Beszélgetés Radnóti Sándor esztétával és Kardos Sándorral, A Növekvõ Város rendezõ-operatõrével.

Az elmúlt években egyre több áldokumentum filmmel találkozhattunk. Az itthon láthatók közül az elsõ ilyen „becsapós” alkotás az Olajfalók volt. Bizonyára sokan emlékeznek az országos szenzációra. Egy lepusztult cseh bányavidéken új állatfajt fedeztek fel: a Pacurofagus oxitoxicus – magyarul olajfaló – olajtócsákban él és ipari szénhidrogénekkel táplálkozik. Ezután Az igazi Mao címû film következett, amelybõl megtudhattuk, hogy Mao és Hruscsov valójában kétes múltú gengszterek voltak. A 2001-es szolnoki Tudományos Filmszemlén pedig már külön kategóriát töltöttek meg az ironikus, „hiszem is-nem is” filmek, többek között Hitchcock titokzatos német szerelmérõl, illetve a hazai mûvek: A Wapra-jelentés vagy A Növekvõ Város egy archeológiai felfedezésrõl, amely õsi várost mutat be tárgyaival, mítoszaival, rítusaival.
Mi az oka az áldokumentumfilmek divatjának? Szeretünk önmagunkon nevetni, szívesen hagyjuk magunkat megtéveszteni, esetleg azon szórakozunk, milyen átlátszó módon próbálnak becsapni minket? Vagy afféle posztmodern jelenségrõl van szó, korunk ironikus önreflexiójáról?
n
– Ön szerint miért szeretjük megfricskázni magunkat a valóság és fikció tükörjátékaival? A rendezõ olykor figyelmeztet, de gyakran komolyra fordul a tréfa. Bizonyítékok, tanúk, régi filmfelvételek hitelesítik…
Radnóti Sándor: Nagyon bizonytalanná vált a közvetlen tapasztalati valóság, a szemhatár olyan széles lett, hogy nemigen látjuk a képzeletbeli és a tapasztalati valóság különbségét. Legalábbis a határok a széleken elmosódottak. Ezek a modernitás újdonságai – tegyük hozzá: 100 éves újdonságai –, amire a mûvészet reflektált. Amíg kiszámítható volt a tapasztalati világ, addig a mûvészet mondhatta, amit Arany mondott a Vojtina ars poeticajában: „költõ hazudj, csak rajt ne fogjanak”. Miközben megpróbált úgy hazudni, hogy rajt’ ne fogják, mindenki tudta, hogy van egy világ, a mûvészet világa, amelyben nem igaz dolgok történnek, hanem a képzelet dolgai játszódnak. Ezek persze kapcsolódnak a realitáshoz, de csak a gyerekek vagy a nagyon primitív emberek engedhetik meg maguknak, hogy összetévesszék a realitást a fiktívvel. Ahogyan a Szentivánéji álomban az egyik mesterember megnyugtatja az úri közönséget, hogy õ ugyan oroszlánt játszik, de ez nem egy valódi, bõsz oroszlán, hanem õ, a mesterember. Ezek a gondosan kialakított, kitapintható viszonyok mûvészet és valóság között nagyon bizonytalanná váltak. A XX. század elejének mûvészi forradalmai úgy is leírhatóak, mint kísérletek: meddig mehetünk el az erõs tapasztalati valóság mûvészetbe való bevitelével, megjelenésével.
– Régen vége a „hiszem, ha látom” igazságának, a digitális világban mindannyian becsaphatóak vagyunk, mindezt azonban öniróniával tárják elénk.
Radnóti: Két irány van: az egyik, hogy megpróbálok valamit minél valóságosabbá tenni, és becsapni a szemet. Már a XV. században volt egy ilyen festészeti irányzat, a „trompe d’oeil”, de már azelõtt is elfogadott nézet volt, hogy az a nagy mûvész, aki úgy fest egy legyet a képre, hogy a nézõ megpróbálja elhessegetni onnan. Ez a valaha szélsõséges nézet bevonult a mûvészet középpontjába, s erõteljessé vált a mûvészet és a realitás összemosása. A másik irány ebbõl következik, mert ennek hatására sokkal több minden válik fiktívvé.
