Világpolgárok filmen
Generation G
Kriston László
A globális profik és világkirályok nem
puszta haszonélvezõi a globalizációnak. A folyamat
számukra is számtalan kihívást jelent. Átalakulóban
a világelit.
A médiában már létezik egy olümposzi
narratíva a világpolitika és -kereskedelem csúcstalálkozóiról
meg annak emberfeletti férfiúiról (ahogy azt György
Péter e lap hasábjain kifejtette), de a filmkamera még
alig néz mögé ennek az illúziónak. A Fehér
Ház csillogóra suvickolt tárgyalóasztalait
számtalanszor megfigyelhettük, de az amerikai külpolitikai
játszmákhoz hasonló, EU-, WTO-, Világbank-szinten
zajlódó ügyletek hiányoznak a filmvászonról.
A legtöbbször a multik igazgatósági szobáinak
hatalmas asztalaival találkozunk (ahol a kefélõfülke
sem ritkaság – A gyilkos nap). A hidegháborús múlt
politikai sakkjászmáinál vagy a képzeletbeli
interplanetáris válságok valós idejû
dokumentálásánál többel nem rendelkezünk
(13 nap, A függetlenség napja). A globális jelen ellentmondásai
még annyira felkavaróak, hogy azok jó pár évig
nem fognak leülepedni a kozmopolita(!?) konszenzust tükrözõ,
politikailag korrekt, mainstream filmmitológiába. Súlyosabb
válságjelenség, hogy még a független filmekben
sem tudnak velük mit kezdeni.
Attention economy
Kezdõdik a párizsi divathét. A repülõtéren
– amely tipikus globalizációs gyûjtõhely, a
jónevû szállodák, irodaházak, konferenciaközpontok,
éttermek és golfklubok mellett – a világelsõ
hírtelevízió mindenre elszánt spinéje
vár, hogy becserkéssze a divatvilág góréit
(Kim Basinger remekül hozza az egykori CNN-es Elsa Klench formáját).
De egy ötvenes alak akadékoskodni kezd (Danny Aiello). A törtetõ
nõszemély kelletlenül rázza le magáról
a chicagói áruház interjúra kínálkozó
beszerzõjét. A divat kiskatonáira senki sem kíváncsi.
Kivéve egy cinikus tekintetû rendezõt, Robert Altmant,
aki megszokott tablómódszerével mutat fityiszt a flancos,
önmagát komolyan vevõ nomád világcirkusznak
(Divatdiktátorok). Ugyan a globális hierarchia felderítésében
nem jut tovább a rítusok és egók infantilis
leleplezésén, mégis nála láthatunk elõször
egy mai, ízig-vérig kozmopolita társaságot,
amelyben együtt van a globalizáció összes fontosabb
szereplõje: a sodortatott kisember (Mastroianni), a világcsinovnyik
(Rochefort), a világzsivány (Rea), a világkripli (Aiello),
az ereje teljében lévõ globális profi (a divatlapok
három matrónája: Hunt, Ullmann, Kellerman) és
a globurzsoá (Loren).
Mindannyian egy túlinformált, túlhangosított,
agyondiszponált globális esemény-tengerben próbálnak
felszínen maradni, figyelmet kelteni, azaz pénzt és
sikert vonzani magukhoz. Mert köztudott, hogy ami nincs benne a médiában,
az gyakorlatilag nem létezik. Az ismertség viszont felerõsíti
a hangot, s ez hatalmat is adhat. A világ legbefolyásosabb
embereinek listájára szimpátiát és érdeklõdést
önmaguk köré vonzó, „alulról jövõ”
figurák is felkerülnek, mint Bové, az Asterixnek is
nevezett francia juhtenyésztõ, aki McDonalds-épületek
dühös tönkretételével állt a globalizációellenes
francia csoportok élére. E mechanizmus felismerése
a kisember fejében akár patologikussá is fajulhat
(15 perc hírnév). De a figyelem nagyon illékony valami.
Altmannál egy partin épp mondata kellõs közepén
hagyja ott a média Harry Belafontét, mert a sarokban elájult
„a” dáma (Loren).
A mai világ megértése elképzelhetetlen
a kollektív figyelem-libidó ismerete nélkül.
