küzd, tán sosem tolongott ennyi alkotó a pályán. Összetorlódott mára legalább
három nemzedék: a még mindig aktív nagy nevek (Jankovics Marcell, Szoboszlay
Péter, Reisenbüchler Sándor, Macskássy Kati), a világszínvonalon dolgozó
középnemzedék (Cakó, Varga, Ternovszky Béla), s egy igen tehetséges pályakezdő
korosztály (Péterffy Zsófia, M. Tóth Géza, Pál Balázs, Bánóczky Tibor,
Kollár László, Kispál Éva, Lévai Dóra). Ezért aztán a háromévente megrendezett
KAFF, akár a Magyar Filmszemle - melyről, hogy záruljon a kör, az animáció
érthetetlen okokból száműzetett -, óhatatlanul többet vállal, mint rendes
körülmények között egy fesztivál. Mint szinte egyetlen fóruma, bemutatkozási
lehetősége az animációs alkotóknak, minden bizonnyal a túlélésben is segít,
felfényezi kissé a külföldi bérmunkákban megkopott szakma önbecsülését.
A kecskeméti Miklós Árpád Pillangó című haiku tömörségű filmjével elmondva
a KAFF-ot: röpül a sem nem csúnya, sem nem szép pillangó a magyar sem nem
csúnya, sem nem szép tájban… Belibben egy sötét vonatszerelvénybe, ahol
a fáradt arcok felragyognak egy pillanatra, majd huss ki, tovább, a vakító
semmibe.
A KAFF egyébként - ha már szóba jött az összehasonlítás - sokkal nyitottabb,
szervezettebb, jobb szellemű fesztivál, mint a nagy múltú Magyar Filmszemle.
Mindenekelőtt tudatosan kerüli a válságban lévő műfajokra leselkedő veszélyt,
a belterjességet. A zsűribe a szervezők idén is meghívtak a világból néhány
élvonalbeli animátort - az észt Priit Pärnt, a japán Takashi Namikit, a
fekete humorú angol Phil Mulloy-t -, akik természetesen hozták filmjeiket
is. Volt izgalmas animációtörténeti blokk. Az ismert filmtörténész, Giannalberto
Bendazzi tolmácsolásában láthattuk Alexandre Alexeďeff és Claire Parker
híres peanscreen-jeit, tűanimációval készült fekete-fehér avantgárd munkáit
(Egy éj a kopár hegyen, Az orr, Egy kiállítás képei). A tűanimált kép,
amely - megkockáztathatjuk - a film és a televíziókép elvének sajátos ötvözete,
egy megvilágított, speciális fémrácson készül, amelyet mintegy egymillió
tű szúr át, s a képi formákat és tónusokat a tűárnyékok váltakozó méretei
nyomán keletkező árnyék rajzolja meg. Alexeďeff és Parker életműve sokat
elárult az animátorok sajátos heroizmusáról, valamint arról a termékeny
művészi kalodáról, amelybe egy-egy animátor a választott technika által
olykor bezárja önmagát.
Elküldte válogatott anyagát Kecskemétre az animáció Cannes-jának számító
Annecy fesztivál, valamint az utóbbi években több Oscart nyert brit Aardman
stúdió is. E mustrákból kiderült, a friss trend kicsit más, mint amit a
magyar alkotók meghatározó mesterei - Cakó, Varga, Jankovics, Richly Zsolt,
Orosz István, M. Tóth Éva - képviselnek. Az animáció az Aardmanból érkezők
vagy az anncey-i díjazottak számára nem megmozduló festmény, nem formák,
vonalak, színek virtuóz metamorfózisának eksztázisa, nem archetípusok -
olykor sajnos közhelyek - művészinek szánt újragondolása. Ennél valami
nyersebb, valóság-, illetve nézőközelibb és sokkal radikálisabb. (Bódy
Gábornak az animációval rokon videoart műfajra használt kifejezését kölcsönvéve:
jeltudatosabb.) Ahol szinte sosem hiányzik a narráció, de annak egy fokozhatatlanul
sűrű változata. És sosem hiányzik a humor sem - az animáció sója -, de
abból szinte mindig a szorongató, akasztófa típusú. Ahol legalább olyan
fontos a figurák pontos karakterrajza, mint a kép attraktivitása. S ahol
- a játékfilmtermés jelenkori élvonalához hasonlóan - a mű szinte mindig
a világ teljes elhülyülésével szembesít.