– Ezekben a filmekben azonban mindig kapunk egy kis segítséget, apró utalást arra, hogy azért ez nem igazi légy. Nyílik egy kis rés, amelyen át rákukucskálhatunk az igazságra.
Radnóti: A Zeligben, amikor Woody Allen hirtelen odakerül az ágáló Hitler mellé, a nézõ pontosan érzi, hogy összekavarodott a fikció világa és a dokumentumfilm világa, s miközben bámulja a képeket, pontosan tudja, hogy ez nem igaz. Ma még simábbak az átmenetek, tökéletesebbek a beillesztések és ebbõl következik, hogy megjelenik a fiktivitás érzése, s a dokumentumfilmben sem érezzük, hogy a lefényképezett valóságot kapjuk. Ugyanis létezik egyfajta lelki ökonómiája a mûvészeti befogadásnak, ami nem engedi meg a teljes becsapásunkat, ezért jóval nagyobb mértékben tekintjük fiktívnek, amit látunk.
– Említette Hitlert és a Zeliget. Ezen a téren a legkomolyabb veszélyt a történelemhamisítás jelenti. Embereket kiretusálhatnak, vagy éppen beilleszthetnek különbözõ korokba, helyzetekbe. Ez már a hitelesség kérdése, gondoljunk csak Az igazi Maóra… Ráadásul a riportázsok sem hihetõek, az infotaitement sok trükköt követel.
Radnóti: Mi következik abból, ha egyre többször tapasztaljuk: a dokumentum nem dokumentum, mert fokozatosan kiretusálható az egész központi bizottság egy képrõl? Egyrészt nem fogunk hinni a történelmi dokumentum képeknek, másrészt elindul egy ellenmozgás. Mégpedig az, amirõl Baudrillard is beszél, hogy az emberek a valóságot is elkezdik a fikciók és illúziók szintjén élni. Bizonyos helyzetekbe kerülve azt hiszik, egy filmben vannak, és aszerint cselekszenek.
– Ezekben az áldokumentumfilmekben sejtek egy üzenetet is: pontosan tudjuk, hogy mindenki mindenkit manipulál, átlátunk rajtatok, ismerjük a trükköket. A manipulációval szembeni vicces ellenállásnak vélem…
Radnóti: Gyakran valóban ez a funkciójuk. A hamisítástörténet nagy része is arról szól, hogy késõbb majd leleplezem a dolgot, de bebizonyítom, hogy milyen ostobák a szakértõk, milyen hiszékenyek az emberek. De nagyon tanulékonyak vagyunk, az új tapasztalatok, így a hamisítás tapasztalatai is beépülnek. Ma már nem tudom elképzelni, hogy bárki bedõlne mondjuk Az igazi Maónak… Hozzászoktunk az ilyen jellegû filmekhez, már az elején gyanakszunk. Ez az az ökonómia, amirõl beszéltem, s amit bíztatónak tartok.
– Van ellenben egy olyan filmtípus, amiben nem tudunk eligazodni, mert Maóról lehet tudomásunk, de a kémia vagy a csillagászat témáiban korántsem vagyunk otthonosak. Ezek a filmek mintha a nagybetûs Tudomány orrát fricskáznák meg: félre a nagyképûséggel és csalhatatlansággal. De tény, hogy egy laikus bármit elhihet.
Radnóti: Igaz, de a tudomány világában a komoly hamisítások ugyanúgy elõfordulnak, mint a tréfák. Emlékszem, amikor egy majomállkapcsot összekapcsoltak egy emberi koponyával, így találva meg az emberré válás folyamatából hiányzó láncszemet. De több ilyen eset létezik. Meg kell tudnunk különböztetni az ugratásokat és a komoly hamisítások világát.
– Ma már egy hírt sem kötelezõ elhinni, sokféle ellenõrzési lehetõségünk van, az Internettõl kezdve a különbözõ hírforrásokig, de ha egy képet nézek, s csak a szememre hagyatkozhatom, akkor azt mindenképpen „elhiszem”.