A tömegkommunikációs eszközök mûködésébe
betekintõ filmekben (Hálózat, A híradó
sztárjai, Lapzárta, Az õrült város, Amikor
a farok csóválja, Bennfentes) ezért nemcsak az egymásnak
feszülõ ellentétes érdekek kapcsolatával
ismerkedhetünk meg: a tömegkommunikációs egyszereggyel
valójában a globális számtan alapjaiból
kapunk leckét. E nagy porond minden valamirevaló szereplõje
mögött PR-hiéna liheg (mint amilyen az önironikus
Sydney Pollack a Zuhanásban). Itt – a globális mezõnyben
– imázsokon, hazugságokon, információn és
dezinformáción kell átlátni; megcsavart intrikákat,
bonyolult erõviszonyokat kell kezelni; önjelölt császárokat
és álruhás királyokat felismerni. Másképp
lehetetlenség boldogulni. Emlékezzünk csak a nagyköveti
mimikrire a Vadászat a Vörös Októberre végén:
itt már minden elhangzott mondatnak csak a mögé gondolt
hátsó gondolattal együtt van értelme! A hírnek
meg csak a forrás ismeretében. Tényleg olyan világban
élünk, Amikor a farok csóválja a kutyát,
a média formálja a politikát és az elnököt?
A bombázás oka tényleg az, hogy Lewinsky kisasszony
lebbenti meg a szoknyáját, s nem a pillangó a szárnyát?
Féligazság. A másik fele: a médiát is
lehet dróton rángatni, mert rákattantak az infotainment
üzemmódra, a valóság helyett már réges-rég
eladták magukat a nézettségnek.
Világcsinovnyikok
A látszat néha csal. A globalizáció vesztesei
nem feltétlenül outsiderek, lehetnek bennfentesnek tûnõ
figurák is. Valójában a befolyásos körök
befolyással nem bíró bábui õk, akiket
minden további nélkül bedarál a gépezet,
ha úgy alakul a helyzet (A bevetés szabályaiban a
mintakatona Tommy Le Jones-t és a nagykövet Ben Kingsley-t
egyaránt). Ha túl sokat lát meg: „Szeretném,
ha estére már egy radarállomást kezelne valahol
Alaszkán. A meleg alsót majd utána küldjük.”
(Mission Impossible)
A világcsinovnyik fõként arról ismerszik
meg, hogy minden egyes döntésénél pavlovi reflexként
munkál tudatában a megfontolás: vajon nem lép-e
ezzel túl a hatáskörén? Merthogy az bizony behatárolt.
Addig nyújtózkodhat, ameddig a rendszer takarója ér.
És aztán? Csak tehetetlenül kuksolhatja a távcsõvel
az amerikai-mexikói határon folyó drogkereskedelmet
(mint Michael Douglas a Traffic-ban). De ha keresztül-kasul szaladgál
– vagy inkább futtatják – a világban, akkor is csak
egy multi-logó vagy egy nemzeti lobogó színeiben cselekszik.
A luxushotelek lobbyjai tele van velük. Gondoljunk arra a sokféle
szempárra, sunyi tekintetre A sárkány csókja
nyitójelenetébõl. Itt ücsörögnek a
„piszmogók”, a „fõfülesek” (Le Carré kifejezései),
no meg az úrikurvák, a csinos nõi üzletkötõk
és tolmácsok (A Vendome tér asszonya, Egyéjszakás
kaland). A világcsinovnyik a világfolyamatokat ciklikusan
éli meg. Egy regionális válság, vagy egy világon
végiggyûrûzõ politikai konfliktus átrendezi
a szereplõk elhelyezkedését. De õ a szintjén
marad. Néhány éve szaúdi hotelekbe járt
kinyalni egyesek hátsó felét, most a hongkongi húsosfazék
mellõl közvetít. Azért olykor õk is nyomnak
valamit a latban: „Lefizette a titkárnõmet. Sikerült
elhappolnia elõlem az üzletet.” (Tõzsdecápák)
Van ebben a világcsinovnyikságban egy nagy adag lustaság
is. Az organizational man (a szociológia egyik divatos szava az
ötvenes évekbõl) kiválóan ellubickol egy
nagy szervezet sekélyebb vizein, ösztönös életélvezete,
kényelemszeretete, világkíváncsisága
ezzel kielégíttetik, s nem kell megküzdenie nap mint
nap a létéért, mint a globális profinak (lásd
késõbb).
A világcsinovnyik izgalom-centrikusabb fajtája arról
ismerszik meg, hogy a rendszer merevsége és saját
problémamegoldó készsége összeütközésekor
feléled kreativitása. Áthidal, egyeztet, kooperál.
