Caven, Fassbinder
A férj és a filmrendező, az énekesnő és a halott Forgách András
Egy szép napon Jean Jaques Schuhl francia író, a mélabús lézengő, ez
a feltűnően ritkán publikáló író, ez a kötekedő és túlérzékeny “hugenotta
zsidó” - ezek saját szavai önmagára, mi több, művében “Charles” álnéven
lépteti fel saját magát, sőt szívesen mutatkozik be ezen a néven ismeretleneknek
- ölébe pottyan egy lehetséges könyv tragikusan tömör szüzséje, amelynek
hőse a saját felesége: Ingrid Caven. Ugyanis a meggyilkolt vagy öngyilkos,
vagy egyszerűen túladagolásban harmincnyolc éves korára halott zseni, parvenü
és német filmrendező R. W. Fassbinder, az ágya mellett talált cetlin, egy
makulátlanul legépelt forgatókönyvoldal kávéfoltos hátlapján, tizennyolc
pontban - a következő filmjének terve lett volna ez? - összefoglalta felesége,
a híres énekesnő és színésznő, Ingrid Caven élettörténetét. Ehhez tudnunk
kell, hogy Caven Schuhl előtt Fassbinder első felesége volt (“örökké a
feleségem maradsz” - mondta neki a nagy csábító, miközben arab fiúkat hajkurászott
a szaunákban), és emlékezhetünk rá, hogy Udo Kier közvetítésével Bódy Gábor
Nárcisz és Psychéjében is elvállalt egy szerepet: énekelt az Uránia mozi
emeletén berendezett szecessziós kávéházban; ott voltam a forgatáson, de
fogalmam sem volt róla, ki ez az érdekes hangú, nyílt arcú, kedves pillantású
nő. A haldokló Fassbinder, az életrajz titokzatos tényeinek feljegyzésén
túl meghosszabbítja az eseményeket Caven (kéjesen?) elképzelt bukásáig
és haláláig - és aztán szívrohamban, saját hányadékában fuldokolva meghal.
Schuhl Ingrid Caven című könyvében leírja még, hogy Caven Párizsból Fassbinder
legutolsó éjszakáján is telefonált neki, rossz előérzetektől gyötörve,
és egy titokzatos “Wolfy” nevű úr vette föl a kagylót, aki azt közölte
vele, hogy “Fassbinder úr jelenleg nem tartózkodik itthon”. Pedig akkor
már haldokolnia kellett a szomszéd szobában. (Mintha a Veronika Voss egy
jelenetét látnánk.) Micsoda téma ez a szellemi végrendelet, ez a kávéfoltos
papírlap egy írónak, aki kávéházakban, jachtokon és utóbb a felesége koncertjein
tölti az életét (vagy focimeccset néz: egészen kiváló leírásokat olvashatni
focistákról a könyvében): az az élete, hogy a feleségét kísérgeti a világ
különböző nagyvárosaiba, és magas szinten űzi - a francia hagyományoknak
megfelelően - az anekdotát az aperçuvel, a durva tényeket a filozofikusan
szellemes megfigyelésekkel összekapcsoló, és sokak számára az irodalom
csúcsát jelentő műfajt. (Hommage ? Montaigne, Pascal, Rochefoucauld és
valamennyi utóduk a bonmot-k harcmezején.) Schuhlnak szerencséje volt:
írt egy jó könyvet arról az emberről, akit, úgy tűnik, a legjobban ismer
(de arról is, hogy mit jelent énekelni, hogy mi az emberi hang, hogy mi
a dal, és hogy miként hat hallgatójára), és megkapta érte - azt hiszem,
megérdemelten - a Goncourt-díjat. A könyv egyik kulcsmondata természetesen
Fassbindertől származik, és a következőképpen hangzik: “Minden érzelmet
moziban tanultam”, és kulcsjelenete az a temetési szertartás, a szerény
és ódon kápolna közepén egy üres koporsóval, a gyászruhába öltözött özvegyi
női karral (Fassbinder egymást féltékenyen gyűlölő színésznői és őt lenéző
anyja), akik, annak tudatában is, hogy a koporsó üres, a fotósok és újságírók
hadára való tekintettel szivettépően zokognak: eközben a hullát éppen másodjára
nyitják fel egy nem túl távoli boncasztalon, hogy a halál gyanús körülményeit
mégiscsak tisztázni tudják (eredménytelenül). Igen, Fassbindernek sikerült
a következő bűvészmutatvány: úgy volt ott, hogy nem volt ott: a háború
utáni német filmművészet legjelentősebb filmjeit, kihagyhatatlan filmsorozatát
készítette el, hatalmas életművet hozott létre, anélkül, hogy egy pillanatra
is az establishment részévé vált volna, olyan, minimum szabálytalan hősökkel,
akikről sok jó nem mondható el, inkább csak rossz, vagy pedig a környezetük
látja javíthatatlanul rossznak és kiközösíteni valónak őket. Olyan filmeket,
amelyek egyszerre voltak agyonreflektáltak, azaz magából a filmművészetből
desztillált, szinte csak filmidézetekből álló készítmények, mégis tele
valamilyen utolérhetetlen spontaneitással és életszerűséggel, új arcokkal,
új gesztusokkal, mondhatni spontán filmömlések voltak, amelyek, miközben
egyszerre adták nagyon teátrális és mégis első blikkre túlzóan szimplifikáló
tükrét a kor, a ’60-as, ’70-es és a korai ’80-as évek Németországának,
hideg és könyörtelen filmek, senkire és semmire tekintettel nem levő filmek,
melyek a legautentikusabb dokumentumaivá váltak éppen ennek a rendező által
gyűlölt Németországnak, telve profétikus igazságokkal, amint az Thomas
Elsaesser fantasztikusan dokumentált könyvéből is kiderül, amelynél jobbat
Fassbinderről nézetem szerint sokáig nem fognak tudni írni. Ez a nagy akríbiával,
részletgazdag alapossággal megírt, kissé terjedelmes könyv, úgy vélem,
hosszú ideig kulcskönyve lesz a Fassbinder-kutatóknak.
|
|
http://www.filmvilag.hu
|