Radnóti: Még mindig nagy ereje van a lefényképezett valóságnak. Médiatörténeti tanulsággal szolgált, amikor a marosvásárhelyi lázadásnál többször mutattak egy képet a magyar televízióban: táblával vertek egy zöld pulóveres embert. A látvány azt sugallta, hogy a románok verik a magyarokat. Egyszer, amikor véletlenül egészen közel ültem a televízióhoz, hirtelen észrevettem, hogy a faeszközökön, amelyekkel verték a földön fekvõ embert, magyar feliratok voltak. Szívdobogás fogott el: hiszen itt minden fordítva van, magyarok vernek egy románt. Szóval, még mindig várjuk a televízióból az igazi képeket, látni akarjuk a drámai pillanatokat. Ugyanakkor ezek a drámai pillanatok hamisíthatóak, megkérdõjelezhetõek. Így egyrészt szomjazzuk a valóság képeit, másrészt elkezdünk gyanakodni a valóság képeire.

A Növekvõ Város
Gellér B. István grafikus jó húsz éve kitalált egy elpusztult, ókori várost, amelyet egy szintén fiktív régésszel, Samuel J. Robinnal, a késõbbi Sir Samuel of Hampsteaddal ásatott ki. A képzeletbeli, ám valóságosnak ábrázolt professzor segítõtársa a különös nevû Sajátovics-Sayatovich régész-etnológus kutató, mindketten a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia szülöttei. 
A Növekvõ Városról és lakóiról lassanként mindent megtudhatunk: megismerjük titokzatos tárgyaikat, szakrális eszközeiket, bronzból és kerámiából készült kézmûves tárgyaikat. A téma, mint maga a város, egyre növekszik: a leleteket 1998-ban kiállításon láthatta a közönség a Kiscelli Múzeumban, ezután egy film és egy kötet is született. A feltárást bemutató filmben megismerjük a szereplõk életrajzát, század eleji fényképek és filmtöredékek kerülnek elõ. 
A szimulált régészet nem egyedülálló, formai elõzménye a francia Poirien házaspár munkássága. Õk valóságos régészeti objektumokat fiktív feltárások eredményeként mutattak be. A jelenségkört – ahogyan Rózsa Gyula 1998-ban a Mozgó Világban utalt rá – a hetvenes évek szakirodalma az individuális mitológiák címszóval illeti. A mûkritikus egyébként a kiállítás apropóján írt a poliszról, amelynek tárgyi világát önmagában, a mítosz nélkül is figyelemreméltónak tartja, „mintha a múlt század praktikus ipari edényeinek a komolyságát és a mínoszi vagyis Kolumbusz elõtti civilizációk félig-értett tárgyainak a titokzatosságát zárnák magukban mélyen, harmonikusan. Egyszerre tartályok és urnák…" 
n
– „Most Önökön a sor: fejtsék meg Önök a rejtvényt, minden igaz és fontos mû rejtélyét – ami itt is el van rejtve…” – írta Hegyi Lóránd Gellért B. István könyvének elõszavában. Mi vonzotta ebben a feladatban?
Kardos Sándor: Mióta filmes vagyok, azóta izgat, ha valamilyen álarc mögé bújhatok. A Növekvõ Város is alapkérdésekkel foglalkozik, hogy mennyiben tud a múlt igaz dolgokról beszélni, hogy mennyiben csapjuk be magunkat eszmékkel. Minderrõl egy fel nem fedezett, múltbéli világon keresztül beszélünk.
– Ön szerint ez a mûfaj miért lett ilyen népszerû?
Kardos: Talán azért, mert az áldokumentumfilmek az emberek tudatalatti félelmeirõl szólnak. Mint ahogy a sok horror és a rengeteg krimi is… Egyre nyomasztóbb tényezõk felismerésre rejtõzik a háttérben. Ha egy országban sok a Szabadság tér, utca, híd, akkor ott valami baj van a szabadsággal. Ha rengeteg olyan film van, ahol gyõz az igazság, ott az a baj, hogy az igazság gyakran nem kerül felszínre. Ösztönös félelem munkál ezek mögött a filmek mögött.