Birkózik a rendszerrel, még úgy is tûnhet olykor,
hogy ellene van, de ha elvennéd mellõle, megnézhetné
magát. Kijátssza az amerikai hadsereg parancsát, mert
mindenképpen párbeszédet akar kezdeményezni
az orosz tengeralattjáró dezertõr parancsnokával
(Vadászat a Vörös Októberre). De a saját
kultúrájáért, nemzetéért teszi
– és itt a másik karakterelem. Egy hadizsenit akar megnyerni
az angolszász nyugatnak. Tom Clancy-nél a CIA-analitikus
Jack Ryan (Alec Baldwin után Harrison Ford), ha eltesz láb
alól egy csúnya, gonosz terroristát, és még
idõben hazaér, hogy puszit nyomjon gyermeke arcára,
akkor kimerítette minden életcélját, jó
családapa és hazafi lett. Ha ez nem sikerül, az ilyen
alakot annyira megviseli a kudarc, hogy évekre elássa magát
(Több, mint testõr). Máshogy is tud szembesülni
saját kisszerûségébõl eredõ tehetetlenségével:
megdöbbenve néz végig a képernyõn egy
sivatagi rakétatámadást a CIA operációinak
vezérlõtermébõl (Férfias játékok).
Itt már mások diszponálnak. Még ha afféle
oknyomozó médiás figura, aki a globális profi
címére aspirál, akkor is résen kell lennie.
Pillanatok alatt becsalhatják egy ügybe, amiben azonnal világcsinovnyikká
válik. Elõbb-utóbb rájön, hazugság,
hogy a barátai komcsi kémek. Az ezt bizonyító
rejtett kamerás felvételek nem többek ügyes hamisítványoknál.
Éppenséggel két kicsinyes világkirály-utánzat
(John Hurt és Burt Lancaster) õt használta fel hatalmi
harcában. Õ pedig bedõlt a hazugságnak, és
hagyta, hogy a saját elõnyükre tönkretegyék
legszorosabb baráti kapcsolatait (Az Osterman-hétvége).
Elsõ látásra abszurdnak tûnik, de James
Bond is világcsinovnyik! Csak egy megveszekedett hazafi, aki a koronát
szolgálja. Mindig parancsokat hajt végre, küldetései
célját mások szabják meg. Látszólag
az élet királya. „Helikopterekre ugrál, Martinit vedel,
és széplányokat visz az ágyába” – mondta
a Berlinalén Ian Fleming esküdt ellensége, John Le Carré.
Bond nem a maga ura. A „cég” (a brit MI6) mozgatja (mostanság
Judi Dench ott a fõnök). Ezzel nincs is baj. Bondnak ugyanis
nincs több ambíciója; a kutyaszorító helyzetek,
amelyekbe belebonyolódik, tökéletesen megfelelnek macsó
kalandvágyának, és lekötik szellemi képességeit.
Mert a filmsorozat sem törekszik a kommersz sikernél többre:
a viszonylag egydimenziós karakter kiválóan szolgálja
a kalandos cselekmény és az üldözések kibontakozását.
Mi van Bondon túl? Le Carré kémvilága.
Az író (maga is ex-kém) illúziómentes
bestsellereivel évtizedek óta folytat „aknamunkát”
Fleming snájdig hõse ellen. Szerinte a „titkos világban”
kiégett férfiak körmönfont kihallgatások
keretében ûzik egymással a hazudozások bonyolult
emberi játszmáit (A kém, aki bejött a hidegbõl;
Kettõs szerepben). A jól csengõ nevû kémügynökségek
sem többek, mint bürokratikus vízfejek, ahol „konspirációs
szakértõk” gyártják agyament elméleteiket
meg a dokumentumokat, kilószámra. Nyoma sincs a helikopterekrõl
leugráló szuperhõsnek. „Mit gondolsz, micsodák
a kémek: papok, szentek, vértanúk? Szedett-vedett
népség, megnyugtathatlak: hiú bolondok, és,
igen, sokszor hitvány árulók: buzik, szadisták,
alkoholisták – kovbojost-indiánost játszanak, hogy
valami fényét is lássák annak a búvalbélelt
életüknek.” És mit gondolsz, micsodák az államelnökök?
Õrült kretének (Kubrick szerint a világ: Dr.
Strangelove). Charlie angyalai, ezek a szenzációsan dögös
és szexi csajok is globális közkatonák. Felejtsd
el a sportautókat, amikbõl kiszállnak, a méregdrága
kosztümjeiket, az emancipált harcmûvészetüket,
és minden mást. Csak külcsín. Ezek a kemény
cicababák csak eszközei a folyamatokat mozgató hangnak.
