A ház emlékei
A dilettáns végzet
Ágfalvi Attila
Betegség, halál, öngyilkosság. Zsigmond Dezső
filmjének hőse egy hetedíziglen szenvedésre ítélt család.
|
Annyi mindenről lehetne írni ezzel a filmmel kapcsolatban. Lehetne írni
elsősorban a színészi alakításokról: némi színpadias manírral eljátszott
szerepekről, amelyek azonban az ihletett pillanatokban akár megrendítők
is lehetnének. Lehetne írni két, kortárs magyar filmen ritkán látható arcról:
Nagy Anna és Rajhona Ádám beszéd nélkül is annyi mindent kifejező arcáról.
Lehetne írni Nagy Mari a leghiteltelenebb körülmények között is hitelesen
hangzó bársonyos hangsúlyairól. Lehetne írni a kisvárosi család hatvan
évét felölelő történetről, amely azzal a nappal kezdődik, amikor az apa
felgyújtja a családi koporsóüzemet, és megszökik egy vörös hajú nővel;
és azzal ér véget, hogy Valikát, a hat gyerek közül az utolsó előttiként
életben maradottat kikísérik a temetőbe. Lehetne írni arról, hogy ennek
a roppant szomorú filmnek humora is van: példa rá az a jelenet, amikor
a Valikának haláláig udvarolgató, de érzelmeit kimondani soha nem tudó
Guszti egy esős éjszaka, pizsamájára esőköpenyt terítve éppen megint „csak
úgy arra jár”, hogy vénségükre, a viharra való hivatkozással, immár Bandival,
Valika szigorú bátyjával is dacolva végre egy ágyban aludhasson a vénlány
és a vénlegény. Lehetne írni a forgatókönyvről, ami egy sokszor látott,
s ezért bizony meglehetősen elcsépelt alapséma („a családi fénykép megelevenedése”)
köré érdekes idő- és asszociációs játékkal, a színpadias jelenetek ellenére,
szolidan filmszerű közeget teremt.
Sajnos azonban teljesen felesleges lenne hosszabban írni mindezekről.
Filmkritikát ugyanis csak filmről lehet írni, márpedig A ház emlékei nem
film. Az utóbbi években ugyan igyekeznek minket hozzászoktatni ahhoz, hogy
bármilyen technikai megoldást mozinak lehet nevezni, ami vetített mozgó
képeket produkál, és kettőnél több ember nézi egyszerre, de a magam részéről
nem akarok filmnek nevezni egy videóra jól-rosszul rögzített, csapnivalóan
és technikailag hihetetlenül alacsony színvonalon utószinkronizált, gyermetegen
dilettáns módon zörejesített, egyes részeiben nézhetetlenül sötét, más
részeken ritmustalanul, értelmileg is zavaróan megvágott, tévéfilmnek is
gyönge valamit. Szinte hihetetlen, hogy használható írott nyersanyagból,
sok, önmagában jó, egyes pillanatokban kiváló színészi játékból ne szülessen
semmi, de ez mégis ez az eset. Igen, a műalkotás, de még az élvezetes szórakoztatóipari
termék is, a hazug és ellenszenves kifejezés ellenére nem „keletkezik”,
netán „születik”, hanem csinálják, és jó esetben az egyes erőfeszítések
összegződéséből valami meghatározhatatlan többlet, más minőség lesz a végeredmény.
Ennek azonban előfeltétele, hogy a szakmai minimumot minden közreműködő
teljesítse a maga területén. Ha annyira alacsony egy költségvetés, hogy
még ez is veszélyben forog, akkor vagy másképpen kell filmet csinálni,
vagy nem kell filmet csinálni. Tiszteletreméltó, ha valaki a filmkészítés
feltétlen szükségességében hisz, de ez a tisztelet szertefoszlik, ha ezen
a hiten kívül semmi mást nem képes a végeredmény közölni. Ha pedig a rendező
a témája iránt érez elkötelezettséget, akkor képesnek kell lennie azt megítélni,
hogy az adott körülmények és a választott forma nem alkalmas ezt a tartalmat
közvetíteni. Amikor valaki erre nem képes, akkor kiírja a művét a filmművészet,
filmipar vagy egyszerűen a mozgókép fogalma által jelölt emberi alkotások
sorából.
Külön tragédia, hogy az alkotók szemmel láthatóan igyekeztek filmszerűnek
gondolt ötletekkel feledtetni a szegényes technikai adottságokat: tűzcsóvával
zsonglőrködő artistát léptetnek fel az álomjelenetekben, az egyetlen helyszín
multifunkcionális hasznosításaként kórház lesz a nappaliból, és még sorolhatnám.
Ezek a kínos jelenetek azonban csak még inkább megmutatják a szomorú valóságot:
A ház emlékei nem az alacsony költségvetés, a szegényes feltételek miatt
nem lett film, hanem az elhibázott formaválasztás és a kidolgozás alacsony
színvonala miatt. Sovány vigasz (sőt, dehogyis az), hogy őszintén mondhatom:
kár érte.
A ház emlékei (Hetedíziglen) - magyar, 2001. Rendezte: Zsigmond Dezső.
Írta: Dörner József, Pozsgai Zsolt, Zsigmond Dezső. Kép: Mohi Sándor. Vágó:
Koncz Gabriella. Díszlet és jelmez: Horváth Éva Mónika. Hang: Miklós Miklós.
Producer: Gojdár László. Szereplők: Nagy Mari (Valika), Nagy Anna (Édesanya),
Rajhona Ádám (Guszti), Nagykálózy Eszter (Eszter), Söptei Andrea (Sárika).
Gyártó és forgalmazó: Go Film Kft. Támogató: ORTT, tv2, Duna TV. 87 perc.
|