A e-mail korában ideje van a kézírásnak.

Száznegyvennyolc oldal. 16 levél. Kicsi a könyv, de erõs. 
Végtére is egy vasgyúró írta, aki mindig ott verekszik, ahol legsûrûbb a tömeg. Már megint a Grûn, hallom nemegyszer. Persze már vita után, a lépcsõházban. Mintha egy krakéler nyomulna, pedig csak azt teszi, amit egy férfinak tennie kell, ha nagy a baj. Kiáll az igazunkért.
Elegyes dolgok, mondják majd a szigorú ítészek, egyetlen írás sem felel meg az esszé vagy a tanulmány etalonjának. Valószínûleg így van, annál indulatosabb, szabadosabb, töredezettebb próza ez, de nagyon is megfelel egy magasabb mércének. Válaszoljon Berzsenyi a szépelgõknek: levelekbõl látja igazán az ember egymást. Márpedig ami ebben a kis kötetben írva vagyon, az mindenestül állja az „embernek próbáját”. Nem tudós áll mögötte, s még csak nem is a mûvész, hanem egy személyiség. A levél veszedelmes mûfaj, semmi nem szolgáltatja ki ennyire íróját, még a napló sem. A napló, ha nyilvánosságra kerül is, titok, hétpecsétes vallomás, a naplóíró – társaság, bizalmas híján – magával beszélget; úgy is olvassuk. A levélírás dialógus. Ha nem is a nyilvánosságnak készült, erõs kontrollja van: a címzett. A levelezésnek ez a kétszemélyes titok adja a szabadságát és igazságát. Itt nem mutatkozhatsz neglizsében, de koturnusra sem állhatsz a jóbarát elõtt. Egyszerûnek kell lenned és tartalmasnak. A napló keserû/édes álom. A levél – tett. Grunwalsky alighanem ezért választja ezt a formát, ez felel meg az alkatának, a dialógus elevensége, indulat-ritmusa, a személyes hév és a fel-fel szikrázó értelem írásban nem találhat alkalmatosabb keretet. 
L&M persze mi vagyunk: érezzük magunkat megtisztelve. Úgy beszélnek velünk, mint férfi a férfival. Minden sandaság, sunyítás nélkül, még csak azt sem mondhatom, hogy bátran. Grunwalsky nem vakmerõ, hanem nyílt és egyenes, fel sem vetõdik benne, hogy olykor köntörfalazni kellene, nem ismeri a félelmet. Valamikor a reformkorban voltak ilyen vulkanikus, de higgadtan bölcs orátorok. Hol tanulta? Vagy inkább, hogy nem vesztette el e képességét? 
Grunwalsky sok mindenrõl beszél – készülõ filmjeirõl, a kultúrpolitika packázásairól és a szakma nélkülözhetetlen szabadságról, pályatársakról, könyvekrõl, írókról (Csáth-miniatûrje remeklés), a médiamocsárról, a Scala páholyairól és a multiplexrõl, etnográfusokról és pápuákról, pénzemberekrõl és a maratoni hírvivõrõl, szarajevói vérengzésrõl és a tévéképernyõrõl a piacképesebb háborús jelentések miatt eltûnõ árvizekrõl –, de mindig ugyanabból az alapállásból, a látszólag széthulló képeket, idézeteket a szabadság nagy gondolata fûzi össze: az emberek maguk és maguknak csinálják a történelmet. Aki nincs jelen, aki nem harcol meg a szabadságtól elrekesztõ káprázatokkal, menthetetlen. „Ebben a pszichológiában oly fakó korban”, a személyiség lehetõsége, lehetetlensége a kulcskérdés a szerzõ számára. Az ezredforduló társadalma – szakítva a sokezeréves (legalább névleg elismert) hagyománnyal – nem az emberi nagysággal mér, hanem a sikerrel: az a nagy ember, aki felül van. Ez a magabiztos új világ persze még a sorskerékrõl sem hallott. Hogyan is tartana igényt, a body-buildingen, a bankszámla-gyarapításon kívül lélek-építésre is. „Magatartást lehetett tanulni a színészektõl. Egy életre. Akár egyetlen mozdulatot, ami sok rothadt esetben kihúzott a bajból. Milyeneket, ilyen arcokat tanulhatnánk meg a reklámoktól és a Dallas-zombik vicsorától, izzadságaitól?” Tanulni persze senki nem akar, senki nem akarja a sorsának szabadságát: „ma eladható bármi, ami lenyom: ami rövidre zárja az agyad, és a lehetõ leghosszabb ideig úgy is tartja” – folytatódik a zombi-lét pásztázása Hunter S. Thompsonnal szólva. Grunwalsky kegyetlen és törpe kornak látja, ami körülöttünk épül; a régi jobb volt. Amikor nem a könyörtelen gyávaság, kicsiség igazgatott, hanem a jellem, a nagy formátum. Amikor a drámáknak tétje volt, mert a jágókon kívül senki sem játszott benne cinkelt lapokkal. Változnak az idõk, „a szájtépõ”, a fiatal filmeseket kritikus szellemre ébresztgetõ Grunwalsky démodénak látszik. Ugyan ki akarna ma gondolkodni, kételkedni, becsületért verekedni? Grunwalsky minden cikkének, levelének a feldolgozhatatlan, elfogadhatatlan korfordulat áll a célkeresztjében: „Nem lázad senki semmi ellen”. 
Meg is látszik. Grunwalsky képein az emberi arc a legfontosabb viszonyítási pont, mindent elárul a világról, miféle arcok viselõdnek benne. 
Faijumi portrék vagy torzpofák, drámai izgalmú vagy apránként zálogba adott arcok? Grunwalsky nem teoretikus lázadó, a nyugtalanító nagyközelik rebellise: elénk rántja, amit kapkodva rejtünk – mit mûvel a kor az arcainkkal. Hõsei személyiségként gyõznek, az arc, amely félbe törve, meggyötörve, torzóként is teljes, a maratoni futó, vagy a táncosnõ, akinek egész teste arccá válik – megállítja a romlást. Levél-tükre jellemportrék fûzére is. A mondatok rajzolatából, a kamera lendületébõl, a tisztánlátás vakító pillanataiból a szerzõ is elénk áll. Nem rejtõzhet el. Nem is kell, nincs rá oka.

Telekép Kiadó, 2002