Az pedig Charlie. A rejtõzködõ isten. A maker, a teremtõ,
akinek a parancsaira várnak.
A világkirály
Szája széle kissé pesszimisztikusan ível
lefelé, ajkai autokrata jellemet sugallva feszülnek össze.
Haját kifogástalan pontossággal nyalta hátra
vagy választotta kétfelé. Bár ha – szó
szerint – kutyaszorítóba kerül, ezerdolláros
cipõ hullik le az egyik lábáról (Játsz/ma),
és zakója ingujjából is arany mandzsettagomb
villan elõ, amint apró gyémántokkal ékesített
karórájára pillant – e nélkül csak az
arcából tudnád, õ a világkirály.
Filmes megfelelõje Michael Douglas (Gordon Gecko a Tõzsdecápákban).
Le Carré jellemzése pontosan illik a típusra: „Nem
volt könnyû hova tenni ezt az embert. Ki lehetett nézni
belõle, hogy bajt kever, hogy vigyáz a pénzére,
és hogy nem teljesen úriember.” Douglas, a globomán.
Teljes mértékben azonosul a nyugati gazdasági rend
és kultúra határokon áttörõ, globalizációs
gõzhengerének vehemenciájával – habár
bemagolt néhány divatos, multikulturalista gondolatot is
az emberiség tiszteletreméltó sokszínûségérõl,
hogy társaságban megvillogtathassa haladó gondolkodásmódját.
Hosszú év(tized)ek fáradságos munkájával
küzdötte fel magát a globalizáció királyává.
(Ismét egy kihagyott tematikus oázis: a mogulok, a világhírû
arcok mögött álló hosszú és tanulságos
útról jószerivel hallgatnak a mozifilmek. Elõször
és talán utoljára csak az Aranypolgárban bontakozott
ki a legteljesebb érzelmi és társadalmi plaszticitással
a felemelkedés folyamata – igaz, még nemzeti kontextusban.)
A mai világszabály: winner takes all, a gyõztes
visz mindent. És a világkirály szeret gyõzni.
Pontosabban: utál veszteni. „Semmi sem rontja el jobban a napomat.”
Hatalomvágya tárgya az egész világ, mindenestül.
A legglobálisabb dolog benne az egója: nem ismer határokat.
Világvállalatok bekebelezésével tartja magát
kondícióban. „A lelkiismeretet hírbõl sem ismeri”,
minden ember eszköz a legújabb tranzakcióhoz (mint a
Charlie Sheen által alakított tejfelesszájú
Bud Fox). Még a csinos – és szabályszerûen legalább
húsz évvel fiatalabb – feleségét is bedobja
az elszámolásba, ha rosszul állnak pénzügyei
(Tökéletes gyilkosság). „Akinek barát kell, az
tartson kutyát. Itt élesen lõnek, kispajtás”
– érvel a tõzsdecápa.
Nem könnyû az õ szintjére feljutni. A nyolcvanas
években, a globalizációs folyamatok felgyorsulásakor
az alvilágkirály világkirállyá akar
elõlépni (Keresztapa 3). Az Immobiliare ingatlanholding átvételével
felléphet a legalitás csúcsaira. De a kaszt visszahúzza
(a kispályás Joe Mantegnát mozgató Eli Wallach),
s a globális first class sem akarja beengedni. „Egész életemben
próbáltam egyre feljebb jutni. Oda, ahol minden törvényes.
Tiszta. De minél magasabban vagyok, annál rohadtabb minden.
Itt is csak a gyilkosság hosszú évszázadokon
át. A pénzért. A családért.” És
rádöbben, hogy „ezek vadállatok”.
A globális hierarchia lényege a benchmarking. Tudd, mit
érsz, milyen szinten vagy, tehát melyik körhöz
tartozol, és hova tartasz, mekkora hatalmat, pénzt tudsz
megkaparintani a jövõben. Ebben a szint-tudatosságban
viszont kegyetlenül pontosnak kell lenned. Lásd saját
hibáid, és önmagad meghosszabbításának,
azaz birodalmadnak hiányosságait. Segítség
persze van bõven: a Fortune, a Financial Times, a Forbes és
a Business Week ontja magából a globális toplistákat,
cégekrõl, mogulokról, iparágakról, országokról
egyaránt. A benchmarking viszont megeszi a lelket. Reggelire, ebédre
és vacsorára. Szépen, apránként. A szemforgatás
alapszabálya, az „önkielégítõ anyagiasság”
(Le Carré) paranoiddá tesz. „A saját hatalmuk áldozatai.