– A Növekvõ Várost nem érzem ilyen félelemmel telinek…
Kardos: Nem akartam senkit becsapni, már az elsõ percben valamelyest elárulom, hogy itt egy játékról van szó. Ha valakinek csöpp esze van, két perc után rájön, hogy játék az egész. Dolgoztam igazi ásatáson is, ott valahogy másképpen mozog a kamera. Itt minden a véletlenen múlt. Már ami a forgatást illeti, mert Gellér B. István (Brúnó) mindent pontosan kidolgozott, de például a filmben az öreg francia régészprofesszor valójában egy öregasszony, Brúnó nagynénje, aki véletlenül ott nyaralt. Beöltöztettük férfinak. Vagy van egy japán szakértõ a filmben: a pécsváradi szoborparkban járt egy japán államtitkár, odaállítottuk a sziklafal elé, hogy beszéljen bármirõl japánul, csak nagyon hevesen. Utólag kiderült, hogy az édesanyja fõztjérõl mondott valamit…
– Tehát valódi tudományos filmet is forgatott. Mit lehet parodizálni a klasszikus ismeretterjesztõ filmeken?
Kardos: Ahogyan a riportalanyok orra alá dugják a mikrofont…, a résztvevõk mindent marhára komolyan vesznek. De az is nagyon mulatságos, amikor az Útinform munkatársa halálosan komolyan mondja el, hol lesz dugó. Az emberek általában a hülyeségeket veszik komolyan, a komoly dolgokat meg hülyeségnek vélik. Egy idõben, amikor nem jutottam játékfilmhez, rengeteg képzõmûvészeti filmet csináltam. A maketteket éppen úgy fogtam föl, mint egy teljesen komoly képzõmûvészeti filmet. Nagy kedvem volt ehhez a munkához, szerettem volna sorozatot csinálni belõle, Brúnó fiókja tele van ötletekkel. Van például egy francia ember, aki nem létezõ állatokat gyûjt: komplett dokumentációval rendelkezik egy nem létezõ állatvilágról, még a hangjukat is rögzítette.
– Ma már semmit sem hihetünk el fenntartások nélkül…
Kardos: Ez világprobléma. Elképesztõ módon csapnak be bennünket mindenütt, kezdve azzal, hogy mit eszünk, milyen adalékanyagok vannak ételeinkben. Ugyanígy a médiában. Amerikában tanult mûfaj, hogy híreket írnak, amit a színészek eljátszanak. Mindez az általánosan elterjedt pallérozatlanságra épül. Ma a pallérozatlanság és a haszonelvûség diktál. Hamvas Béla azt írja, hogy az emberiség még soha nem tett fel egy lapra mindent, volt tibeti kultúra, indián kultúra. Ma mindenki a civilizációs balhéra vágyik, és decemberben paradicsomot akar enni… Ez normálisan nem megy, erre génsebészettel megsokasítjuk a teremtményeket. Életveszélyes. A világméretû megbízhatatlansági hullám ennek a felismerése.
A haszonelvû megbízhatatlanság még engem is meglepett, pedig régóta a szakmában vagyok. Nagycenken forgattuk a Hídembert. A producer kijelölt havonta egy napot, amikor az érdeklõdõ stábok forgathattak a díszletben, hogy a többi napokon nyugodtan dolgozhassunk. A Széchenyi kastély parkjában volt két rendõr, akik irányították a forgalmat. Aznap, a város közepén találtak 5 darab kéttonnás bombát, ezért le volt zárva. Este az egyik híradó bemondta, hogy a kormányfilm forgatása miatt a várost lezárta 3000 rendõr. S ez megy az egész világon. A haszonelvûség kihasználja a mûveltség és mûveletlenség közötti hatalmas szakadékot.
– Komor gondolatok egy játékos film után…
Kardos: Azért abban is vannak komoly dolgok, például a város írásrendszere, amely 50 ezer hieroglif jelet tartalmaz, s valóban mûködik. Ha belegondolunk, hogy manapság naponta tûnnek el õsi nyelvek, ez a film is rátapint valami lényeges dologra. 
Fiatal egyetemistaként egy antikvárium polca elõtt álldogáltam, kezemben egy könyv. Egy öregember megállt mellettem: „Bizony, fiatalember, ha meg akar érteni valamit, egyre visszább kell mennie.”
Mi megpróbáltunk visszamenni…