A fiatalok közül néhányan, akik már a Cartoon Networkön, s nem a tévémacin
nőttek fel, kétségtelenül ezt a nyelvet beszélik. Így a kommersz képregények
horrorhatásait próbálgató első filmes Mechner Mona (A hős lány) a sokféle
technikával kísérletező, abszurd szellemű Kollár László (Stop Gap Dog,
Neo Persuader) vagy a bakugrásos dramaturgiát kedvelő (lásd: Hilda története),
antiintellektuális Igor Lazin, akinek Kis tehén című rövidke kultdarabját
- amelyre időközben a Pepsi sziget is lecsapott - néhányan szívesen kiseprűzték
volna a versenyprogramból.
Lazin Kis tehene, akivel országszerte százezrek dudorásszák blőd láblógató
dalocskáját, kétségkívül ma az egyik szélső pont a magyar animáció palettáján.
A másik talán M. Tóth Éva sodró erejű, Escher önmagukba csavarodó dimenziócsapdáit
idéző fekete-fehér látomása, a Jelenések. A köztes terepen pedig kettő-öt
percekbe szorítva sok-sok szín, technikai kísérlet - a díjazottak munkáit
latolva - üdítő gazdagság: Kokoshka ecsetkezelésére emlékeztető tüzes,
expresszív festményanimáció kocsma Jenny történetére, Sáry László hangszerelésében
(Péterffy Zsófia: A kalózok szeretője); kompjúteranimált tüzijáték A szentjánosbogarak
nemi életéről (Tóth Pál); pikáns bábepizódok a Paraszt Dekameronból (Macskássy
Kati); kisváros nosztalgia, kedves, rajzos Amarcord (Gyulai Líviusz); mikuláspiros,
rövidre zárt, nagyon szellemes csatornalogók a Z+ tévének (M. Tóth Géza
Mikulás sorozata); a míves Magyar népmese sorozat legfrissebb folytatása
(Horváth Mária-Nagy Lajos: Aranyszőrű bárány); animált pasztellképekből
és irodalmi értékű hangjátékból ötvözött bizarr leépülés-történet (Bánóczki
Tibor: Holtágban).
A közönség ugyan mindebből mit sem érzékel (ötöd magammal néztem a
díjazott filmeket a felújított Urániában), a magyar animátorok mégis lassan
átviszik a „túlsó partra” a klasszikus hazai rajzfilmörökség legjavát.
Az utolsó KAFF óta látványosan megizmosodott fiatalokat pedig - az idei
fesztivál az ő áttörésüket hozta - remélhetőleg megmenti a készülő filmtörvény,
s a feladatára végre rátaláló közszolgálati televízió. Nincs tehát baj,
a magyar animáció nagyon is él.
Azaz hogy… Reisenbüchler Sándor, a magyar animáció negyven éve tán
legprogresszívebb tehetsége - az Isten veled, kis sziget, az Ecotopia,
a Boldog világvége című filmek alkotója - a Kaffon jelentette be, hogy
elfáradt, nem csinál több filmet. A fény pillanata című montázsszimfóniáját
- amelynek kíméletlen civilizációkritikája tán nem oly átütő, mint korábban,
de misztikus feloldása gyönyörű - búcsúnak szánta. Azt üzeni: a kapitalizmustól
sincs elragadtatva. A filmkészítésnek pedig csak egyetlen célja lehet:
forgatás közben megbeszélni a világot.
|