Olyanok, mintha aranyketrecben ülnének. Félelmetesen
szabadnak éreztem magam közöttük” – emlékezett
davosi látogatására a mindig mókás outsider,
Sir Peter Ustinov (a következõ évben már nem
hívták meg!).
Nem õk az igazi nyertesek. A világkirály hírnevet
és presztízst szerzett magának. Még ártalmatlan
exvilágkirályként sem szûnnek meg az egykori
szerepbõl eredõ kötelezettségek (Álnokok
és elnökök, Az öreg hölgy és a testõr).
Nem végezhet el mindent, a piszkos munkát le kell adnia másoknak.
Tehát rá van utalva egy teamre, akik bármikor keresztbetehetnek
neki, mert ismerik titkait. Plusz: ebben a képlékeny világban,
ahol minden egyes versenyelõnyöd gondosan kell mûvelned,
fejlesztened, bármiféle ideológiai merevség,
viszonylag megkeményedett beidegzõdés hátrányt
jelent. Ragaszkodsz a pozíciódhoz? Megeshet, hogy az lesz
az elsõ, amit elvesztesz. Globuddhista alapelv. Akkor mi a nyerõ
pozíció? Folyamatosan változnak a versenyben maradás
peremfeltételei. Átalakult a világ, az erkölcs,
a célok, a mítoszok és a nemzetközi „férfiideál”
– a gyõztes fogalma – egyaránt. Új típus, szerepmodell
jelent meg a hierarchia csúcsán.
A globális profi
A világkirály arccal és névvel, asztallal
és székhellyel bír. Médiajelenség, de
legalábbis a szakma berkeiben elismert figura. A globális
profit viszont nem köti a hírnév ballasztja. Nincsen
arca. Legalábbis nyilvános médiarca. Mozgástere
nagyobb, mert következesen alakította ilyen kötetlenné
az életét. „Elutasítja a nagyságot” – ahogy
Corleone mondja. Tekintélyes íróasztal helyett tudatosan
választotta a hotelszobát és a laptopot. Csak az informatikai
hadviseléssel lehet neki betenni, ha gépét lokalizálják
(Az angyal: Val Kilmer, Mission Impossible: Ving Rhames). Belül ugyanis
független. A világkirálynak tartania kell magát
a reprezentáció bizonyos szabályaihoz, a társasági
etiketthez. Õ viszont mozgékony, gyakran lelép. Kozmopolita
kámfor. Eltûnik. Gyökértelen, mint a cserepes
virág Leon, a profi hóna alatt.
A globális profi tud néhány nyelvet, van néhány
diplomája. De kinek nincs ezen a szinten? Ne tévesszük
össze a fiatal yuppie-val. Õ ugyanis a világkirály-jelölt
(de lehet, hogy megmarad világcsinovnyiknak). Almási Miklós
– a típus elsõ hazai leírója – szerint van
valamilyen plusztudása. Elõször is tudja, hogy a plebs
téved, amikor az egyetemet úgy tette el az agyában:
az a hely, ahol egyszer és mindenkorra kiolvashatsz mindent. A globális
profi a lifelong learning bajnoka. Érdeklõdése sokoldalú,
agya szintetizálja az ismereteket. Emellett persze valamilyen szakterületen
alaposan kifejleszti magát. A tudáselit tagja (az elsõ
knowledge workerek egyike Redford volt, az „olvasó” A keselyû
három napjában). Karrierista, de máshogyan, mint az
elõdei. Ez nála nem egyenlõ az opportunista harácsolással.
Beállhatott volna bármilyen nemzetközi cégbe,
de belõle hiányzik a világcsinovnyik habitusa, aki
egyenként lépked fel a létrán. Igazi workaholic,
de kivár. Ha valakinek minõségre van szüksége,
tudja, õt fogják keresni. „Sosem lehet eleget fizetni egy
jó ügynöknek.” (A háború mûvészete)
Akkor pedig nekigyürkõzik a feladatnak. Tud dolgozni. Nem nyolctól
ötig. Project-centrikusan. Nyugaton portfólió-életnek
hívják ezt az életvitelt. Ha megvan a kihívás,
a feladat, aktivizálja saját kapcsolattõkéjét,
mindent megtervez, felkészül és végrehajt (A
Sakál napja). Dolgozik csoportban is, ha kell, de tudja, az egyetlen
biztos pont önmaga. Az aranyat érõ discet magánál
tartja. „Tényleg azt hiszed, hogy rád bíznám?”
(Mission Impossible)
Álruhás világkirály? Nem egészen.
Annyiban, hogy nem ragaszkodik a külsõségekhez, mint
a világkirály, aki pozíciója nélkül
meztelennek érezné magát. A globális profi
elkötelezettsége önmagához kötõdik.
Nem bíbelõdik olyan görcsösen önmaga definiálásával,
mint a világforradalmár (Chico), nem lelkesedik a kollektív
ügyekért (Lövés utáni csend), azt is ráhagyja
másokra, hogy a globalizációról vitatkozzanak
(amirõl mégiscsak õ tud a legtöbbet). Ez nála
sokkal zsigeribb dolog. Ösztönösen érzi, milyen értékek
kiteljesítésére született, saját személyes
fejlõdését, önnön humántõkéjének
értékesebbé tételét tartja szem elõtt,
tisztában van a motivációival, érdeklõdési
körével, talán még a karmájával
is. Az alkalmazott státus nem neki való. Ki pénzeli
Indiana Jones-t? Senki. A kérdés értelmetlen. A globális
profi lehet megszállott régész. Vagy oknyomozó
újságíró (Gyilkos mezõk, Salvador, Welcome
to Sarajevo), vagy tudós (Kongo, És a zenekar játszik
tovább…). A globális profi nem egy nagyobb entitás
része. Azt is mondhatná: „Vagyok, aki vagyok.” És
nem állna messze a(z egyáltalán nem biblikus) valóságtól.
Honnan bukkant fel a típus? Ki volt az elõképe?
Elsõként Hercule Poirot. A hírneves profi, aki a világ
minden táján megoldotta a rejtélyt, nem tisztelve
sem pénzt, sem tekintélyt. Csakhogy õ a világ
minden táján megmaradt belgának. Ahogy a tanár
Peter O’Toole meg angolnak (Az utolsó császár). Ezért
az igazi elõkép a világpolgár Rick a Casablancából.
Blazírt, cinikus figura. A világkriplin (Peter Lorre) éppúgy
keresztül néz („Ha érdekelne, hogy létezel, akkor
utálnálak”), mint az aktuális náci világkirályokon.
„Nem kockáztatom a nyakam senkiért.” Miféle alak lehet?
„Nem tudnám megmondani” – mondja még Ilsa is (Ingrid Bergman).
Definiálhatatlan, szabálytalan figura. Ellensége szerint
„nehéz ember. Sosem tudni, mit miért tesz.” De van erkölcse.
Nem húz hasznot az útlevél-kereskedelembõl.
„Ilyen helyzetben még alacsony árat kérni is aljasság.”
A múltban pedig Európa több pontján küzdött
a nácik ellen. Azzal védekezik, hogy megfizették.
„A gyõztesek talán jobban megfizették volna.” De az
elkötelezettsége az õ dolga. „Nekem van még tennivalóm.
Csakhogy egyedül akarom elvégezni, mert nekem sosem állt
jól a glória.”
A világszélhámos is globális profi. Korábban
személyazonossága rendszeres megváltoztatásával
vitte az üzletet (A harmadik ember, Boldog új évet,
Kellemes húsvéti ünnepeket, A Riviéra vadorzói,
Csendes terror), ma a nagy rendszerek, a reputációval bíró
globális logók mögé rejti csalásait (jótékonysági
szervezet akciójával társított csempészés:
Ruby Cairo; titkos CIA-akció büdzséjének felduzzasztása,
akiken keresztülment az információ, mind hozzáhazudnak
a végösszeghez egy nullát a saját javukra: A
panamai szabó).
Mégis van különbség köztük. Ha Tom
Ripley nem ölte volna meg Dickie Greenleafet a tengeren, éppúgy
ügyeskedhetne tovább pozitív self-made-menként,
mint a törvény õrei által világzsiványnak
tartott, ezerarcú Simon Templar (Val Kilmer Az angyalban). Ezer
arc itt is, ott is. Csak más ideák, célok állnak
értékrend-piramisuk csúcsán, Templarnak van
– önérdekkel kombinált – világjobbító
célja, amely túlmutat önmagán (ezért megnemesedik),
Ripley-nek nincs.
A globálterroristát, a fundamentalistát szintén
csak egy hajszál választja el a megszállott, öntörvényû
globális profitól (az Al-Quaida óta ez nyilvánvaló).
Azonban az õ célja túlnyúlik önmagán.
Csakhogy ez másokra nézve romboló (Jeremy Irons a
Die Hard 3-ban). A globális profi és a világterrorista
sokszor macska-egér játékot játszik egymással,
vérprofi szinten (Hannibal, Tökéletes másolat,
Célkeresztben). Akár a fény és az árnyék,
összetartoznak.
A bekerülési ár
Nem véletlenül nevezi a nagybefektetõket a gazdasági
szaksajtó investor community-nek. A globális szakmák
nagyon belterjesek. Ha félrelépsz, húsz percen belül
mindenki tud róla, akit érint – a világ bármely
táján. És finom kifejezés, hogy ez kihat a
jövõdre. Megbecsült, nagynevû gyémántkereskedõként
tisztázatlan eredetû anyagot veszel? Máris bezárul
a kör, és évtizedes munkakapcsolataid, a londoni, brüsszeli
kollégák orrolnak meg rád (A Vendome tér asszonya).
„Maga kiszámíthatatlan. Értékes, amit nyújt.
De az a zûrzavar, amit okoz, nem éri meg.” (Maraton életre-halálra)
Az életutak ebben a globális világban nagyobb
mértékben tartanak szét, jobban kidomborodnak a sors-kontrasztok,
mint valaha (Komputerkémek, Bízd a hackerre). Magasabbra
lehet szárnyalni, de nagyobbat is lehet bukni. Aki egyszer már
bejutott a globális vérkeringésbe, az nehezen tud
„kiszokni” belõle. „Mindig azt hittem, jobb hamis valakinek lenni,
mint igaz senkinek” – ez a Tom Ripley-tõl eredõ felismerés
motiválja a profi ligát.
És mi van, ha a feltörekvõ profi-jelölt elérte
céljait, kora egyik meghatározó figurája lett?
Mit kezd vele? Hogyan állunk a beteljesülés és
kiteljesedés kérdésével a világelit
magasságában? A problémát eddig az érzelmi
kötõdés jelentette, a sebezhetõvé válás.
De a mai globális nagyjátékosok igazi melodramatikus
válsága a macsós hatalom-tematikán túl
kezdõdik.
„Szerinted létezik happy end a mifélénknek?” –
kérdezi a nõ Thomas Crown-t. Nincs már szó
kényszerû választásról emberi (kisszerû)
és globális (nagyszerû) között (mint a Casablancában).
A globális profik képtelenek hétköznapivá
válni. Aki egyszer megtapasztalta a bolygót átszelõ
sorsok és kalandok izgalom-szintjét, az függõségbe
kerül (még a brit – lokális! – politikus is folyton
konferenciákra jár, Stockholmtól Hawaii-ig MacLaine
önéletrajzi történetében, az Ég és
föld közöttben). A globális profit többé
semmilyen dolog nem érdekli, amelyik nem nyúlik át
legalább egy-két országhatáron.
A felszabadult globális emberi lét elnyerésekor
– a maslowi piramis tetején – kényszercselekvések
morbid tárházát vonultatja fel. Felfedezi az önmagáért
való izgalom örömét. És nem tud szabadulni
tõle. „Látja azt a házat? Az elsõ ingatlanüzletem.
800 ezret kerestem rajta. Jobb volt, mint egy dugás” – mondja a
tõzsdecápa (Ted Turner is ugyanezt mondta az AOL-TimeWarner
egyesülésekor). „Nem arról van szó, hogy mikor
lesz elég. Dupla vagy semmi.” Amikor az öncélú
csatázás fölött is eluralkodik az unalom, senkiházi
öccse ajándékoz neki életveszélyt születésnapra.
Befizeti egy katartikus élménysorozatra, a katatón
elitrutinból kimozdító „rekreációra”
(Játsz/ma).
Ez második természetévé is válhat.
„Azt hiszi, ez a pasas kényszerbõl lop?” (Brilliáns
csapda) Nem a pénzszerzés kényszerébõl,
hanem izgalom-kényszerbõl. Azzal játszadozik, hogy
megszegheti-e a törvényeket minden következmény
nélkül (A Thomas Crown ügy), vagy bármire tud-e
fogadni (Üldözési mánia). Eddig is tudta, hogy
„szabályaink felette állnak a külvilágnak” (Koponyák).
De most megittasul. Valódi teremtõvé akar válni.
Mindenhatóként sorsokba piszkál bele (mint Robert
Redford a Tisztességtelen ajánlatban), fajokat támaszt
fel (mint Richard Attenborough a Jurassic Parkban).
Globális elidegenedés
Ez a globális egzaltáltság behálózza
magánéletét is. A társasági élet
alapeleme ma a kozmopolita lazulás. Csevegés és smúzolás
a világ minden táján, legalább öt nyelven,
a futó kapcsolatok tökélyre vitt tudományával
körítve (tipikus: Az ártatlanság elvesztésében
a reptérrõl jövet Julian Sands meg egy helyi nõ
lopva névjegyet cserél az olasz vasútállomáson,
miközben mindketten a párjukkal vannak). „Rizikótársadalomban”
élünk, ahol a „veszélyes rendszergyorsulás” az
úr. Ma olyan gyorsan zuhanhat és emelkedhet fel karrier,
sors, vagyon, céges birodalom vagy geopolitikai szerencse, hogy
minden meg van elõlegezve: szóba állok veled, hátha
te érsz be elõbb a célba, és akkor kapcsolattõkém
ékköve leszel. A globális profi kedvenc kollégáival
már ki is alakította közös kódjait: ha belép
egy világvárosba, rögtön fel tud tárcsázni
vagy egy tucatnyi havert. „Tudtad, hogy ez a kedvenc búvóhelyem.”
(Mission Impossible) Ugyanis mindenhol megvan a kedvenc szállodája,
étterme, könyvesboltja, kupija. Még a besúgója
is (Johnny Depp és az öreg hotelportás A kilencedik
kapuban). Nagy eszköztár van a kezében. Nemzetközileg
formálja az imázsát. A lényeg: engedd el magad,
és légy találékony. Blöffölni is
lehet, sõt kell. „Tégy úgy, mintha…” – mutat a lényegre
az értekezleten Ben Affleck (Brókerarcok), pedig ott még
csak a Big Apple bevételérõl van szó.
Ez az életmód oda vezethet, hogy a globális profik
egy nap azt veszik észre, a globális smúzolással
szépen hozzászoktak a felszínes, öncélúan
frappáns, társalkodó frázisokhoz. Gyökértelen,
õszintétlen és megfoghatatlan figurává
váltak, szépen észrevétlenül kiiktatva
magukból minden alapvetõ emberi értéket. „A
szerelem veszélyes ösvénye helyett a végtelen
bizalmatlanság biztonságos bástyáját
választottam.” (Oroszország Ház) Van ennek a hárításnak
egy másik oka is: „A legértékesebb dolog, amit ismerek,
az információ” – mondja Gordon Gecko. A fülesekre éhes
figurákkal teli globális világban õszintének
lenni egyenlõ a halállal. És ez mélyen beleivódik
a globális profik személyiségébe.
De van remény… globális profizmus és boldogság
talán összeegyeztethetõ. Van olyan pont a világban,
ahol a kiégett globális férfi megtalálja a
kiégett globális nõt. Ott egymásba karolnak,
az összes nemzetközi fáradtságukkal együtt
(A veszélyes élet éve, Kémjátszma, Az
ártatlan). És rájönnek, hogy ebben a nagy színjátékban
csak ennek kellene számítania. Már nincs kedvük
Rick önmegtartóztatásához („Nekünk maradjon
meg Párizs”, mert végül õ is tisztában
van végzetével: „Lõj csak, nekem szívességet
teszel” – mondja a casablancai reptéren). A bajtársiasság-szcenárióban
Redford kijátssza a rendszer réseit (amelyeket harminc év
alatt volt ideje megismerni), és segítõ kezet nyújt
a nála is jobb globális profinak (Brad Pittnek a Kémjátszmában).
A lazább haverság-formula a Mission Impossible végén
látható. „Milyen ismét tisztes polgárnak lenni?”
– kérdezi Cruise. „Hiányzik majd a legendás rossz
hírem” – mondja az IT-zseni. „Luther, ha ez könnyít
a szíveden: nekem a nagy kalóz maradsz.” Megcsináltad
a nagy dolgot. És ez a fontos. A hírnév legyen azé,
aki akarja (mondjuk a világkirályé). A bankot úgyis
mi vittük haza.
Azoknak a kiégett vagy szuperegójukba zárt világkirályoknak,
akikbõl már kikoptak az ilyesfajta emberi megnyilvánulások,
nekik már csak a tudatalatti tud jól betenni (A burzsoázia
diszkrét bája). A bensõ ént nem lehet lerázni.
|
|